< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Viktor, victory, viktoriánus

| Mobile | RSS

Viktor, victory, viktoriánus

2014. január 12. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Viktor, victory, viktoriánus


Sokféle kísérlet születte már az Orbán rendszer leírására, mindenképpen a legátfogóbb és a legteljesebb a Magyar Bálint-féle kötet, a Magyar polip, vagy ahogy az alcíme sokkal pontosabban mondja, a Posztkommunista maffiaállam. Mindez azt is mutatja, hogy Orbán valóban rendszert épített maga köré, s nem lévén jogász inkább csak etikai, erkölcsi és oldalról közelítem meg ezt az építményt, s bár nyilván időnként belekapok jogi kérdésekbe is. Feltétlenül rögzíteni kell, ezek a megjegyzések nem a tételes jog, azaz a valódi szabályok alapján történnek. Már csak azért sem, mert magáról a jogrendszerről ennek szakértői sem tudnak szakmai alapon értekezni, hisz ennek a 2010 utáni rezsimnek éppen az a lényege, hogy magához idomítja a paragrafusokat.

Kínálja magát, hogy a 2010-2014 közötti időszakról a választások kezdetétől emlékezzek meg, mégis muszáj visszanyúlnom az előző Fidesz-féle kormányzati ciklushoz. Pontosabban mondandómat három, csak nagyjából idézett, de gondolatilag pontos orbáni mondat köré csoportosítanám, s ezekből az egyik a még olykor idealizált, jobbára jogkövetőnek tartott első orbáni korszakhoz kapcsolódik.

De, hogy sorvezetőt adjak az olvasónak, ideírom ezt a három mondatot, nevezhetném őket tételmondatoknak is, amelyek, szerintem, már önmagukban is leírják – Mong Attilával szólva – a mi viktoriánus korunkat.
Íme a három mondat, Orbán Viktortól:

1. Ne mi nyerjük a legtöbbet
2. Kis győzelem, kis változás, nagy győzelem nagy változás
3. Majd csinálunk rá egy törvényt
1.

“Ne mi nyerjük a legtöbbet.” A legendává, vagy legendássá nemesedett mondat a sárazsadányi szőlőültetvény pályázata kapcsán hangzott el, az ominózus taggyűlésen, vagy nem taggyűlésen. (Az orbáni gondolkodás leírásakor legalább olyan fontos lenne ennek a taggyűlési pernek az értékelése, pontosabban a jog kicsavarásának gyakorlata, de ez a mostani mondandónk szempontjából csak másodlagos.

Annyit azonban emlékeztetőül muszáj ideírni, hogy ez volt az a bizonyos ÉS-per, ahol sikerült elérni, hogy a bíróság ne a lényegről, ne a valódi tartalomról döntsön, ne azt mérlegelje, hogy az újság igazat állított-e akkor, amikor Orbán Viktor miniszterelnöki – fentebb idézett mondatát – idézte, hanem arról, hogy az elhangzott kitétel vajon taggyűlésen esett-e ki Orbán Viktor szájából, vagy egy nem-taggyűlésén. Idekívánkozik még egy alfejezete ennek a történetnek, amely – újra csak – a mostani elemzésünk szempontjából számít mellékszálnak, valójában nagyon is fontos, sőt alapvetően meghatározó eleme az orbáni rendszernek.

Jelesül, ahogy ezt a bírósági döntést a Fidesz, illetve Orbán udvara tálalta, ahogy kommunikációs győzelmet stilizált a szánalmas magyarázkodásból: szerintük a bíróság egyértelművé tette, hogy az Élet és Irodalom újságírója hazudott. A “viktoriánus” propaganda gépezet itt már közel állt a teljes kibontakozáshoz, legfeljebb az eszköztára volt még viszonylag szűkös, amely eszköztárat – televíziókat, rádiókat, napilapokat, hetilapokat – a szocialista uralom alatt épített ki. A siker, vagy mindent az ellenkezőjére fordítani képes propaganda knowhow, azonban már serdülő korba ért, hogy aztán fokozatosan érett férfikorba jutva mutassa meg igazi énjét. Egyelőre megoldhatatlan, válaszolni nem képes helyzetbe hozza a politikai ellenfelet.) De bezártuk most ezt a kissé hosszúra nyúlt zárójelet, ami persze nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem nyitjuk újra, de itt és most visszatérünk az első tételmondathoz.

Azt a kérdést kell föltennünk: miért olyan fontos ez a kijelentés? Miért gondolom úgy, hogy az Orbán-rendszer egyik leglényegibb kifejezője?

Nos, a kérdésre több válasz is adható. Az egyik, s talán a legfontosabb: megmutatja, miként is gondolkodik Orbán a miniszterelnöki posztról. Pontosítok: miként gondolkodik saját miniszterelnöki pozíciójáról. (Ezt a distinkciót csak azért kell megtenni, mert mások kormányfői döntési kompetenciájáról egészen más a “világképe”.) Orbán Viktor már harmincas éveinek derekán is úgy ítélte meg, hogy fölrúghat normatívákat, beleszólhat pályázatokba, eldönthet versenyeket.

