< Böngészés > Főoldal / dr.Benyik atya blogja / Blog article: dr. Benyik blogja

| Mobile | RSS

dr. Benyik blogja

2014. április 26. | hozzászólás | dr.Benyik atya blogja

Benyik György
SHAKESPEARE ÉS A BIBLIA

Bevezető
William Shakespeare (1564–1616) születésének 450. évfordulója alkalmából megsokasodtak az írói teljesítményét méltató és elemző tanulmányok. Minden valószínűség szerint ő Anglia legnagyobb drámaírója, és biztosan az ő műveit fordították le a legtöbb nyelvre . Az interneten több mint 37 millió hely foglalkozik Shakespeare-rel, a szerzővel. Ezzel szemben a Biblia címszóra csak 19 millió hely jön be a világhálón. A teljes Bibliát 518, az Újszövetséget 1294 nyelvre fordították le, és 2814 nyelven találhatunk részletfordításokat. Shakespeare műveinek 30 nyelven van csaknem teljes kiadása, részletfordítások kb. 80 nyelven jelentek meg, többek között arab, albán és zulu nyelven. A Rómeó és Júlia megjelent oláhcigány fordításban és Csehországban 2009-ben elő is adták. Shakespeare magyar nyelven 51 fordítótól jelent meg , a leghíresebb közülük Arany János munkája, de sok művét fordította magyarra Mészöly Dezső és Vas István is. Shakespeare 1588–1616 közötti írásaira hivatkozva legtöbben tanulatlan zseniként és szabadgondolkodóként tartják számon.
A Shakespeare-kultuszt kitűnően foglalja össze Dávidházi Péter hatalmas monográfiájában, amelyben a következő fázisait határozza meg . A nulladik fázis a zarándoklat és ereklyegyűjtés, illetve az emlékülések ideje. Az első fázis a beavatás (1770–1830), a második a mitizálódás (1840–1864), a harmadik az intézményesülés (1864–1923), a negyedik a bálványrombolás (1923–1960), az ötödik a szekularizálódás kora (1948-től napjainkig). A magyar Shakespeare-kultuszról Cholnoky Viktor írt, összefoglalva sok magyar előd véleményét, akik leginkább a Nyugatban közölték ezeket. Cholnoky Viktor monográfiát tervezett Shakespeare-ről. „Ha idő, hely és mód adná, most, abból az alkalomból, hogy a Kisfaludy-Társaság Shakespeare-Bizottsága megtartotta első ülését, amelyen elhatározta a revideált magyar Shakespeare kiadását, tulajdonképpen tanulmányt kellene írni erről a dologról. Vagy, ha arra nem is telne erő, legalábbis illenék, hogy mindenki odahordja a maga összeszedett kis igazság-morzsáit a magyar Shakespeare színházának felépítéséhez.” – írja 1907 novemberében. Ezt a folyamatot a Magyar Shakespeare-tár zárta le 1908 végén . A Shakespeare előadások kritikáját Móricz Zsigmond írta meg: kilenc színibírálata eredetileg a Nyugat hasábjain jelent meg.
A nemzetközi Shakespeare-kultuszról A. Lukov és N. V. Zakharov írt remek összefoglalót a róla szóló enciklopédiában . Véleményük szerint a kiindulópont Ben Johnson (1573–1637) költeménye, az 1623-as első fólió kiadás előszavában. Ezt követte Nicholas Rowe (1674–1718) életrajza, mely 1709-ben jelent meg. A 18. században adták ki összegyűjtött műveit. Voltaire lesz az első francia propagátora Shakespeare-nek. Ezt a képet árnyalja Edward Young szövegkiadása (1759) és Samuel Johnson bevezetője az összegyűjtött művek 1765-os kiadása elé. A Shakespeare-karakterek első pszichologizáló analízisét Sir John Falstaff végzi el Maurice Morgann kiadásában (1777). A 19. században romantikus rajongás kíséri műveit számos szerzőtől: Friedrich Schlegel, Georg Willhelm Friedrich Hegel, Samuel Taylor Coleridge, François Guizot stb. Ezt a rajongást Stendhal (1823–1825) és Victor Hugo töri meg a Cromwell bevezetőjében (1827). A prae-romantikusok után végül is JohannWolfgang Goethe esszéje (1771) és Johann Gottfried Herder Shakespeare-könyve (1773) határozza meg a németek szemléletét szerzőnkkel kapcsolatban. Ők voltak az elsők, akik behatóan analizálták Shakespeare asszociációs világát. “Nem poéta! Hanem teremtő! Az univerzum története” – interpretálták nyelvezetét. (It’s not a poet! It’s a creator! It’s a history of the Universe!”). A 18. századi orosz szerzők – Alekszandr Szergejevics Puskin, Willhelm Küchelbecker, Alekszandr Szergejevics Gribojedov, O. M. Somov – szintén karakterteremtőnek tartották. Puskin a Boris Godunovban (1825) megkísérli utánozni az imádott mestert. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij világméretű géniusznak tartotta.
Az évforduló kapcsán újraéled a vita és a kultusz továbbépítése. Manapság a feministák hivatkoznak rá, mert nem követte az ún. “weaker sex”, a gyengébb nem szabályát, hanem erőteljes női alakokat formált drámáiban. A homoszexuálitását firtatók a 13., 15. és 20. szonettre alapozák feltevésüket. Feltételezett, de soha nem bizonyított partnere lett volna Henry Wriothesley, Southampton 3. grófja (1573–1624) vagy William Herbert (1580–1630), Pembroke 3. grófja.
Ebben az összefüggésben alig esik szó a forrásai között a Bibliáról. Shakespeare és a Biblia kapcsolatáról a szegedi egyetemi könyvtárban semmit sem találtam a katalógusban, ahogyan katolikus volta sem a magyar kutatás központi kérdése, tehát feltételezhető, hogy hiánypótló tanulmányt olvasnak.

