< Böngészés > Főoldal / Riport / Blog article: Interjú Alföldi Róberttel Ebből elég!

| Mobile | RSS

Interjú Alföldi Róberttel Ebből elég!

2014. március 12. | 1 Hozzászólás | Riport

Interjú Alföldi Róberttel
Ebből elég!

Nemrég a Heti Válasz azt írta: több társulat beszállt a kormányellenes politikai csatározásba, s néhány budapesti teátrumban a néző „egy adag aktuálpolitikát kap az arcába”. A kormánybarát lap cikke szerint a Nemzeti Színház előző direktora indult elsőként ebbe az irányba. Alföldi Róbert úgy véli, az igazi kérdés az, hol az a pont, amikor az ember azt mondja: ebből elég. Szerinte eljött ez a pillanat. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
– A Heti Válasz írását követően Mohácsi János a közösségi oldalán azt kérdezte Vidnyánszky Attilától: miért állítja egy nyilatkozatában, hogy a Csillagos ég egyik szereplőjét róla mintázta? Ráadásul Mohácsi előadását, amely a Radnóti Színházban fut, Vidnyánszky nem is látta. Mohácsi iróniával említette: a Nemzeti Színház mostani igazgatóján a mentális kifáradás jeleit érzékeli. Lehet, hogy a színi világban is tapasztalható megosztottság lassan patologikussá válik?

– A hangulatingadozásoknál sokkal nyilvánvalóbb: racionális okból, szisztematikusan történik minden. A hatalom számára nem fontos, mi miként működik, csak az övék legyen.

– Ez egészséges?

– A sértettségből vagy a tehetség hiányából, megbicsaklásából, plusz revánsvágyból születő reflexiók inkább a káosz, mint a nyugalom irányába vezetnek. Hiába tervszerű a végrehajtás. A színházak esetében az is lényegtelen, hány nézőjük van a megszerzett teátrumoknak. Az abszurd folyamat most odáig jutott, hogy a kormánypárti hetilap városszerte reklámozott vezércikke azt taglalja, szerintük miként támadják bizonyos színházak előadásai a hatalmat. Leírják: ki az, aki rosszul gondolkodik.

– Ennek a gondolkodásnak ön volna az egyik pillére. Bók ez, vagy oldalvágás?

– Ezredszer is mondom: soha nem csináltam pártpolitikai színházat. Társadalomban élve politikai színházat csináltam, hiszen ebben a közegben a színház ilyen módon tud felvetni bizonyos kérdéseket. Engem a valóság érdekel.

– Számoltak a dolog veszélyeivel, amikor például Eszenyi Enikő, a Vígszínház direktora átvette a Nemzetiben rendezett Mephistóját? Vagy amikor megrendezte ott a politikai töltetű Dantont?

– Amikor Enikő javasolta, vigyük át a Mephistót, megkérdeztem: jól meggondoltad? Mondta, persze. Ha félne, akkor nem mutatja be a Dantont, és Bodó Viktor rendezésében a Revizort sem.

– Gondoltak-e arra, hogy bátorságukkal a társulati tagok egzisztenciáját is kockáztathatják?

– A „kampányszínház’” elméletét éppen az cáfolja legerősebben, hogy a színészek világnézetüktől függetlenül is kedvvel vesznek részt az inkriminált előadásokban. Lehet, ők is úgy érzik – pártszimpátiától függetlenül –, hogy azok az országukról, társadalmukról, a jelen kérdéseiről szólnak. Ha másként gondolnák, egymás után adhatnák vissza szerepeiket. Ám az elmúlt időszakban a nyilvánosság is értesülhetett olyan esetről: miként állt ki egy reflektív előadás mellett olyan színész, aki privát világában más ideológiát vall, mint egyik-másik kollégája vagy a rendező. Tulajdonképpen nem patologikus, de egyenesen agyrém, hogy azt kerülgetjük: előfordulhat-e, hogy a közeli jövőben majd be kell nyújtani a rendezői koncepciót egy illetékes kormányzati hivatalba? Ez olyan dohos, kommunista időket idéz, amelyekről én csak olvastam.

– Huszonhárom éves, főiskolás volt a rendszerváltás idején.

– Az én életembe már semmilyen módon nem szólt bele az előző rendszer. Hosszú éveknek kellett eltelniük a rendszerváltástól addig, hogy megtapasztaljam: büntetik, ha valami a valóságról szól. Rásütik miatta az emberre, hogy balos, ami a mai hatalom számára egyenlő a hazaárulóval. Közröhej. Mintha attól félnének: a Radnóti vagy a Vígszínház bizonyos előadásai kapcsán szavazókat lehetne veszíteni.

– Nem lehet?

