< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Csúnya cenzúra: Kitették a 168 Órából, mert nem nyilasozott „Szálasi hitt az osztályharcban”

| Mobile | RSS

Csúnya cenzúra: Kitették a 168 Órából, mert nem nyilasozott „Szálasi hitt az osztályharcban”

2013. szeptember 13. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Több kapcsolódási pont van a történelmi nemzetiszocializmus és a kommunizmus között, mint hinnénk – mondja a Heti Válasz Online-nak adott interjúban Paksa Rudolf történész, aki a nyár elején jelentette meg összefoglaló kötetét a magyar szélsőjobboldal történetéről. A kutatóval Szálasi Ferenc osztályharcos vonzalmairól, a Matolcsy Mátyás körül kibontakozott vitákról és a Jobbik megítéléséről beszélgettünk.

Prohászka Ottokár püspök nyilas-hungarista eszméket vallott – helytálló kijelentés?

Nem.

És az igaz, hogy ennyi elegendő is egy interjú letiltásához a 168 Óránál?

Valóban előfordult, hogy egy baloldaliként számontartott hetilap lényegében ezért állt el az utolsó pillanatban a velem készült interjú közlésétől. Prohászka hungarizmusáról kérdeztek, és azt szerették volna hallani, hogy „protonyilas” volt, pedig ennek a fogalomnak már önmagában sincs sok értelme. Ezt elmondtam, az újságíró leírta, ám a főszerkesztő megüzente, hogy számára ez így nem felel meg. Végül az egész anyagot kihúzták.

Pedig Prohászkánál már feltűnik a hungarizmus kifejezés.

Tény, hogy a hungarizmus terminust ő használta legkorábban, majd Szálasi is hivatkozott rá, ám teljesen mást értettek a fogalom alatt. Prohászkánál a hungarizmus lényegében azt jeleni, amit az eszmetörténet mai nyelvén fajvédelemnek nevezünk, és amiről Gyurgyák János írt nemrég alapos monográfiát. Ez a nézetrendszer azt vallja, hogy a különböző nemzetiségekkel, elsősorban a zsidósággal és a németekkel szemben a magyar etnikumot kell helyzetbe hozni. Szálasi hungarizmusa alapvetően más: nála ez a nemzetiszocializmus magyar változatát jelenti. Ez meglehetősen bonyolult konstrukció, mely egyszerre jelenti a zsidóság kisemmizésének és kivándoroltatásának koncepcióját, valamint egy leginkább pártállamnak nevezhető társadalomszerkezetet. A két hungarizmusfogalom összekeverése tehát alapvető hiba lenne.

Nem ez az első vitája a fogalomhasználattal kapcsolatban. Tavasszal Karsai László történész kérdésére adta írásba, hogy a Jobbik nem nevezhető nyilas pártnak.

A történet azzal kezdődött, hogy Karsai László az egyik, történeti Horthy-kultusszal kapcsolatos tévés szereplése legvégén tett egy aktuálpolitikai kiszólást, melyben a Jobbikot neonácinak nevezte, mire a párt pert indított ellene. Karsai ügyvédje javaslatára kérte körlevélben a kollégák állásfoglalását, köztük az enyémet.

Mit írt pontosan?

Hogy a Jobbik szerintem nem nevezhető sem nácinak, sem neonácinak, sem pedig újnyilasnak. Meglátásom szerint neonáci az, aki kifejezi rajongását a hitleri állam iránt, valamint ugyanazt a koncepciót szeretné megvalósítani, mint ami kibontakozott a harmincas-negyvenes évek Németországában. Tágabban értve nemzetiszocialistának pedig az nevezhető, aki valamelyik szélsőjobboldali totalitarizmus (nácizmus, fasizmus, hungarizmus stb) híve. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Jobbik a politikai paletta jobb szélén található, viszont ha programjuk alapján a Horthy-korban próbálnánk elhelyezni, akkor inkább az akkori kormánypárttal lenne egy platformon.

Öt-tíz perc kuruc.info-tallózás után sincs nácizhatnéka? A Jobbik félhivatalos híroldala kis híján úgy hívja a Wehrmachtot, hogy „csapataink”.

A Jobbik tábora igen összetett, az óvatos rendpártiaktól a fajvédőkön át a valódi neonácikig, újnyilasokig terjed a skála. Azonban a nyilas szimpatizánsok biztosan nincsenek többségben. Szerintem alapvető különbség van aközött, hogy valaki vulgáris jelszavakkal él a parlamentarizmus határain belül, vagy pedig pártállamot és totalitárius diktatúrát akar. Ha a Jobbikot lenyilasozzuk, akkor hogyan érzékeltetjük a különbséget köztük és a valódi szálasisták között? Megjegyzem, utóbbiakból ma Magyarországon nincsen több néhány száz főnél.