Életrajzi adatai
William Shakespeare négyszázötven éve, 1564. április 23-án született Stratford-upon-Avonban. Apja John Shakespeare kereskedő, a városka tekintélyes polgára, anyja nemesi családból származott. Tizennyolc évesen megnősült, három gyermekük született. Gyerekkorában anyagi helyzetük nem volt rózsás, mert bár jómódú családból származott, édesapja vállalkozása tönkrement. Ezzel magyarázható, hogy 1586-ban vadorzásért elítélték, a büntetés elől elmenekült és 1589-ben Londonban bukkant fel. Előbb csak a színielőadások alatt a nézők hintóit és lovait őrizte, később lett belőle statiszta, majd az 1590-es évektől színész, rendező, de elsősorban drámaíró . Drámái születésének sorrendjét és pontos szövegét csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni, mivel azokat előbb rendezetlen kéziratokban nyomták ki.
Shakespeare előbb olaszos komédiákat írt Tévedések vígjátéka, A makrancos hölgy, A lóvá tett lovagok, A két veronai nemes címmel, majd pedig a történelmi darabok (VI. Henrik, III. Richárd stb.) születtek meg.
Következő írói korszaka a Rómeó és Júliával kezdődött, de ide tartozik a Sok hűhó semmiért, a Szentivánéji álom, A windsori víg nők, az Ahogy tetszik, a Minden jó, ha a vége jó és A velencei kalmár, valamint a királydrámák. Ezek közül is a legismertebb a II. Richárd, a János király, a IV. Henrik I-II. része és az V. Henrik.
1601-re már jobb anyagi körülményeket teremtett magának, hiszen a Globe Színház igazgatója és résztulajdonosa lett. Ez idő tájt, alkotói csúcspontján született az Antonius és Kleopátra, a Julius Caesar, a Coriolanus, ekkor vetette papírra nagy tragédiáit – Hamlet, Lear király, Othello, Macbeth – de ekkor írta a fanyar humorú Vízkereszt, vagy amit akartok című művét is.
Jó kapcsolatokat ápolt I. Erzsébet udvarával és Jakab királlyal is, de a királynő 1603-ban bekövetkezett halála után a Tudorok polgárbarát korát a Stuart-család feudalizmusa követte, ennek következtében Shakespeare darabjai is komorabbak lettek . Ekkor született a végletesen keserű Athéni Timon, a Szeget szeggel története korrupcióról és hatalomról, a Troilus és Cressida a homéroszi kor elzüllött hőseiről. Utolsó művei a Téli rege, a Cymbeline és az életművet lezáró A vihar című dráma.
Műveiben árnyalt jellemábrázolást végez, de filozófikus mélységű gondolatokat megfogalmazó drámáinak témáit nem ő találta ki, hanem korábbi darabokból vette . Színházi tapasztalatainak, a színpadi játék ismeretének és költői tehetségének köszönhetően az összegyűjtött figurák és történetek a tolla alatt páratlan stílusú, egységes és eredeti művekké álltak össze.
A Shakespeare-szövegekkel kapcsolatos másik probléma, hogy darabjait nem ő rendezte sajtó alá, azok előbb a sok esetben ellopott súgópéldányok és lejegyzett előadások alapján jelentek meg 1594-től az olcsó ”quarto„ kiadásokban, amely a nevét arról kapta, hogy a könyvlapokat kétszeresen meghajtották, hogy egy oldalból négyet csináljanak. Ezek a példányok sok szöveghibát tartalmaztak a színészek gyakori változtatásai és a másolások miatt. Barátai csak halála után, 1623-ban adták ki rendes nyomtatásban drámáit, az úgynevezett első fóliót .
Shakespeare 1611-1613 körül tért vissza Stratfordba, ahol végleg letelepedett, ott hunyt el 1616. április 23-án. Végső nyughelye a városban található Szentháromság templomban van, sírkövén pedig egy – állítólag saját maga általa fogalmazott – felirat megátkozza mindazokat, akik megpróbálják elmozdítani onnan hamvait .