Ez a mondat annak a politikusnak a világát mutatja meg nekünk, aki átléphet szabályokon, aki terelheti munkatársait a jogszabályok világából a jogszabálytalanságok világába, de még egy-két lépésnyi távolságra van a voluntarista döntésektől, a “majd csinálunk rá egy törvényt” felfogásától. Hozzátehetjük, és már sokszor hozzá is tettem, amikor visszaidéztem a “sárazsadányi” időket, hogy ekkor még a bohó ifjú is megjelenik, aki megengedi, hogy csak második legyen egy versenyben, mert igazi demokrataként – ez most irónia volt – , szerényen meghúzódik a második sorban, igaz így is győztesként azért. De a lényeg mégiscsak megmutatkozik: az orbáni miniszterelnökség mindenhatósága.

A másik fontos elemre is utaltam már, jelesül arra, hogy a tiszta versenyt a kormányfő nem tartja fontosnak, a végeredményt majd, ha arra szükség lesz, a kommunikációs stáb dolga elfogadtatni. A harmadik, egyáltalán nem mellékes elem a privát gazdagodás előterébe helyezése; míg korábban a miniszterelnök ethosz elválaszthatatlan rész volt a vagyontól és a vagyonosodástól való távolságtartás, addig itt kimutatható, hogy az Orbán kiiktathatatlannak tartja a család – írhatnám Magyar Bálinttal: a Család – gazdagodását. Nem azt mondja, hogy mi el se indulhatunk semmilyen piaci versenyen, vagy állami tenderen, ellenkezőleg: azt mondja ott a helyünk, ott kell lennünk a győztesek között, legfeljebb az aranyérmet adjuk át másnak.
Foglaljuk tehát össze e mondat lényegét a felsorolt három pontban: 1. a miniszterelnök, ha Orbánnak hívják, mindenható, 2. a versenyek pályázatok manipulálhatók, 3. a családnak nyernie, gazdagodnia kell.

Meg kell állnunk még egy pillanatra, mielőtt továbbsiklunk a második pontra, és föl kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon az akkori ellenzék – amely részben azért a mai ellenzék – odafigyelt-e eléggé erre az orbáni mondatra? Képes volt-e tudatosítani a magyar polgárokkal, hogy olyan miniszterelnököt választottak maguknak, akit soha többé nem szabad a hatalom közelébe engedniük?

Nem szabad, mert benne rejlik az egyszemélyi uralkodásra hajlamos politikus, illetve a saját hasznát egy pillanatra sem szem elől tévesztő hatalombirtokosé. Másként: ha hajlandóak lettünk volna kevésbé óvatosan, a pc-hez mereven ragaszkodva elemezni az ifjabb Orbánt, már akkor felmutathattuk volna arcának összes vonását, rámutathattunk volna azokra veszélyekre, amelyek aztán a második, már öregebb Orbán uralma alatt, azaz napjainkban kiteljesedtek.
2.

“Kis győzelem, kis változás, nagy győzelem, nagy változás.” A két választási forduló között, 2010-ben hallhattuk ezt a mondatot a Fidesz már nyeregben lévő listavezetőjétől. Az már nem volt kérdés, hogy Orbán alakíthat kormányt 2010 nyárelőjén, a tét azonban így is nagy volt: sikerül-e kétharmadra növelni a győzelmet, avagy megmarad az ellenzéknek a parlamentben a biodíszletnél komolyabb szerep.

Az idézet látszólag nem több egy bon mot-nál, s alighanem sokan belesétáltunk abba a csapdába, hogy ne is tekintsük annál többnek. Itt persze nehéz lenne az ellenzékké formálódott politikai vetélytárs fejére olvasni az óvatlanságot, tekintettel arra, hogy ekkorra a baloldal teljesen szétesett, sem ereje, sem képessége, sem hálózata, sem létszáma nem volt meg ahhoz, hogy felhívja a mondat mögött leselkedő veszélyekre a figyelmet.

De ha mindezekkel rendelkezett is volna, addigra sem elegendő felülettel, sem elegendő hitelképességgel nem rendelkezett ahhoz, hogy eljusson a választópolgárokig. Mondhatjuk tehát, az első választási forduló után már megállíthatatlanná vált a Fidesz, kétharmados győzelme – akkor és abban a politikai helyzetben – megkerülhetetlenné vált. Mégis, állítom könnyedén négy évvel később: komolyabban kellett volna venni a kis győzelem, nagy győzelem dichotómiáját. Orbán ugyanis egyáltalán nem bon mot-nak szánta; szokásos kettős beszédének része volt ez.

Pontosan tudta, hisz feltehetően a nyolc év ellenzéki lét alatt kielemezte -, hogy milyen változásokat kell végrehajtania ahhoz, hogy olyan rendszert építsen ki, amelyben az első pontban felsorolt célok maradéktalanul megvalósulhatnak. Hogy olyan kormányzati-, hatalmi- és személyi struktúrát kell kialakítania, amelyben egyeduralma megkérdőjelezhetetlen, a versenyeket már manipulálni sem kell, mert a kiírás eleve biztosítja a sikert, a család pedig folyamatosan gyarapodik, láthatatlanul, de mégis lényegében jogszerűen.