Mennyire használja a mai magyar közélet elvadultan a fasiszta, nyilas stb. szavakat?

Néha teljesen elképesztő, milyen szövegek születnek. Ugyanakkor a fiatal történészgeneráció fogalomhasználata már csaknem teljesen pontos. Úgy látom, hogy ez lassan-lassan azért átszivárog a közoktatásba és ezen keresztül például az újságírásba is. Nagy probléma, hogy a publicisztikában és a politikusi beszédekben kialakult egy-egy kifejezés rossz, téves helyiértéke. A fasisztázással nem definiálni akarnak, hanem megbélyegezni és kommunikálni a saját táborukkal.

„Egyszerű válaszokat kínáló, divatos jelenség” – írja a magyar szélsőjobboldalról egy helyen új könyvében. Kifejtené, mit ért azalatt, hogy „divatos”?

Válság idején az emberek nagy része szívesen hall egyszerű válaszokat, előszeretettel lát erőskezű vezetőket; ez a környezet mindig kedvez a szélsőjobboldal megerősödésének. Az 1929 és 1933 közötti gazdaság világválság hatására egész Európában megnőtt az igény a radikális, határozott intézkedésekre. Részben ez okozta a német nemzetiszocializmus előretörését is, és mivel Németország volt a leggyorsabban fejlődő nagyhatalom, sokak számára vált példává, mintává. Nos, ebben az értelemben használom a „divatos” kifejezést is. A tendencia hazánkban is megfigyelhető: a harmincas évek közepén néhány tízezer, az évtized végére már több százezernyi híve volt a nyilasoknak, illetve az általuk kínált válaszoknak: eszerint a parlamenti demokrácia nem érték, a bajokat a zsidók okozzák, a helyes út pedig az állam befolyásának megnövelése és a társadalmi különbségek állam általi kiegyenlítése, sőt megszüntetése. Hozzáteszem, hogy erre a divatra az összes politikai erő rezonált: a keresztény pártok a keresztényszocialista irányvonal erősítésével, a kormánypártok pedig radikalizálódással. Az ab ovo radikális nyilas mozgalmak pedig természetes módon indultak erősödésnek.
Szlovák nyelvű hungarista tagtoborzó plakát, 1940
(Országos Széchényi Könyvtár)

A kötetben több meglepő, a hagyományos szélsőjobb-képbe nem illő forrást is közöl: az egyik ilyen egy szlovák nyelvű hungarista tagtoborzó plakát a negyvenes évek elejéről, de említhetném a Hehs Aladár-féle Nemzeti Szocialista Néppárt programját is, ahol a nemzetiszocialista magyar királyság trónjára Habsburg Ottót követelték. Több mint tíz év kutatás alatt mik voltak a legmegdöbbentőbb felfedezései?

Néhány dolgot sorolnék fel – de ebből már kettőt említett is. A szlovák plakát megfejtése egyébként annyi, hogy Szálasi illúziója szerint a társadalmi kiegyenlítés programja Kárpát-medence-szerte népszerű lehetett volna. Mondanom sem kell, hogy az elképzelés teljes csőd lett, a szlovák és román „testvérek” egyáltalán nem voltak vevők a hungarizmusra. Ennél is abszurdabb volt, amikor 1944-ben a Budapesti Zsidó Tanács azzal kereste meg Szálasit, hogy létre szeretnék hozni a Nyilaskeresztes Párt zsidó tagozatát, ezzel mintegy beemelve magukat a kiépülő pártállami rendszerbe és megvédve a még életben maradt zsidóságot. Szálasi azt a választ adta nekik, hogy ő annak örülne leginkább, ha minden zsidó cionista lenne, és valahol Magyarországtól távol, saját államban telepedne le. Nagy különbség volt ugyanakkor, hogy míg a cionista mozgalom a javaikkal együtt képzelte el a kivándorlást, a szélsőjobb kisemmizve.

Arról is ír, hogy Szálasi felajánlkozott Péter Gáboron keresztül a kommunistáknak, hogy valósítsák meg az ország „szocialista szellemű átépítését”. Ez a történet biztosan nem köztudott a Szálasi-hívők körében.