A katolikus Shakespeare
Az évforduló kapcsán arról kevés szó esik, hogy Shakespeare-t a protestáns Angliában katolikusnak keresztelték . Érthetően ezt a témát folyamatos viták kísérik, és mindez ma sem zárult le. De a viták helyett lássunk néhány tényt. Édesapja és édesanyja is megyőződéses katolikus volt, ebből 1592-ben problémáik is támadtak, és csak azt követően hagyták abba a katolikus misére járást. John Shakespeare a helyi templom katolikus freskóinak lemeszelését is addig halasztgatta, ameddig csak lehetett. A stratfordi iskolában Williamet katolikus iskolamesterek oktatták, egyiknek a neve is ismert: Simon Hunt (1551), aki később elhagyva Angliát jezsuita szerzetes lett. Sőt Shakespeare a házasságát is katolikus szertartás szerint kötötte meg (eskető John Frith), gyermekeit – Susanna, Hamnet és Judith – megkereszteltette. Hamnet 11 éves korában, egy ismeretlen betegség következtében meghalt,1596. augusztus 11-én temették el. Egyes források feltételezik, hogy fia halála befolyásolta Shakespeare-t a Hamlet (1601) megalkotásában.

Shakespare titkos jezsuita?
Érdekes adalék a felekezeti témához, hogy 1757-ben Shakespeare szülőhelyén fedeztek fel egy titkos, katolikus hitet propagáló pamflettet. Ennek szerzője Edmund Campion SJ (1540–1581) a későbbi jezsuita mártír volt, aki ellen 1581-ben eljárást indítottak. Az ifjú Shakespeare az ő házában élt. Talán innen datálódik az a spekuláció, hogy szerzőnk is titkos jezsuita lett volna. Azért is kiélezett ez a vita, mert – éppen Shakespeare korában – római katolikusnak lenni egy anglikán országban, nemcsak felekezeti, hanem politikai állásfoglalást is jelentett. I. Erzsébet trónra lépése után a titkosrendőrség üldözte a katolikusokat. Ezért a katolikussága melletti érvek alátámasztása a műveiből vett utalásokból történhet. Hamlet vagy Lőrinc barát a Rómeó és Júliában nem fogja vissza katolikus érzéseit és rajtuk keresztül a szerző is kifejezi azt.

