< Böngészés > Főoldal / Magyar Helsinki Bizottság / Blog article: Behálózták Angliát a magyar nyomorúság parazitái

| Mobile | RSS

Behálózták Angliát a magyar nyomorúság parazitái

Nappal robotolnak, éjszaka patkányok közt forgolódnak, a megkeresett pénzt mások teszik zsebre. Ők azoknak a magyar csicskáztatóknak az áldozatai, akik a Kanadában lebukott csoporthoz hasonlóan Angliában működtetnek évek óta egy kiterjedt és profi hálózatot. Az [origo] Magyarországon és Angliában felkutatott források segítségével eredt a szervezet nyomába. Első rész.
Fotó: Wirth Zsuzsanna [origo]

Az egész azzal kezdődött, hogy 2009 nyarán egy ismerőse azt mondta Lászlónak: munkát tud szerezni neki Angliában. Lesz szállás, ellátás, és még napi 40 font (körülbelül 14 ezer forint) fizetés is, ígérte. László nem beszélt ugyan angolul, de elég szegény volt itthon ahhoz, hogy megragadja a lehetőséget. Nem telt el két hét, és nyolcadmagával az éjszaka kellős közepén egy lepusztult Ford Transitba ültették, és elindultak Anglia felé.

A 43 éves férfi így csatlakozott azoknak a melósoknak a sorához, akik végül átverve és kisemmizve találták magukat brit vidéki városok bérelt házaiban elszállásolva és arra kényszerítve, hogy fizetség nélkül szedjenek hagymát, bontsanak kerítést, szortírozzanak gyümölcsöt vagy álljanak futószalag mellett hajnaltól késő estig. Közben a fizetésüket és a nekik járó állami segélyeket elveszik, a bankszámlájuk hitelkeretét kimerítik.

Irdatlan pénzeket keres meg így az Angliába csábított embereket uraló magyar csoport. A szisztéma nagyon hasonlít ahhoz a kanadai emberkereskedő hálózathoz, amelyet szintén magyarok építettek ki és működtettek, éveken át emberek tucatjait tartva lényegében rabszolgasorban. Kanadában lebuktak a bűnözők, az ügyükben két hete mondta ki az utolsó ítéletet a Torontóhoz közeli Hamilton város bírósága. Angliában azonban az [origo] információi szerint zavartalanul működik évek óta egy – szoros kanadai kapcsolatokkal rendelkező – magyar szervezet. Az elmúlt hónapokban a csoport feltehetően több száz áldozata közül ötöt kutattunk fel és készítettünk velük interjúkat, és Angliában jártunk utána annak, hogy a brit hatóságok hogyan kezelik, kezelik-e egyáltalán az ügyet.

László története jól mutatja be ennek a hálózatnak a működését, de hozzá hasonló keserű tapasztalatokat szerzett a másik négy férfi is – ők a cikkben megváltoztatott keresztnévvel szerepelnek. Többségüket például először ugyanannak a dunántúli falunak az egyik házába vitték, ahol meg kellett várniuk, amíg egy charter járatra akad jegy, vagy elindul velük egy kocsi Anglia felé. Emellett az [origo] által megszólaltatott férfiak mindegyike először az angliai Dewsburybe került, onnan vitték robotolni különböző angol városokba.

Negyvenhárman három szobában

“Calais-ból komppal keltünk át, akkor már nem volt kiszállás. Négy-ötszáz kilométert mentünk még Dewsburybe” – magyarázta László, közben tapogatva fájdalmasan bedagadt arcát. A bedurrant fogát ugyan nem az angliai eseményeknek köszönhette, de azt igen, hogy kettővel kevesebb foga van: azt mondta, akkor vesztette el őket, amikor szökés közben mászott át egy kerítésen, és a térdével véletlenül kiverte mindkettőt.