Valóban: ezt az általa vezetett börtönnaplóból tudjuk. Nem is ő volt az egyedüli, aki ajánlatot tett: a korábbi kaszáskeresztes vezér Böszörmény Zoltán tanulságos levelét is teljes terjedelmében közlöm a mostani kötetben, aki Szálasihoz hasonlóan felkínálta szolgálatait, mondván, ugyanolyan üldözöttje volt a Horthy-korszaknak, mint a kommunisták. A legmegdöbbentőbb ezekben a történetekben szerintem az, hogy a nemzetiszocialisták és a Rákosi nevével fémjelzett kommunisták propagandaszólamai között nincsen ordító különbség. Érdekes megfigyelni, hogy (főleg taktikai okokból) Rákosiék hasonlóan nacionalista húrokat pengettek, ahogyan korábban Szálasiék. Egyfajta nacionalista kommunizmust látunk, mely képmutató volt ugyan, de létezett. És nem utolsó sorban teljesen átjárhatónak tűnt a korábbi nemzetiszocializmus felől.

Az átjárhatóságra oda-vissza látunk példát: ahogy ön is leírta, az ideológiailag képzett baloldaliak könnyen találtak utat a nemzetiszocialistákhoz, elég csak Péntek Istvánt vagy Málnási Ödönt említeni.

Így van. De Szálasira visszatérve: ő maga is olvasott Marxot, erre biztos forrásunk van. Hitt az osztályharc elméletében is, és úgy vélte, a hungarizmus megoldja ezt a problémát. A kommunizmus nemzetköziségét természetesen nem vallotta; kizárólag a faji alapon meghatározott nemzet alapegységében hitt, és ez együtt járt a zsidóság megkülönböztetésével. Szálasi állama meglátásom szerint a Kádár-korszakban megvalósult magyarországi államszocializmushoz hasonlítható leginkább: alapvetően pártállam, de lehetővé teszik a kis egzisztenciák működését. A szélsőjobb esetében persze zsidók nélkül. Amiben különbség van még: a valláshoz való viszony. A magyar nemzetiszocialisták jelentős szerepet szántak a kereszténységnek például az erkölcsi nevelésben, de szigorú állami ellenőrzés alatt tartották volna a papokat.

Ha már vallás, azt írja, hogy a „kereszténység de facto összeegyeztethető volt a nemzetiszocializmussal”. Mindszenty József, vagy Salkaházi Sára talán felvonná a szemöldökét erre a kijelentésre.

Valóban kényes kérdésről van szó, ám tisztázzuk: a magyar nemzetiszocialisták nagy része – német elvbarátaiktól eltérően – egyáltalán nem volt keresztényellenes, nem voltak hívei a nácik körében népszerű ezoterikus újpogányságnak. Nagyon sok esetben megpróbálták összhangba hozni a kereszténységüket a nemzetiszocializmussal, mint a társadalmi különbségek kiegyenlítésére hivatott eszmével. Amikor összeegyeztethetőségről írok, pontosan erről beszélek: hogy az egyes politikusok meg tudták-e magyarázni saját maguknak, saját maguk keresztény lelkiismeretének a szélsőjobbhoz való kötődést.
Szálasi Ferenc hívei körében

Az, hogy Szálasi Krisztus katonájának gondolta magát, merő agybaj, nem pedig összeegyeztetés, nem?

Az én megfejtésem szerint Szálasi ezekkel a gondolataival keresztény értelemben eretneknek számított volna, ha nyilvánosan hirdeti. Naplóiból ugyanis kitűnik, úgy hitte, hogy Jézus után Hitler lesz az, aki visszazökkenti az egyházat az „igaz útra”. Összefoglalóan azt le kell szögezni, hogy a magyarországi keresztények táborán belül a nemzetiszocialisták kisebbségben voltak. A kereszténységet egyébként is meglehetősen nehéz politikai eszmerendszerre lefordítani. Ez lehet az oka, hogy magyar humanisták, liberálisok, konzervatívok, fajvédők és nemzetiszocialisták is magukénak vallották.

A kötetben nagy részt szentel Matolcsy Mátyás szerepének. Róla tavasszal bontakozott ki vita, amikor Ungváry Krisztián éppen egy Heti Válaszban megjelent Matolcsy György-írás nyomán azt nyilatkozta: „Olyan családról beszélünk, amelynek komoly »érdemei« voltak a zsidók és németek gazdasági megsemmisítésében. »Akikről szívesen lemondtunk volna: negyedmillió erdélyi zsidó« – mondta ezt 1940 decemberében, az Erdélyt Magyarországhoz csatoló II. Bécsi döntés után Matolcsy Mátyás.” Mi a véleménye erről a vitáról?

