< Böngészés > Főoldal / Magyar Helsinki Bizottság / Blog article: Kiderült végre az izraeli hadsereg titka

| Mobile | RSS

Kiderült végre az izraeli hadsereg titka

Meg lehet-e érteni az anyát, aki nem akarja olvasni a hírt fia haláláról? Meg lehet-e érteni a fiatal lányokat, akiknek el kell menniük katonákat? És a férfit, aki gyerekekre lő? És a gyereket, aki rakétával tüzel? Meg lehet-e érteni a közel-keleti konfliktusokat? Ajánlunk két könyvet, amit ha párhuzamosan olvas el, akkor (majdnem) mindent megért.

Ki érti igazán Izrael háborúit? Az Izrael-szakértőségnek nagyon nehéz megfelelni. Még az izraeliek is gyakran elbuknak ezen. Azonban most kezébe vehet két könyvet, amiből tökéletesen megérti a zsidó állam hadviselését és a hadsereg titkait. Akár liberális HaHa-tag, akár vonuló gárdista, mindenképpen a társadalom élvonalába tör, ha megérti a közel-keleti háborúk távoli szellemét. Kelendő áru az Izrael-szakértelem.

Most szólunk: akkor és csak akkor lesz szakértő, ha a két könyvet párhuzamosan olvassa, külön-külön legfeljebb remek olvasmányok, vagy észbontó felfedezések, szellemes írások vagy elsöprő regényélmények. Akinek ez elég, az persze fogyassza őket egymás után.

Amikor 30 oldalt felfalt Shani Boianjiu: Bátraké a mennyország, majd 40 oldalt David Grossman: A világ végéig regényekből, és továbbra is kitartóan cserélgeti e két regényt, szétválaszthatatlanul ötvöződnek majd a rövid képsorok emlékeiben. Nehéz lesz eldöntenie, hogy a kiképzőtérről töltényt lopkodó palesztin kölykök vagy az arab feketemunkások nyomorkórháza pontosan melyik történet része.

Ötvöződjenek, helyes ez így. Így tanuljuk meg a „várakozás”, az „értelmetlen halál”, „palesztin”, „izraeli”, „ellenőrzőpont”, „töltényhüvely”, „gyakorlómellény”, „mesüge”, „túlélő” kifejezések jelentését.

Valamint megtanuljuk azt is, hogy a tragédiához nincs szükség roppant háborús konfliktusra. Sőt, súlyosabb a tragédia, ha nem konfliktusban éljük meg.

Öt titok mindenképpen kiderül a háborúról és a hadseregről:

1. A halál túlélhető, a várakozás nem

A Libri Kiadó Totth Gitta fordításában adja magyar kézbe Boianjiu 386 oldalas regényét, ahol három érettségizett lány vonul be kötelező katonai szolgálatra, Jáél, Aviság és Lea. A csupán 25 éves szerzőnek, akinek sikerregénye egyetemi esszékből pattant ki (ma 20 országban olvassák), elegendő forrás saját tapasztalata. Ahhoz, hogy meséljen, három szereplőre mindenképpen szüksége volt, hogy a „személyazonosságuk legapróbb részleteit is ki tudjam bontani”, mondta a budapesti Nemzeti Szállóban a hvg.hu-nak.

A csitrik egy észak-izraeli kisvárosból érkeznek kiképzésre majd szolgálati helyükre. Unatkoztak sorozás előtt, és unatkoznak sorozás után.

Az ő katonavilágukból hiányzik a nagy háború. Nincs 1967, nincs 1973, de még képzelt csatatér sincs. A könyv egy olyan háborús regény, ahol aknasüvítés játssza a szférák állandó háttérzenéjét, a ritmust az anatómia brutalitásával ábrázolt kisebb incidensek adják: szögesdrótra akadt menekült, megkéselt határőr. De drámai ütközet nincs.

Csak várakozás.

A Scolar Kiadó Nemes Anna zseniális, éles és hibátlan ritmusérzékű fordításában publikálta Grossman masszív drámáját, A világ végégig regényt, amit már 40 országban olvasnak a világon. A főszereplő Ora, a középkorú anya, aki nem bír otthon arra várni, hogy katona fia, Ofer halálhírének kézbesítői bekopogjanak. Anyaként úgy dönt, hogy ha a hivatalos tájékoztatás nem érkezik meg, mert hiszen nincs senki, aki átvegye, akkor a hír forrása sem létezik: fia nem eshet el, ezért elmegy otthonról, és bejárja Galileát, Izrael északi vidékét.