Dewsbury viszonylag szegény és nem különösebben mutatós, de valószerűtlenül zöld mezőkkel körülvett yorkshire-i kisváros, hatvan kilométerre észak-keletre Manchestertől. Itt egy pakisztániaktól bérelt házban helyezték el a frissen érkezett munkásokat 2009 őszén. László úgy emlékszik, hogy mire odaértek, már nyolc-tíz munkás lakott a házban, akik a kérdezősködésére mindig csak annyit feleltek, hogy “meglátod, jó lesz”.

A férfi szerint három napig laktak a kétszintes házban, amikor összeterelték néhányukat és egy másik városba, a Birminghamhez közeli Wolverhamptonba vitték őket – itt töltötte a következő csaknem egy évet, egy szintén pakisztáni tulajdonostól bérelt, három szobás házban. “Volt, amikor 43-an laktunk ott. Nem volt matrac a földön, csak pokrócok. A kádban, a konyhában, a hallban is aludtak, volt olyan szoba, ahol húszan laktak. Mindig azt ígérgették nekünk, hogy nemsokára jobb lesz” – mondta.

Többnyire a főnök – egy dunántúli származású, összeszokott bűnöző csoporttá alakult magyar család feje, akit mindenki csak becenevén ismert – fiai vigyáztak rájuk: hordták őket dolgozni hajnali ötkor. Először a hegyekben szedtek borsót napi tíz órán keresztül. “Az első hetünk végén a főnök fia kapta a pénzünket, vagy 1200 fontot. Ebből ezret levont a pakisztáni főbérlő valami tartozás miatt, maradt 200 hat emberre, de ebből is egy csomót eljátszott ez a huszonéves gyerek. Ő KFC-be járt, mi meg naponta egyszer ettünk. Csak a 25 pennys babkonzervre tellett.”

A munkások ekkor már biztosak voltak benne, hogy valami nem stimmel. Egy hét múlva a főnök üzent a fiának, hogy mindenkinek bankszámlát kell nyitnia. Erre egyenként elvitt mindenkit a Lloyds TSB nevű brit bank helyi fiókjába, a PIN-kódot és a bankkártyát utóbb postán küldték ki. “Mi ezt nem is láttuk, a főnök valamelyik fia vette át, amikor kihozta a postás” – mondta László, hozzátéve, hogy tudomása szerint a kártyával járó hitelkeretet aztán kimerítették.

Lecsúszott emberek vagy piti bűnözők

A férfi szerint dolgoztak hagymaföldön, arab munkaadóknak, de később Wolverhampton határában egy papírgyárban is, lengyel főnököknek. Mindig feketén, és mindig fizetés nélkül. A legolcsóbb kenyeret ették, naponta egyszer, de volt, hogy két napig semmit. “Sokan megszöktek, most kukáznak valahol. Sokat cserélődtek az emberek” – mondta László.

A munkások egy részét szegény, lecsúszott emberek vagy egyenesen hajléktalanok alkotják, de több forrás szerint sokan vannak köztük olyan kisstílű bűnözők is, akiket Magyarországon keres a rendőrség. Ezért mennek ki dolgozni Angliába, és még akkor is “örömmel vannak kint”, ha nem kapnak a munkáért egy pennyt sem, legfeljebb néha apró juttatásokat – “egy joggingot, egy kiló kávét, egy olcsó órát”. “Valahol ez menedék nekik” – magyarázta az egyik forrás.

Őket nem kell őrizni, de a többiekre állandóan figyelnek: “Nem tudsz elmenni, áll egy kocsi a házak előtt, benne pár tagbaszakadt ember. Egyszer ki akartam menni cigizni az ajtó elé, de azonnal tereltek befelé” – emlékezett vissza Tamás, akinek később Manchesterből sikerült megszöknie, amikor egyszer a főnökök annyira “beszívtak”, hogy csak későn vették észre, mi történt. Egy másik férfi, József azt mondta, az első két hónapban nem is engedték ki az utcára, mert “el fog tévedni”, és le kellett adnia a személyijét, hogy “el ne veszítse”.