Amikor Matolcsy Mátyással foglalkoztam, egyáltalán nem érdekelt, hogy ez a név mit jelent a mai magyar közéletben. Magam az egész „apák és fiúk”-vitasorozatot, annak minden alakváltozatát rendkívül rosszízű politikai hajszának érzem. Matolcsy György több szempontból sem lehet felelős azért, amit nagybátyja, Matolcsy Mátyás gondolt vagy tett; elég csak a születési évszámát megnézni: nem is ismerhették egymást. Felesleges családneveket megbélyegezni ilyen alapon.

Ha tehát nem önmagában a családnév teszi érdekessé Matolcsy Mátyást, akkor miért szentelt neki ilyen sok időt a mostani könyv írásakor?

Számomra rendkívül érdekes, hogy a Horthy-kori Magyarország egyik legtehetségesebb közgazdásza miként lesz a szélsőjobb meghatározó értelmiségi figurája. A népiektől indult, a London School of Economics-on folytatott tanulmányokat, majd az USA-ban és Németországban gyűjtött tapasztalatokkal tért haza. Ezután körbejárta az országot, és a lehetséges felzárkóztatási programokon gondolkodva jutott el olyan tervezethez, mely elsősorban a zsidó polgárság kárára emelte volna fel a leszakadó társadalmi csoportokat. Ez volt az az út, amelyen ő megérkezett a nemzetiszocialistákhoz. Tegyük hozzá, hogy 1942-43-ban Matolcsy elfordult Szálasitól, s úgy tűnik, megpróbált visszavonulni a nyílt politikától. Ekkor már sejthette, hogy megégette magát, noha nyilvánosan nem tagadta meg a nézeteit.

Ebben a könyvében csak érintőlegesen foglalkozik a nyilas emigrációval, de a szélsőjobbról az utóbbi időben megjelent színvonalas összefoglalók is ezt hagyták meg fehér foltként. Van rá esély, hogy itt még születnek eredmények, vagy ezt már el kell felejteni?

Alapvető probléma, hogy nagyon rossz anyaggyűjtéssel rendelkezünk. Azt se feledjük el, hogy az ezredforduló körül már meghaltak azok, akik jelentősebb szerepet játszhattak a harmincas-negyvenes évek mozgalmaiban. A történeti interjú módszerével élni ma már szinte teljesen kizárt; a leszármazók sokszor nem is beszélnek magyarul, az örökséget (levelek, újságok) gyakran kidobták, megsemmisítették. Véletlenszerű az is, hogy mi jutott el az Országos Széchényi Könyvtárba és mi nem. Az emigrációba szorult magyar szélsőjobb hagyatékának igen nagy része tehát elveszettnek tekinthető.

Min múlik, hogy valaki – talán az utolsó pillanatokat kihasználva – elmenjen, és feldolgozza, amit még lehet? Kéne egy OTKA-pályázat, meg két-három szabad év?

Ez a kérdés sokkal összetettebb. A magyar emigrációs anyag gyűjtésével általában is nagyon rosszul állunk. Pedig az utóbbi 200-300 évben újra és újra jelentős magyar hullám jelent meg nyugaton, és szinte botrány, hogy ma az általuk keletkeztetett szellemi anyagnak semmiféle szervezett gyűjtése nem valósul meg. Ehhez nagy szükség lenne egy emigrációs kutatóintézet vagy levéltár, esetleg múzeum létrehozására, és távolról sem csak a szélsőjobb hagyatéka miatt, hiszen a róluk kialakult véleményünket érdemben valószínűleg nem fogja módosítani a feltárt anyag. De az úgynevezett nagy közös szellemi örökség miatt ez kötelességünk lenne az utókor felé.

Paksa Rudolf

Történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos segédmunkatársa. Tanulmányait az ELTE-n és az Eötvös József Collegiumban végezte. A Horthy-korszak szélsőjobboldalát több mint tíz éve kutatja; 2013 júniusa óta a Magyary Zoltán posztdoktori ösztöndíj támogatásával.

Kötetei: A magyar szélsőjobboldal története. Bp., 2012, Szálasi Ferenc és a hungarizmus. Bp., 2013, Magyar nemzetiszocialisták. Az 1930-as évek új szélsőjobboldali mozgalma, pártjai, politikusai, sajtója. Bp., 2013.

forrás:heti válasz.hu

Leave a Reply 140 megnézve, 1 alkalommal mai nap |