< Böngészés > Főoldal / Nincs kategorizálva / Blog article: HVG Archív: A kormányfőbuktató dédi

| Mobile | RSS

HVG Archív: A kormányfőbuktató dédi

2012. június 30. | 1 Hozzászólás | Nincs kategorizálva

Szegedi Csanád felmenőivel kapcsolatos vallomása ráirányította a figyelmet az első zsidótörvényt elfogadtató Imrédy Béla miniszterelnök hasonló, 1939-es ügyére. Most a HVG Imrédy-üggyel kapcsolatos 1998-as cikkét tesszük közzé.
A hvg.hu a Szegedi-“ügy” hátteréről

A hvg.hu az elmúlt napokban több cikkben dolgozta fel a Szegedi Csanád származása körüli “ügy” hátterét és az Imrédy-párhuzamot.

Hatvan éve, 1938 májusában fogadta el a magyar országgyűlés az állampolgári jogegyenlőség elvét felrúgó első zsidótörvényt, melynek előkészítésében oroszlánrésze volt a Darányi-kormány gazdasági „csúcsminiszterének”, a törvényjavaslat kihirdetésekor immár miniszterelnök Imrédy Bélának. S ha a korabeli sajtóértékelés – miszerint a törvény „első és legnagyobb áldozata” maga Imrédy volt – minden bizonnyal túlzónak mondható is, az tény, hogy a „csodás forradalmat” meghirdető kormányfő kilenc hónapos regnálásának az vetett véget, hogy a kérlelhetetlen antiszemitáról politikai ellenfelei kikáderítették: „ereiben zsidó vér csörgedez”.

„Néhány nappal ezelőtt olyan, előttem eddig ismeretlen adatok merültek fel, amelyek arra mutatnak, hogy… nagyanyámnak apai ágon nagyszülei nem származtak keresztény családból… tehát a nyolc dédszülő közül az egyik ezelőtt 125 évvel, hét éves korában keresztelkedett meg.” 1939. február 15-én, a miniszterelnökségről való lemondásának indoklásakor így ismerte el a hetek óta szóbeszéd tárgyát képező hír valóságát Imrédy Béla. Származásának ügyeit ekkor már második alkalommal taglalta a nyilvánosság előtt. Igaz, a kínos beismerés előtt egy hónappal még egészen másképp: akkor kategorikusan cáfolta bizonyos „gyáva kútmérgezők” vádját. A Függetlenség című kormánypárti, de leginkább imrédysta napilap a beismerést követően mindenesetre már „mélységes és megrendítő emberi drámaként” jellemezte a történteket, s „a fajvédő Magyarországért vívott embertelen kemény csaták” áldozataként – mint utóbb kiderült, csak átmenetileg – búcsúzott a „gerinces, bátor, nagy tudású, elvei mellett fanatikusan kitartó” államférfitól. Egyúttal természetesen annak a gyanújának is hangot adott, hogy a háttérben „a zsidó nagykapitalizmus és a feudális nagyurak aknamunkája” áll.

Imrédy lemondásának – pontosabban: lemondatásának – története bepillantást enged a harmincas évek végi magyar politikai boszorkánykonyha kulisszatitkaiba. Sipos Péter történész hetvenes évekbeli, igaz, a kor frazeológiájával megspékelt, ám példátlanul adatgazdag monográfiája nyomán jól ismert, hogy a nagypolitikában a Gömbös-kormány pénzügyminisztereként jelentkező Imrédy rövid idő alatt, 48 éves korára érkezett el karrierje csúcsára, s váltotta fel a szélsőjobbal szemben gyengekezűnek tekintett Darányi Kálmánt a miniszterelnöki székben. Ezért aztán kinevezésekor, 1938 májusában Imrédyt nemcsak pártja, a Gömbös Gyula által különféle irányzatokat egybegyűjtő Nemzeti Egység Párt (NEP) támogatta, de – angol orientáltságú politikai előélete miatt – még a polgári ellenzék képviselői is. Az Imrédy megbuktatásában néhány hónappal később kulcsszerepet játszó Rassay Károly, a Polgári Szabadság Párt vezére – s egyben a párt szócsövének tekinthető Esti Kurir című napilap főszerkesztője – 1938 szeptemberében például még elismeréssel szólt a kormány négy hónapos tevékenységéről, és legfeljebb taktikai engedményként értékelte Imrédynek a szélsőjobbal kokettáló jelszavait.

