< Böngészés > Főoldal / Magyar Helsinki Bizottság / Blog article: Az XXX faktor

| Mobile | RSS

Az XXX faktor

Létezik-e még olimpiai eszme, fair play, tisztesség, amikor szinte nincs sportoló, akiért bátran tűzbe tennénk a kezünket? Amikor a részvételnél már sokkalta fontosabb az elsőség, a győzelem, pontosabban az ezzel járó siker, a fény és a csillogás? És mit jelent ilyen világban Magyarország számára az olimpia?

A ma kezdődő XXX. nyári játékok, meglehet, választ adnak ezekre a kérdésekre, ám korántsem biztos, hogy a válaszoktól hű, de nagyon jó kedvünk lesz.

Kezdjük azzal, hogy amióta világ a világ, de legalábbis 1896 óta, hazánk pazar eredménysort produkál a játékokon, ami igen jót tett a balsorstól régen tépett nemzeti büszkeségünknek. Kis ország nagy sikerekkel – ez volt Magyarország. Ha a háborúkat szinte mindig, az ország területének jelentős részét pedig az elmúlt évszázadban el is vesztettük, az olimpiai aranyakat mi nyertük. A kommunista elnyomás évtizedeiben a néplélek négyévenként szárnyalhatott, az ötkarikás eredmények az önigazolás eszközévé váltak. 2012-re ebből semmi nem maradt.

Pekingben (2008) olyan visszafogott teljesítményt nyújtottak honfitársaink, amilyenre Stockholm (1912) óta nem volt példa a három arany elérésével. Semmi nem garantálja, hogy versenyzőink az idén sokkal jobb produkcióval örvendeztetnek meg bennünket. Már a kijutás is problémákba ütközött. Mindössze 158 magyar sportoló szerzett jogot a részvételre, ami 13 fővel kevesebb a négy, és 51-gyel a nyolc évvel ezelőttihez képest. A mostaninál szerényebb létszámú delegáció legutóbb ’56-ban, Melbourne-ben jelent meg (111). A mennyiség ez esetben a minőséggel konvergál, önmagában ez az adat jelzése annak, milyen szerepet tölt be a magyar sport a világban. A honi állapotok alapján kész csoda, hogy ennyien legalább ott lesznek Londonban, ám ha a kínai játékok eredményeit felül is múlja a mostani társulat, attól még a magyar sport mérhetetlen mély válságban marad.

Gallov Rezső a Szép Szó múlt heti számában reményét fejezte ki, hogy “az olimpia ideje alatt újfent egységes lesz sajnálatosan megosztott nemzetünk”. Ám ahhoz, hogy ez teljesüljék, könnyeztető diadalok kellenének, máskülönben a honpolgár továbbra is hitele visszafizetésének nehézségeit siratja majd…

Ami pedig a dolgok szélesebb kontextusát illeti. London harmadszor lesz házigazda. Nincs még egy város a földön, amely háromszor látta vendégül a világ legnagyszerűbb sportolóit. London nemcsak Nagy-Britannia, a világ (egyik) fővárosa, tízmilliós metropolisz, amely minden évben ki van téve a turistaáradatnak, az olimpiára érkező tömeg, ha meg is kottyan neki, elviselhetetlen terhet aligha jelent. Kivált, hogy az angolok ép ésszel fölfoghatatlan mennyiségben költöttek az előkészületekre, megmondani pontosan, mennyi az annyi, senki nem tudja.

Az előzetes tervek szerint 2,4, majd 3,3 milliárd fontról szóltak (2005-ös adat), később a végösszeg 9-re emelkedett, míg a parlamenti számvizsgáló bizottság az idén 11-ig jutott az osztás-szorzásban. A SkySports ellenben nem állt meg ennyinél, a játékokkal kapcsolatos kalkulációjának egyenlőségjele után 24 milliárd font mutatkozott, ami akkora összeg, hogy Matolcsy György legyen a talpán, aki képes fölfogni mibenlétét. Ennyi pénzből komplett kelet-londoni városrehabilitálást vezényeltek le, olimpiai központtal, faluval, stadionokkal, vonatállomás renoválással. Meg persze futotta belőle biztonsági intézkedésekre is, mert ugye ’72 óta úgy vagyunk vele: sosem lehet tudni…