Éjszakánként kergették a patkányokat

László szerint fél év alatt vagy kétszáz munkást hoztak hosszabb-rövidebb időre a házba, mindegyiküknek erre a címre nyitottak számlát a Lloyds banknál. A férfi nem érti, hogyan lehetséges, hogy nem tűnt fel a bankban senkinek, hogy több száz ember lakik ugyanazon a címen, ráadásul az összes bankkártya hitelkeretét kimerítették a főnökeik. “Reggelenként a postaláda tele volt fizetési felszólításokkal” – mondta. Csak utólag tudta meg, hogy az ő nevén 2000 font tartozás volt, a brit társadalombiztosítás pedig abban a hiszemben utalta a különféle szociális segélyeket a számlájára, hogy két kiskorú fia van, akiket el kell tartania. “Ezt a pénzt sem láttam soha” – legyintett.
A bank már nem nyit akárkinek számlát

A Wolverhampton díszes, kövezett főterén álló Lloyds TSB fiókjában meglepetten hallgatták az [origo] munkatársa által előadott történetet, és azt mondták, az esetet ki fogja vizsgálni a bank csalási csoportja. Információink szerint ugyanakkor a probléma nem ismeretlen előttük. Sok kelet-európai, köztük magyar nemzetiségű bevándorló él a városban, akik a bankban is megjelennek ügyfélként. Tavaly december óta azonban egyre többük számlanyitási kérelmét visszautasítják. A bank központi döntése nyomán ugyanis ekkor változott meg a rendszer: már nem nyithat akárki bankszámlát, aki rendelkezik személyi igazolvánnyal, csak az, aki valamilyen irattal – például egy villanyszámlával – tudja igazolni, hogy valóban azon a címen lakik, amit bediktál, és fel tud mutatni egy igazoló levelet a leendő munkaadójától. A bank azt várja a változtatástól, hogy a visszaélések, csalások száma visszaesik majd.

De más probléma is akadt, a szomszédok elől egyre nehezebben tudták elrejteni, hogy a kis sorház tömegszállóvá változott. Pedig nem lehetett akárhogy mozogni: “Amikor reggel jött az autó, hogy vigyen minket dolgozni, egyesével kellett kimenni a házból, hogy ne tűnjön fel. Este párosával, a háztól messzebb tettek ki minket, és mindig várni kellett egy kicsit, hogy ne egyszerre menjünk be.”

A hátsó udvarban viszont három méter magasan gyűlt a szemét, a főbérlő egyszer szólt is, hogy “szórjuk el éjszaka a szemetet, mert feljelentett a szomszéd”. Aztán megjelentek a patkányok, “azokat kergettük éjszakánként”. Később az ágybogár okozott állandó kellemetlenséget, kiirtani nem lehetett, csak vakarózni. Ha panaszkodtak, László szerint mindig az volt a válasz: “Taposd el, tesókám!”

A lustákat elverték, a lázadóktól megszabadultak

A fizikai erőszak az [origo] által megszólaltatott férfiak elmondása szerint ritka, de a fenyegetettség érzése állandó. A veréssel fenyegetés mindennapos, az egyik férfi szerint gyakran elröppen egy-egy “kitépem a vesédet”. László úgy emlékszik, hogy részben az állandó ígérgetés, részben a fenyegetettség és a félelem tartotta ott az emberek többségét, akik egy idő után már minden apróbb jutalomnak – néhány fontnak, egy szelet kenyérnek – is örültek. Hetente egyszer vagy kétszer hoztak kannában olcsó cidert, abból be lehetett rúgni. Ennek László szerint az volt az értelme, hogy a munkásokat meggyőzzék arról, hogy “mégis szép az élet”.

“Kaját egyszer hoztak ajándékba, karácsony után. Azért se fizettek, csak kitolták a boltból az önkiszolgáló kasszánál” – mondta László, aki ugyan ennek nem volt szemtanúja, de hasonló eseteket több más áldozat is említett. Egyikük, Tibor azt mondta, találkozott kint három tatabányai tizenéves fiúval, akiket csak azért hoztak Angliába, mert profi bolti és zsebtolvajok voltak, pontosan tudták, hogyan kell kihozni az önkiszolgáló pultoknál egész kocsi árut úgy, hogy az ne tűnjön fel. “Ők csak ezzel foglalkoztak, loptak nekünk kaját” – magyarázta.