Mi volt akkor, ami az ifjúnak számító magyar miniszterelnököt oly gyorsan nemkívánatossá tette? Anélkül, hogy az 1935-ös választásokon átütő győzelmet arató Gömbös-féle NEP belső konfliktusaiban jobban elmélyülnénk, annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy az alapító 1936 őszi, váratlan halála után fokozatosan előtérbe kerülő Imrédy, a várakozásokkal ellentétben nem bizonyult integráló személyiségnek. Például mert az 1938 májusában hatályba lépő első zsidótörvény kihirdetése feletti örömöt pártja szélsőjobbra kacsintgató oldala számára a nyilas mozgalmak erőteljes korlátozásával és Szálasi Ferenc júliusi, háromévi fegyházra való elítéltetésével keseríti meg. Egyébként nyilván ezek és Imrédy korábban tudottnak vélt angolbarátsága voltak a vele kapcsolatos, már említett illúziók forrásai. Az 1938 szeptemberében Berlinből, a Hitlernél tett kötelező tisztelgő látogatásról visszatérő Imrédy azonban, éppen az említett illúziók rabjait meglepve, hangnemet vált.

A történeti kutatások mindeddig nem találtak pontos választ a gyökeres fordulat kiváltó okaira, az viszont tény, hogy Imrédy környezete s a politikai közvélemény 1938 őszén már egyértelmű pálfordulást konstatálhatott. A szeptember 4-én Kaposvárott tartott gazdagyűlésen például olyan „csodálatos forradalmat” hirdetett meg, melyet „rendeleti kormányzással” ígért megvalósítani. A parlamenti rendszer megkerülésének, vagyis az egyszemélyi diktatúrának a tervét nyomban élesen ellenezte a minisztertanács jó néhány tagja, elsősorban a kommunista és nyilas szervezkedésekkel szemben egyaránt vasszigorral eljáró belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc. A vallás- és közoktatási miniszter Teleki Pál pedig, mint a kormányzó bizalmi embere, egyenesen magánál Horthynál lépett közbe a terv meghiúsítása érdekében. Az 1931-es bukása után is az államfő szürke eminenciásaként „a pártok fölött lebegő” felsőházi tag, Bethlen István a lovagiasság íratlan szabályai szerint még azt is közölte Imrédyvel: ha nem tesz le egyeduralmi terveiről, „politikai ellenfelekké válnak”. De ugyanakkor akcióba léptek a NEP jobboldali tagjai is, ők viszont a gömbösi út feladásával vádolták a miniszterelnököt. Közülük már több mint hatvan parlamenti képviselő fordított hátat a NEP-nek november végén.

A kormány- és pártválsággá terebélyesedő konfliktus eredményeként Imrédy kénytelen volt benyújtani a lemondását, ám azt Horthy végül nem fogadta el. A miértre még ma is csak feltételes módban válaszolnak a történészek. Például azzal, hogy Imrédy időközben a nemzetiszocialista Németország kegyeltjévé léphetett elő. Persze maga a miniszterelnök is tett néhány, pozícióját megerősítő lépést, egyebek mellett az utcára vitte a vele jobbról szimpatizáló bajtársi egyletek ifjait. A fáma szerint végül nemcsak Teleki, de Keresztes-Fischer is arra a meggyőződésre jutott, hogy az adott politikai helyzetben az lesz a legkevésbé rossz megoldás, ha a kormányzó nem fogadja el Imrédy távozását. Így az újjáalakított Imrédy-kabinet karácsony előtt egy nappal – a nemzeti egység bizonyítékának jegyében – benyújtotta a második zsidótörvény-tervezetet (HVG, 1994. május 14.), s Imrédy ezzel szinte egy időben elindította radikális, jobboldali – a jövendő Magyar Élet Pártja csírájának tekinthető – mozgalmát.

A kormánypártiak egy részének a nehezen egybentartott NEP felbomlasztási kísérlete nem volt ínyére, míg a polgári ellenzéknek az említett törvényjavaslattal szembeni elvi kifogása erősödött meg. A már említett Rassay ugyanis már 1938 novemberében egy szegedi nagygyűlésen jelezte: ugyan az első zsidótörvény életbe léptetését nem sikerült megakadályozniuk, de „a jövőben mindent el fogunk követni, hogy a törvénytárból mielőbb kikerüljön a jogegyenlőséget megsemmisítő jogszabály”. Az ellenakció tehát megindult. „Egyetlen remény … látszott, ha a Kormányzót felszabadíthatjuk a jobboldali forradalom veszélyének és Imrédy Bélának a terrorja alól. Erre csak egy út állott rendelkezésre: bebizonyítani okmányszerűleg Imrédy zsidó származását” – emlékezett vissza 1945-ben a módszerek mineműségére Imrédy népbírósági tárgyalásán a lapszerkesztő-politikus Rassay Károly. Elsősorban az ő kézzel írott tízoldalas vallomásából – amely az Imrédy-per iratanyagával egyetemben a fővárosi levéltár gondozásában megjelenés előtt áll – rekonstruálható, nagyjából miként is zajlott le a miniszterelnök-buktatás.