– Nemrég még egy állami színház vezetője voltam. Sokan jártak hozzánk titokban olyanok, akik nézőként másként gondolkodtak a világról, mint például én. Az előadások után mégis azt tapasztaltam: a nézetkülönbségek ellenére értelmesen, nyugodt hangnemben tudunk beszélgetni. Ha vitatkoztak is a látottakkal, nem gondolták istentől elrugaszkodott borzalomnak. Nem tudom, eközben változott-e valamit politikai szemléletmódjuk. Ez amúgy nem is lényeges. De nyomuk sem volt zsigeri indulatoknak. Viszont sokan vannak olyanok is, akik úgy parentálják el végtelen indulattal az előadásainkat, hogy közülük egyet sem láttak. Ahogy egyébként – a statisztikák tükrében – a hatalom szívbéli teátrumait sem töltik meg. Hozzáteszem: a hétköznapok eszmei, vagy inkább hatalomtechnikai megfontolásból fogalmazott ítéletei, fenyegetései bennem is dühöt gerjesztenek. Pedig tudom, hogy hülyeség.

– Miért vajon ez az össztársadalmi skizoid állapot?

– A demokrácia bonyolult folyamat, a bevezető szakasznál tartunk. De már eljutottunk odáig, hogy nagyjából értjük: a dolog lényege a felelősségvállalás. Saját magunkért, a szomszédért, a szegényekért, a romákért, egymásért, persze kinek-kinek a maga lehetősége szerint. Ennek az elfogadásához nemcsak az agyat, de a szívet, a lelket kellene kipucolni. Vannak, akik ezt akarják, és képesek is rá. S vannak, akik egészen másképpen képzelik. Régi mintákhoz igazodva kizárólag a kormány feladatának tekintik a békesség, vagyis valamiféle rend megvalósítását. Az előző választáson a szavazók jelentős többsége voksolt arra a politikai közösségre, amely ígéretet tett a felelősség átvállalására, a rend megteremtésére. Ám pártolóik közül is sokan lehetnek, akik bár nem azt látják, amit nézni szeretnének, ragaszkodnak a képzelt, sugalmazott valósághoz. Ez is embert próbáló helyzet. Más szemszögből pedig az okoz nehézséget, hogy tudomásul kell venni: a többség legitimálta ezt a rendszert.

– Ilyen világban honnan a spiritusz az alkotói feladathoz?

– Ha megátalkodottan azt mondjuk, ami van, az talán elvezet odáig, hogy egyszer csak muszáj lesz a valóságról beszélni. Amikor nem lehet már létező dolgokról azt mondani: azok nincsenek. Addig persze sokan elmennek még ebből az országból úgy, ahogyan mások már megtették. Egyébként pedig az én esetem sem igazán spiritusz kérdése. Belesodródtam bizonyos helyzetekbe, amelyekből már csak egyféle irányban volt út. Az igazi kérdés az, hol az a pont, amikor az ember azt mondja: ebből elég.

– És hol az a pont?

– Lényegében eljött. Nemrég egy vidéki városban rendeztem, de a polgármester megtiltotta, hogy visszahívjanak. A Radnótiban vagy a Vígben még dolgozom. De ha a helyzet nem változik, pár éven belül nem lesznek olyan helyek, ahol egy ilyen rendező feladathoz jut. Azért nem panaszkodom. Kormányunknak köszönhetően külföldön keresett és híres vagyok. Nemrég a németországi Egenfeldben dolgoztam, majd az ausztriai St. Pöltenben. Érdekes tolmács segítségével, idegen közegben színházat csinálni. Csak éppen magyar színházművészként honi ügyeink inspirálnának leginkább.

– Egyes itthoni lapok olykor felróják: külföldi közönségtalálkozókon az itthoni helyzetről is beszél.

– Igaz. Független értelmiségi vagyok, és vállalom, hogy amit mondok, az a tapasztalatom, az a véleményem. Nem kell tőle félni. És amikor egy nyolcvanéves német hölgy fontosnak tartja elmondani, melyik történelmi korszak kezdetére emlékeztetik a hallottak, akkor megerősítést kapok, hogy kimondjam, amit gondolok.

– A hazai pártok nem kérték fel részvételre a kampányban?

– Óvatosan, eredmény nélkül. Nem ez a dolgom.

– A közelgő választás kapcsán mit saccol?

– Hosszabb távon biztosan megváltoznak a dolgaink. A mai hatalom persze azt sem akarja meglátni, hányszor bizonyította már a történelem: semmi sem állandó. Pedig az idő teszi a dolgát. Csak közben a nyúlfarknyi életünk is lepereg.

szerző:Sztankay Ádám

forrás:168 óra.hu

Leave a Reply 1029 megnézve, 2 alkalommal mai nap |