Galilea nyilván nem a világ, és Ora semmiképpen sem azt tervezi, hogy a végét eléri, így aztán a magyar cím is önkényes. Az eredeti annál profánabb: Az asszony, aki elszökött a hírek elől. Ora háborúja is a nyomasztó várakozásról szól, hosszas homéroszi meditációkkal. A trójai háború óta tudjuk, hogy akár csatára várnak a harcosok, akár a hazatérőkre várnak az anyák, a várakozás a háborús lélek senkiföldje.

A háború valahol odaát van, és mégis itt, mert együtt kell élni vele.

2. A palesztinok abban hasonlítanak az izraeliekre a leginkább, hogy különböznek

Ora bő két évtizedes barátságot ápol Samival, az izraeli arab taxisofőrrel. Sami hozta el Ofert a kórházból, amikor megszületett, és most Sami volt az, aki Ofert és édesanyját elfuvarozta, hogy a hadseregbe visszatérjen a fiú. Ami persze megalázó és veszélyes számára.

Majd viszont Orát kéri meg, hogy kísérje el őt és egy betegeskedő kisfiút az illegális palesztin feketemelósok kórházába, hiszen az izraeli asszonnyal könnyebben kelnek át ellenőrzéseken. Ora úgy szorítja magához a csapzott kiskölyköt, mint ha a sajátja lenne.

Amikor megérkeznek, olyan nyomort lát, mint még soha. Ez is senkiföldje, akárcsak a várakozás. El is gondolkodik rajta, hogy ha igazán meg szeretne szökni a rossz hír elől, hogy megmentse fiát, ide vonulna, hogy a száműzöttek között is száműzött legyen.
Fotó: AFP / Mahmoud Zayyat

Jáél fegyverinstruktor, egy suta orosz srácot tanít lőni. Borisz senki keze alatt nem tudott eltalálni egy céltáblát. Néhány alkalom Jáéllal azonban mesterlövészt farag belőle. Ez egészen addig imponáló, amíg Borisz nem kezd palesztin kissrácokra lövöldözni, akik belógnak a gyakorlótelepre, hogy az elszórt töltényhüvelyeket összeszedjék. Ezen túl a bunker faláról táblákat lopkodnak, és minden mást, ami fémhulladékként értékesíthető. Ez a kölykös vagányság imponál Jáélnak. Persze, hogy imponál, hiszen míg számára a „nyolcórás műszak szétterül és kígyózik”, addig ezek a szutykos srácok vihogva lopják szét a támaszpontot.

Aztán itt az RPG-gyerek. Lea, Aviság és Jáél is megtanulta történelemórán, hogy így hívják azokat a kölyköket, akik vállról indítható rakétával próbálnak izraeli katonákra vadászni. Ketten tartják a fegyvert, aminek a működését senki nem magyarázza el nekik, így a második gyerek az RPG-ből kicsapó lángnyelvtől felgyullad. Gyakran előfordul, hogy az első fiú ráveti barátjára magát, de ahelyett, hogy megmentené, maga is halálosan megég. Értelmetlen halál.

Akárcsak Aviság szívtipró tinibátyjának tragédiája, aki valahogy golyót ereszt saját fejébe. Hogy hencegő tinédzserfiúk legénykedésének a katasztrófális eredménye, vagy valami más áll a háttérben, nem tudjuk sem mi, sem a családja.

A legsúlyosabb katasztrófa a röhejes haláleset.

3. Háborút izraeliek viselnek, a holokausztot zsidók szenvedték el

„Úgy élünk, mintha csak túlélnünk kellene. Ez nem elég, hiába a katonai nagyhatalom, előbb-utóbb valaki majd legyőz.” Grossman Budapesten tartott szűk körű beszélgetésen úgy vallott hazájáról, mint egy országról és egy nemzetről, ahol „erkölcsi kötelesség fegyvert ragadni”, ámde a „hadsereg nem lehet a biztonság egyedüli záloga”. A gondolat szerteágazó, egy olyan szerző-gondolkodóval beszélgetünk, aki a két állam megoldásban hisz, tüntet Kelet-Jeruzsálemben, és beszélt a politikailag meglehetősen más ízlésvilágú Benjamin Netanyahu miniszterelnökkel is. (Igaz, Netanyahu a híres Bar-Ilan-beszédben már kétállami megoldás mellett is kiállt.)

Minden esetre Grossman szóhasználatában az izraelieknek fegyverük van, a zsidóknak Shoájuk (holokauszt). Nem valószínű, hogy tudatos a distinkció, de feltűnő.

