Török-kurd békülés?
Isztambulban török tüntetők az országban élő kurdok jogai mellett szálltak síkra. Ilyen jellegű megmozdulásra a Török Köztársaság történetében még nem volt példa. A törökök mindig gyanakodva figyelték a kurdokat, ha azok több jogot követeltek maguknak.
A hét végén ismét ezrek tüntettek Isztambul központjában a Taksim téren, ahol május 31-én kezdődtek az országos méreteket öltó kormányellenes megmozdulások. A mostani demonstrációt többek között az váltotta ki, hogy pénteken katonák a jobbára kurdok lakta dél-kelti városban, Diyarbakirban lelőttek egy fiatalembert, aki egy katonai helyőrség építése ellen tiltakozott.
A szombati isztambuli tüntetés a kurdokkal való szimpátia jegyében zajlott. Ilyesmire 1923, a Török Köztársaság kikiáltása óta nem volt példa, mert a törökök a kurdokat amolyan belső ellenségnek tartották, akik el akarnak szakadni, a szomszédos kurdok lakta területekkel együtt meg akarják alakítani a független Kurdisztánt. Több évtizedes harc és 40 ezer halott jelezte a törökök és kurdok szembenállását.
Pedig éppen a mostanság sokat támadott miniszterelnöknek, Recep Tayyip Erdogannak sikerült áprilisban megállapodnia a marxista alapokon álló Kurd Munkáspárttal (PKK), hogy az leteszi a fegyvert és kivonul az országból az ankarai kormány engedményeinek fejében. E szerint a török központi költségvetésből intézményessé válik a kurd oktatás, kultúra és sajtó támogatása. Cserébe a marxisták lemondanak az elszakadásról és az autonómia követeléséről. A 75 milliós ország 15 milliós kurd közössége egyéb jogokat is kapott, például a bíróságokon használatossá válik a kurd nyelv, a vádlott anyanyelvén védekezhet, a törvény elfogadja a tolmácsolást.
A „kurd háborúnak” nem csak nemzetiségi, de ideológiai vetülete is volt. A PKK még a szovjet időkben hathatós moszkvai segítséget kapott. A Szovjetunió ezzel próbálta zsarolni, sakkban tartani és nem utolsó sorban gyengíteni a NATO második legerősebb hadseregével rendelkező Törökországot. Így viszont Moszkva megakadályozta, hogy az ankarai kormány átfogó megállapodást kössön az egész kurd közösséggel. A törökök ugyanis a nem marxista kurd szervezetekkel már többször megállapodás közeli állapotba jutottak, sőt több egyezményt alá is írtak. De a PKK emberei felgyújtották a mérséklet kurd szervezeteket támogató falvakat, leöldösték az ott lakókat. Így a PKK ráerőltette akaratát az egész kurd közösségre, a háború annak ellenére tovább folytatódott, hogy a török titkosszolgálat Abdullah Öcalant, a PKK vezetőjét 1999-ben Kenyában elfogta, a bíróság halálra ítélte, ám a kivégzést mindmáig nem hajtották végre. Öcalan a börtönben is a PKK vezetőjének számít.
Az elmúlt években Öcalan már aktívan támogatta a szervezet és a török kormány közötti tárgyalásokat – miután Moszkvából a segítség elapadt -, márciusban ő hirdetett tűzszünetet és rendelte el a csapatok kivonását az országból. Ezt követően állapodott meg Ankara a PKK-val a fegyverletételről.
Jellemző az ellentmondásos helyzetre, hogy 1988-ban, amikor Szaddám Husszein iraki elnök gáztámadást intézett a hazájában élő kurdok ellen – legalább ötezer polgári személy meghalt -, az ottani kurdok tízezrével menekültek a hegyeken keresztül Törökországba védelmet keresve. A török hadsereg folyamatosan ivóvizet, élelmiszert, takarókat, sátrakat, gyógyszert és egyéb nélkülözhetetlen felszerelést dobott le repülőről az úttalan utakon, borzalmas körülmények között menekülő embereknek Török területen pedig ejtőernyős orvoscsoport igyekezett a menekülők szenvedésein enyhíteni.
Az áprilisi megállapodás után sem került a kurdok ügye nyugvópontra, mert a PKK legharciasabb szárnya nemigen hajtja végre Öcalan utasítását, és továbbra is kitart az önálló Kurdisztán megalakításnak terve mellett, amely Törökország, Irán, Irak és Szíria kurdok lakta területeit ölelné fel. A „kurd héják” az első világháborút lezárni hivatott 1920-as sèvres-i békeszerződésre hivatkoznak, amely önálló kurd államot hasított volna ki a haldokló Oszmán Birodalom testéből. De kitört az Kemal Atatürk vezette függetlenségi háború, amelynek győzelme után Törökország kierőszakolta az 1923-as lausanne-i békeszerződést, amelyben már szó sem esett a független kurd államról.
Azóta a törökök és a kurdok között folyamatos a feszültség. A törökök minden kurd megnyilvánulásban a szeparatizmust látják. Éppen ezért feltűnő, hogy a mostani isztambuli tüntetésen törökök szálltak síkra a kurdok jogaiért.
forrás:heti válasz.hu