Aki nem akart dolgozni, azt elverték – állította László, aki szerint “csak úgy kisétálni” nem lehetett, de “aki lázadó típus volt, arról megérezték, és egy-két hét múlva vitték Magyarországra”. Ugyanez történt szerinte azzal a munkással is, aki nagyon megbetegedett, rövid idő alatt húsz kilót fogyott. “Hazavitték, azóta nem láttam.”

Közben a főnök fiai és rokonsága László szerint minden héten más kocsival jártak a kaszinóba. Esténként gyakran jöttek hozzájuk családi barátok Londonból, Dewsburyből, Sheffieldből. Egy-egy ilyen buli után néhány munkás “házat cserélt”, mondta László, aki szerint ez azt jelentette, hogy az éjszaka alkut kötött a főnökük, és “eladta” az embert a barátjának, ha annak valamelyik ügyesebb munkására volt szüksége.

A rendőrség segített elbújni

László és egy társa körülbelül egy év után úgy döntöttek, hogy megszöknek. Előtte többször elejtették a felvigyázók előtt, hogy egyre gyakrabban jár a háznál a rendőrség – egyszer valóban előfordult, hogy az egyik kisfőnök után érdeklődtek rendőrök -, erre elkezdték kiüríteni a bérelt házat. Egyre kevesebb munkás lakott ott, és a bandatagok is csak “lótifutikat” küldtek már maguk helyett, hogy begyűjtsék a heti fizetést.

2010 augusztusában, az egyik hajnalon mászott ki a kerítésen László és egy társa, és egyenesen a helyi kapitányságra mentek. Részletes vallomást tettek a wolverhamptoni rendőrségnek, még egy piramist is rajzoltak a banda felépítéséről, az őket összefűző rokoni szálakról. A rendőrök egy hotelbe vitték mindkettejüket, és vigyáztak rájuk, mondta László, aki szerint erre szükség is volt, mert reggel már keresni is kezdte őket a banda. “Felhívtak telefonon, én meg mondtam, hogy berúgtunk egy parkban, és józanodunk. Közben a rendőrségen voltunk.”

László szerint a rendőrök azt mondták neki, hogy a bandatagok egy részét már ismerték, de nem volt kiindulópontjuk, hogy fellépjenek ellenük. Az ügyben nyomozást indított a területileg illetékes West Midlands Police, de a két férfi védelméhez segítséget kértek a londoni Metropolitan rendőrségtől.

Több városban, köztük Londonban különböző menedékhelyeken helyezték el őket. Az egyik menedékhely vezetője az [origo]-nak megerősítette, hogy valóban bújtattak egy darabig több magyart, akik emberkereskedelem áldozatai voltak, de azt kérte, hogy még a szervezet nevét se írjuk le: nem szeretnék, ha bármilyen bűnszervezet hallana a tevékenységükről.

Az ügyben a nyomozás jelenleg, 2012-ben is tart – tudta meg az [origo] a wolverhamptoni rendőrségen az ügyeletes tiszttől. Ennél többet a rendőrnő nem árult el, a nyomozást vezető rendőrtiszt pedig nem válaszolt a kérdéseinkre, így nem világos, történtek-e egyáltalán konkrét lépések, például letartóztatások az ügyben.

A londoni Metropolitan rendőrség (a “Met”) emberkereskedelmi részlegének nyomozója, Kevin Hyland az [origo]-nak nyilatkozva megerősítette, hogy a részlegük részt vett magyar áldozatok védelmének a megszervezésében, akiknek az ügyében a West Midlands Police kérte a segítségüket. Hyland szerint ugyanakkor a nyomozásba nem szálltak be, részben azért, mert a történetnek nincs londoni szála, tehát nem tartozik a Met illetékességi területéhez. A nyomozó azt mondta, nem hallott arról, hogy történtek volna letartóztatások eddig az ügyben, de megjegyezte azt is, hogy a rendőrségek szűkszavúságának oka, hogy ha részleteket hoznak nyilvánosságra, az akár meg is hiúsíthatja egy-egy akció sikerét.