És jogos is. Kis kitérő: amikor európai zsidók érkeztek a holokauszt után Izraelbe, és magukkal vitték gyászukat, kellemetlen meglepetésben részesültek. A telepesek megmondták, hogy nekik ne panaszkodjanak. „Megmondtuk, hogy Európa gonosz, hogy be fog csapni. Nektek a kényelmes élet kellett, asszimiláció, orvosnak, ügyvédnek és művésznek mentetek, kényelmes lakásokba költöztetek. Mi idejöttük országot építeni, homokba házalapot ásni, vezetékeket fektetni, itt, a sivatagban lettünk orvosok és mérnökök. Ne panaszkodj, fogj egy lapátot.”

Aviság, Lea, és Jáél egy percig sem viselkednek áldozatként. Fegyverük van. Lehet, hogy félnek, de nem áldozatok. Tegyük hozzá, hogy Boianjiu és Grossman is csak részben táplálkoznak az európai holokauszt sokkból. A fiatal írónő, aki publikált a The New Yorkerben is, román-iraki házasságból született. A két zsidó családnak merőben más a 20. század élménye. Grossman lengyel-palesztinai telepes zsidó családból érkezett, szintén csak az egyik ág számára ismerős a második világháborús pogrom pokla. Az ő könyvét először olaszra fordították. Amikor ez megjelent, egy riporter azt mondta neki, hogy „rendkívül nehéz lehet izraelinek lenni. Hogyan birkóznak meg vele?” „Ilyet izraeli nem kérdezne”, mondta Grossman a budapesti beszélgetésen. Egy izraeli számára ez a normális, nem birkózik, hanem együtt él vele.

4. Az anyák búcsúztatnak katonákat

Grossman egy olyan apa, aki 2006-ban elvesztette egyik fiát, Urit Libanonban. Ekkor már három éve és három hónapja írta a könyvet, ami Oráról, a fiáért rettegő anyáról szól. „A kaputelefonon meghallottam [a bejelentkezőket], és amíg lementem az ajtóig, úgy éreztem, hogy most vége az életnek. Ilyenkor mindenhonnan száműzött leszel.” Grossman elképesztő egyszerűséggel tud mesélni az elképesztő fájdalomról. Mégis anyafigurát választott, hogy elmesélje a nyomasztó várakozást.

Valahogy e fájdalom elmesélésére az apafigurák kevésbé alkalmasak. „Isten rendkívül intelligens, Ábrahámot kérte meg, hogy áldozza fel fiát, Izsákot, nem Sárát. Tudta, hogy Ábrahám, a férfi, teljesítené kívánságát.”

Lea édesanyja, amikor lánya felszáll a buszra, hogy Tel-Aviv felé induljon a sorozóbázisra, úgy szorítja lányát magához, hogy szólni kell: „Anyu, szükségem van az arcomra.”

5. Mégsem változik semmi

Pedig a fiatalok, akik legalább kettő évet eltöltenek életük legértékesebb időszakából a seregben, és ott válnak talpraesetté, igazi problémamegoldóvá, felnőtté, előbb-utóbb szülők lesznek maguk is.

Boianjiu hősnői teherbe is esnek. Ora és Avram, a két galileai vándor még tizenévesen találkoznak, amikor a ’67-es háború idején fertőző betegséggel egy vaksötét kórházban magukra maradnak. Itt maradt még Ilan, Ora későbbi férje és Ofer édesapja is. Itt, a ’67-es háborútól távol, az éjszakában keringő hírfoszlányok között várják, mi lesz országukkal.

Vártak tehát gyerekként is, várnak felnőttként is. Avram ráadásul hadifogságba esik ’73-ban a Sinai-félszigeten, meg is kínozzák. Mégis el kell fogadniuk, hogy gyerekeiket is besorozzák.
Fotó: AFP / Said Khatib

Semmi nem változik. Pedig Ilan hitt benne, amikor Ofer született, azt mondta feleségének, hogy mire eléri a fiú a katonaköteles kort, addigra béke lesz.

„Túl sok a kifogás, hogy miért ne tegyük meg a helyes lépést. Úgy teszünk, mint ha még mindig áldozatok lennénk, mondjuk Shoah áldozatai. Vagy azt mondjuk, hogy ’nézzétek meg Szíriát”, vagy ’a palesztinok megosztottak’, de erre is csak azt tudom válaszolni: és tíz éve miért nem cselekedtünk[, amikor ez még nem volt probléma]?”

forrás:hvg.hu

Leave a Reply 190 megnézve, 1 alkalommal mai nap |