A helyszínnél jobbat kívánni sem lehet – ami akkor is igaz, ha Aigner Szilárd brit kollégái azzal rémisztgetnek, hogy a mostani olimpia minden idők legcsapadékosabb seregszemléje lehet -, és akkor ott vannak maguk a főszereplők, jelesül a sportolók, akik több mint 10 ezren érkeznek. Ekkora létszám esetén persze akad egy-két egészen figyelemreméltó figura, akik aztán tényleg tisztában vannak azzal, mi kell a népnek. Rekordok, csúcsok, minden mennyiségben! Usain Bolt, a világtörténelem leggyorsabb embere már napokkal korábban azt ecsetelte, hogy a nagy viadalokra rendre összekapja magát, meg hogy az ember genetikai felépítése alapján a 9,4 mp a 100 méteres síkfutás abszolút ideje, azt túllépni képtelenség, de persze neki most is az a célja, hogy minél inkább megközelítse azt (2009-ben, a berlini vb-n 9,58-cal nyert, ez az azóta fönnálló világrekord). Bolt négy éve, Pekingben is parádézott, és csak azért nem ő volt Kína első számú sztárja, mert volt ott egy amerikai fiatalember, aki minden létező csúcsot megdöntött, beleértve az eladdig felülmúlhatatlannak vélt egy olimpián szerezhető elsőségek számát is.

Michael Phelps nyolc aranyat tempózott össze a Vizeskockában. Ha most nem is tarol hasonló mértékben, vélhetően az ötkarikás történelem legeredményesebb versenyzőjévé válik. Ehhez mindössze három éremre van szüksége, amit akkor is abszolvál, ha az elmúlt négy évben korántsem a legjobbját nyújtotta.
Az olimpia legnagyobb klasszisai olyanok, mint a szuperhősök. Erősek, izmosak, gyorsak, fiatalok, szépek és sebezhetetlenek. Mindenki hozzájuk akar hasonlítani.

Mindenki a közelükbe szeretne lenni. Mindenki igyekszik legalább pillanatokra megmártózni népszerűségükben. De a képregények szuperhősei többnyire valamilyen defektustól különlegesek. Pókcsípéstől, kozmikus- vagy gammasugárzástól, effélétől. Gyanítom, sem Phelps, sem Bolt, sem a többi klasszis nem a Cern fizikai kutatóintézetben megejtett látogatása alkalmával tett szert ámulatba ejtő képességére, de manapság már ebben sem lehetünk annyira biztosak.

Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport vezetője a 158 tagú magyar csapat kapcsán rögzítette: mindenkit legalább háromszor ellenőriztek, valakit 14-szer, mégsem gondolja, hogy egyik versenyző sem fogyasztott semmiféle teljesítményfokozót. Néhányan úgy szedik a doppingszert, mint a C-vitamint, elég, ha valamely komponensében eltér a tiltólistán szereplő szertől. Adomák sora szól arról, hogy manapság nem az nyer, aki a legjobb, hanem akit a legmodernebb doppinglabor lát el anyaggal.

Amikor a tengerentúlon megesik, hogy a baseball-játékosok térdszalagját ültetik a könyökbe, hogy minél trükkösebb és erősebb dobásokkal hozzák zavarba az ütőjátékosokat, amikor orosz szemészek lézertechnikával javítják a sportlövők egyébként kitűnő látását, akkor eljutunk a kérdéshez: hova vezet mindez? Mi jöhet még? És aztán bújjunk kicsit Fazekas Róbert bőrébe, és letaglózó gondolatokkal szembesülünk: “Rohadjak meg minden nap az edzéseken, szakadjon szét az összes ízületem, tisztán akkor se jutok előre. A hetedik helynek már örülhetek, de kenyeret venni belőle nemigen tudok!”

Szó sincs róla, hogy fölmenteném. Megértem azonban, hogy Bolték milliói, csillogó élete, szuperhős mivolta, mindaz a pompa, ami a mostani olimpiát is körbeöleli majd, megtébolyítja az embert. Ha tehetné, fúziós reaktorba költözne némi energiatöbblet reményében. Fogalma senkinek nem lehet arról, mennyi élsportoló doppingol. De a WADA bejelentése, miszerint alig több mint 100 olyan sportoló akadt, aki doppingvétség miatt marad le a játékokról, legalábbis nevetséges.

Az olimpiai szellemisége (lásd még: Citius Altius Fortius, azaz gyorsabban, magasabbra, erősebben) az emberiség mértéktelenségének az áldozata lett.
(Akárcsak maga a Föld: tartok tőle, mindkettő esetében visszafordíthatatlan folyamatok indultak el.) A sport legnagyszerűbb globális ünnepe alatt a hétközi ember nem tehet mást, mint elfordítja a fejét, a bajokról tudomást nem vesz, inkább átadja magát az olimpia élvezetének, amíg még van benne öröm és élvezet.

Varga T. Róbert vargat@nepszava.hu / Népszava

forrás:népszava online.hu

Leave a Reply 394 megnézve, 1 alkalommal mai nap |