Az ötletet Rassay – a legitimista felsőházi tag, Sigray Antallal közösen – azokból a nyilas röplapokból merítette, amelyek 1938 végén jelentek meg az utcákon. Az egyiken például ezt olvashatta az utca embere: „Testvér! Tudod-e, hogy Szálasi Ferenczet ki záratta le 3 évi fegyházra? A zsidó vérbeütéses álnemzetszocialista IMRÉDY BÉLA!” A mind inkább terjedőben lévő szóbeszédek megállítására Imrédy beszereztette a törvény szerinti árjaságát – tehát a nagyszülőkig bezárólag „tisztaságot” – igazoló okmányokat, s tett magabiztos kijelentéseket. Ám – ha esetleg tudatában is volt „érintettségének” – nem gondolta, hogy Rassayék állhatatossága túlmegy majd az ő nyilatkozatainak puszta tudomásul vételén. Pedig így történt, és Rassay megbízottja a csehországi Saatz városkában néhány nap kutatás után „megcáfolhatatlan bizonyítékra” lelt, köztük például Imrédy dédanyjának zsidó származását eláruló keresztlevelére.

„Ezekkel zsebemben a képviselőház bizottsági tárgyalásán még egyszer felhívtam Imrédyt, hogy vonja vissza a javaslatot, amely már addig is oly sok halálos tragédiát okozott – folytatódik Rassay vallomása, ami szerint a szóban forgó jelenet némi színpadiasságot sem nélkülözött: – Erősen szemébe nézve azzal fejeztem be felszólalásomat, hogy… ez a javaslat az a bizonyos nagy kő, amely elrepül és senki nem tudja, hol áll meg, és kit hogyan talál meg.”

A felszólítást azonban Imrédy – a visszaemlékezők szerint – gúnyosan s gyanútlan magabiztossággal utasította vissza. Ezt követően Rassay az Imrédyt – ha törvényileg nem, de „morálisan” mindenképp – ellehetetlenítő dokumentumokkal megismertette Bethlen Istvánt, aki aztán közvetítette az összeesküvők ultimátumát Horthyhoz: ha a miniszterelnököt nem menti fel tisztségéből, akkor 48 óra múltán a Tisztelt Ház asztalára kerülnek a hatalmas belpolitikai skandalumot ígérő iratok. A kormányzó titkos utasítására a belügyminiszteri tárca irányítója, Keresztes-Fischer hamarjában ellenőriztette az iratok hitelességét, majd Horthy kihallgatásra magához rendelte a miniszterelnököt. Imrédyt a kínos beszélgetés során – Horthy Miklós portugáliai száműzetésében írt memoárja szerint – szabályos rosszullét fogta el. A feltételes módú fogalmazás azért indokolt, mert Horthy úgy emlékezett, Imrédy az őt kompromittáló dokumentumot megpillantva azonnal lemondott. A valóságban viszont – mint az a már említett történész, Sipos Péter monográfiájából tudható – a kormányzó február 14–15-én háromszor is fogadta a miniszterelnököt, mire a miniszterelnök valóban benyújtotta lemondását.

Hogy pontosan mi történt a kulisszák mögött, azt – megbízható források híján – ma is csak találgatni lehet. Az viszont elég bizonyosnak látszik, hogy a sikerrel járt kormányfőbuktatás után a történet korántsem a Rassay és köre által elgondoltak szerint folytatódott. Egyebek között, mert Imrédy végül is felmérve, hogy noha „szégyenfoltjának” jogi következményei még az utódja és párttársa, Teleki Pál által a parlamentben keresztülhajtott második zsidótörvény szerint sem lesznek, a beismerés jelentette előremeneküléssel megteremtette önmaga számára a továbbpolitizálás lehetőségét. Olyannyira, hogy a szélsőjobb egyik koordináló személyiségévé váló, 1944-ben – már a német megszállás idején miniszterelnöklő Sztójay Döme kormányában – német bizalomra ismét tárcához jutott.

Az esemény, melyben Imrédy ellenfelei a saját, nemtelen fegyverét fordították a miniszterelnök ellen, végül tehát intermezzónak bizonyult. A történet főszereplőjében azonban kétségtelenül mély nyomot hagyhatott. Legalábbis ezt támasztja alá az a pszichoanalitikus beszélgetés, amelyet a háborús bűnösként kötél általi halálra ítélt, majd kegyelemből golyóval kivégzett, s tetteit meg nem bánó egykori miniszterelnök két nappal a kivégzése előtt folytatott a cellájában a két háború közötti író és újságíró-nemzedék egyik jeles tagjával, Szirmai Rezsővel, valamint a hazai pszichoanalízis elismert személyiségével, Gartner Pállal. Ez utóbbi, a beszélgetés végére írt gyorselemzésében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Imrédy a fasizmushoz eljutó radikalizmusával egyrészt „kétes” származását igyekezett kompenzálni, másrészt bosszút kívánt állni az őt kompromittáló ősökön.

HVG 1998. május 8.

forrás:hvg.hu

Leave a Reply 478 megnézve, 1 alkalommal mai nap |