László abban reménykedik, hogy sikerült elindítania valamit azzal, hogy a rendőrséghez mert fordulni, és utóbb több társát is rábírta a tanúskodásra. Több mint egy éve hiába várja azonban, hogy a brit rendőrök végre értesítsék arról: haladás történt az ügyében.

Cikkünk második részéből kiderül, kik és hogyan működtetik azt a jól szervezett rendszert, amely nem csak kizsákmányolja a legszegényebbeket, hanem megcsapolja a brit bankokat és a jóléti juttatásokat is. Azt is körbejártuk, a hatóságok miért ütköznek állandóan falakba, ha fel akarják göngyölíteni a hasonló ügyeket.
“Nem csak Dewsburyt kell elkerülni”

Leeds, Dewsbury, Manchester, Bolton – az [origo] információi szerint ezek a városnevek nem ismeretlenek a londoni magyar nagykövetségen, ahova gyakran érkeznek megkeresések bajba jutott, átvert, hajléktalanná vált magyar állampolgároktól. De a konzuli védelem nem erre vonatkozik, a követség nem tud például pénzt adni a hazajutáshoz. Leginkább tanácsot tudnak adni azoknak, akik úgy érzik, emberkereskedők áldozataivá váltak. Ez pedig az, hogy forduljanak a rendőrséghez és tegyenek feljelentését, mert ezt a követség nem teheti meg helyettük – mondta el Riskó László első konzul a kérdéseinkre Londonban. Ugyanakkor próbálnak segíteni, intenzív kapcsolatban vannak egy leedsi hajléktalanellátó szervezettel – tette hozzá.

A többek között Leedsben működő civil szervezet, a CRI (Crime Reduction Initiatives) munkatársai az [origo]-nak megerősítették, hogy gyakran kerülnek kapcsolatba a környéken bajba került magyarokkal, és hozzátették, a magyar követség kifejezetten nyitott az együttműködésre. A szervezet képviselői tavaly Magyarországon jártak, ahol felhívták a különböző hajléktalanellátó szervezetek figyelmét arra a veszélyre, hogy a hajléktalanok közül sokan áldozattá válhatnak, mert vannak kifejezetten őket kihasználni próbáló csoportok. Az unió 2004-es, majd 2007-es bővítésével kezdett el virágozni ez a tevékenység, azóta több a Kelet-Európából származó hajléktalan Angliában, és a számuk egyre nő.

A CRI-hoz Leedsbe eljutók közül sokaknak nincsenek papírjai, gyakran valamilyen mentális betegségben szenvednek, vagy alkoholfüggők, és többnyire hajléktalanok. Az elmúlt években körülbelül 40-60 magyarral volt dolguk, ők ma már mindannyian hazajutottak – mondta Emma Adair és Charlotte Woolard. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy nem csak ebből a térségből, hanem az ország más részeiből is előkerülnek áldozatok. Vagyis “nem csak Dewsburyt kell elkerülni”. Lehetséges az is, hogy ez a csoport hozza ide az embereket, de végül mások, másutt használják ki őket, ők pedig nem csak kelet-európai bűnözök, hanem akár brit állampolgárok is lehetnek – mondták.

A CRI azt tanácsolja az angliai munkavállaláson gondolkodó magyaroknak, hogy próbáljanak maguk munkát keresni, és ne bízzanak mások jól hangzó ígéreteiben. Mindig vigyenek magukkal elegendő pénzt ahhoz, hogy ha baj van, haza tudjanak térni, és tájékozódás valamint legalább alapszintű angol nyelvtudás nélkül ne induljanak útnak. Emellett ne adják oda senkinek az útlevelüket vagy a személyijüket. A lényeg, hogy kerüljék el, hogy teljesen valaki mástól függjenek az idegen országban – olvasható a CRI által összegyűjtött jótanácsok között.

forrás:origo.hu

Leave a Reply 454 megnézve, 1 alkalommal mai nap |