Igen: Orbánnak azért volt szüksége a kétharmadra, hogy soha többé ne kelljen “nem taggyűlés” mögé bújnia, még akkor sem, ha az igazságszolgáltatás helyenként aranyos cicaként simult hozzá és úgy dorombolt neki, ahogy akarta. A fejében készen állt az új Alaptörvény, még ha nem is mondta, tudta, hogy kiket fog kinevezni, milyen időtartamra és hova és hogy kétharmaddal ő maga válik a néppé: nem lesz, nincs senki, aki legitim, vagy éppen hatékony módon megkérdőjelezhetné döntéseit.

A nagy győzelem, nagy változás Orbán fogalmi készletében éppen azt jelentette, ami a szemünk láttára történt: a totális hatalom, vagy használjuk a magyarbálinti nyelvet, a maffiaállam megvalósításának lehetőségét. (Kikacaghatnak e ponton, hisz hogyan is állíthatok olyat, hogy Orbán maffiaállamban gondolkodott. És igazuk van: sosem jutna eszébe önmagát a Keresztapával azonosítani, mint ahogy nem is az. Több annál. De ehhez már olvassák el a Magyar polip című könyvet.)

Ennél a pontnál már nem térek ki arra, mit tehettünk volna a “nagy változás” megfékezésére, mert magam sem tudom. Jobb híján az Unió felé pillantgattunk, de annak jelenlegi állapota, döntési mechanizmusa, és a meglévő szabályrendszere nem alkalmas arra, hogy segítséget nyújtson a több demokráciáról álmodozó magyaroknak. Kiváltképp akkor, amikor ebben az országban, a jelek szerint, meglehetősen kevesen álmodoznak több demokráciáról. Hogy mennyire kevesen, arra a harmadik pont fog rámutatni.
3.

“Majd csinálok rá egy törvényt.” A kétharmados siker elégedetté és utóbb önelégültté tette Orbán Viktort. Hatalma immár, ahogy vágyott rá, semmilyen akadályba nem ütközött. Kézben tartotta embereit, intézményeit, uralta kormányát, kiiktatott minden kontrollt. És a kontroll nélküli ember, kiváltképp ha hatalommal van felruházva, nem feltétlenül gazdája minden mondatának. A kritika oly távolra kerül tőle, hogy már maga sem tudja hol vannak, hol legyenek a fékek.

Pedig Orbán ügyes rétor, jól használja a kettős beszédet, jól ismeri közönségét, tudja mikor legyen bátor harcos, mikor kedves-negédes, mikor támadó, mikor megengedő, hol húzódik a jó ízlés határa, meddig mehet el mások megalázásában, kiket emelhet föl és kiket taposhat el. De egyet illett volna megtanulnunk vele kapcsolatban: nála sosem játék a szó. Amit mond, azt nem a pillanat ihlette. Ezért érdemes elemezni megszólalásait, de elszólásait is. Elszólást írok, ami ugye ellentmond az előző okfejtésemnek, az orbáni tudatosságnak, de csak látszólag mond ellent. Annyiban, amennyiben önelégültségről, túlzott(?) magabiztosságról beszélek. A szavak tartalma azonban ettől még pontos, vagyis ha Orbán azt mondja: csinálunk majd rá egy törvényt, akkor azt úgy is gondolja, sőt, az úgy is lesz: csinálnak rá egy törvényt.

Ez a kijelentés egyébként az emlékezetes Tarlós főpolgármesterrel való dialógusban, a buszos utazáson hangzott el, mégpedig egy épület privatizációja kapcsán. Amely épületet a főváros nem tudott birtokba venni, mert másé volt. Erre mondta Orbán, hogy adjatok be rá egy tervet, majd csinálunk rá egy törvényt. Azaz lesz majd olyan jogszabály, amely lehetővé teszi, hogy megfosszanak bárkit attól a tulajdonától, amelyre az állam – értsd: Orbán – szemet vet.

Ily módon érkeztünk el az orbáni világ kiteljesedéséhez, avagy kör bezáródásához: a “nem mi nyerjük a legtöbbet” óvatoskodó szemléletétől a bármi a miénk lehet, illetve a minden a mienk norma nélküli rendszeréhez.

Ezt hozta el ez a kormányzati négy év és nem mentegethetjük magunkat, hogy nem tudhattuk, nem láthattuk előre. Csak olvasni és figyelni kellett volna. De nem olvastunk és nem figyeltünk. És ha pesszimista vagyok, akkor most azt mondom: arra vagyunk kárhoztatva, hogy figyeljünk erősen az új orbáni mondatokra. Megláthatjuk benne a jövőt. A viktoriánust?

(Az írás a Joguralom útjai című, a l’Harmattan kiadónál hamarosan megjelenő könyv számára készült)

szerző:Németh Péter

forrás:népszava online.hu

Leave a Reply 189 megnézve, 1 alkalommal mai nap |