Shakespeare műveltsége
Műveltségét egyáltalán nem hagyományos módon szerezte meg, többek között azért, mert alapfokú iskoláit is zűrzavaros körülmények között végezte és azért is, mert nem járt egyetemre. Rendszeres oktatása 14 éves korában (részint anyagi okok miatt) abbamaradt, de addig sem volt zavartalan, hiszen az ún. grammar school (általános iskola) végzése közben dolgozott hentesként.
De minden okunk megvan feltételezni, hogy a klasszikus műveltség elemeit – a latin nyelvet, az antik irodalom és mitológia szeretetét – a jóhírű stratfordi grammar schoolban azért jól megalapozta. A színház iránti vonzalma is korán feltámadhatott, hiszen tudjuk, hogy amikor az apja irányította a várost, akkor számos alkalommal fordultak meg ott színtársulatok, s a jövendő költő előadásukban ismerkedhetett meg a korai Erzsébet-kori dráma alkotásaival.
Ha csak nyelvileg vizsgáljuk műveit, akkor is óriásit alkotott, hiszen közel 3000 ma is élő angol szót talált fel Shakespeare! Néhány példa: assassination (merénylet), accommodation (szállás), amazement (csodálkozás), bloody (véres), suspicious (gyanús) . Vajon honnan gazdagodott a nyelve és mi tette őt ilyen nyelvzsenivé? A nyilvánvaló rendkívüli adottságait nem lehet kizárni, de vizsgálni sem. Viszont oktatása és szabálytalan nevelése, és az a tény, hogy rendkívül széleskörű és változatos rétegekkel érintkezett, hozzájárult ahhoz, hogy szókincse gazdagodjék.
A korabeli tankönyvek tanúsága szerint már az ABC-tanulás is össze volt kötve vallásokatatással, a Miatyánk és a kateizmus tanításával. A korabeli “grammar school”-ban a legelterjedtebb tankönyv William Lily (1468–1522) Lily’s Grammar-je volt. Iskolai használatra készült angol nyelvtankönyv ”Sententise Pueriles„ – tartalmazta Cato maximáit, gyermekmeséket, Corderius mondásait , latin újszövetségi szentírási szövegeket, Aesopus meséket, Sebastian Castellio (1515–1663) francia teológus dialógusait , Mantuanus Baptista eclogáit , Christoph Helvig (1581–1617) német történész és teológus mondásait, Terencius, antik szerző A retorika elemei című munkáját, Cicero válogatott leveleit, Ovidius Metamorphosisát, George Buchanan (1506–1582) zsoltárait latinul (melyet ő görögből fordított), Livius A retorika elemei című művét, Livius Orationis, Justin, Caesar, Florus, Rotterdami Erasmus nyájas beszélgetéseit, Vergilus, Horacius, Juvenalis, Persius, Lucan, Plautus, Martialis, Cicero beszédeit és Seneca tragédiáit. Egyesekből csak részleteket, de Horacius, Juvenalis és Persius műveit szinte teljesen végig olvasták. Bizonyára Lucanus és Seneca tragediáit is, valamint Martialis műveit. A legkitűnőbb latin költők nyomot hagytak a kiskamasz Shakespeare memóriájában, hiszen később sokszor utánozta őket vagy kölcsönzött tőlük részleteket. Iskolai élményei visszatükröződnek műveiben is. Ezt egy komikus jelenetben meg is írta a Windsori víg nők című darabjában.
A királydrámákban felfedezhető a klasszikus latin görög drámák hatása. Nicholas Rowe –egyik korai és igen alapos életrajzírója – megállapítja, hogy az édesapja megdicsérte kitűnő latin tudásáért.

Az elveszett évek
Életrajzírói a műveiben tükröződő széleskörű stilisztikai és drámai műveltsége megszerzésének valódi korszakát az elveszett évekre teszik, amelyekről nincs közvetlen, igazán megbízható forrásunk. Ezt az időszakot életében két részre osztják: az 1578-82 közötti, majd pedig a házassága kezdetétől a londoni feltűnéséig terjedő időszakra. Különös, hogy Anne Hathaway-jel kötött házassága után 1582-ben hamarosan ismét eltűnik a nyilvánosság elől. Az 1582-1592-ig terjedő időszakról sem tudunk sokat, tehát pontosat mondani arról, hogy milyen forrásokkal került kapcsolatba ebben az időben, szinte lehetetlen. Azt tudjuk, hogy sokféle dologgal foglalkozott. Emlegetik, hogy volt iskolamester, írnok és kesztyűgyáros is. Ami azt is jelenti, hogy a társadalom különböző rétegében fordult meg, így különböző beszédmódokat és hatásos kifejezésmódokat kellett megtanulnia . Az többeknek feltűnt, hogy milyen jártasságot mutat az olasz színművekben: Giovanni Boccaccio, Matteo Bandello, és Masuccio Salernitano műveit – úgy tűnik jól – ismerte. Erre a különlegességre egyesek olyan romantikus feltételezéseket alapoznak, hogy Olaszországban járt volna, vagy tulajdonképpen olasz lett volna. Az is felvetődött, hogy műveit nem is ő írta, hanem Edward de Vere, Oxford 17. grófja. Ez a nézetet az ún. oxfordi teóriában szokták összefoglalni.
Sokat vitatkoznak forrásairól, műveltségéről és könyvtáráról, de született jó néhány írás a Bibliával kapcsolatos viszonyáról és bibliai idézeteiről is. Műveinek idézeteiben találunk katolikus és protestáns szerzőket is.

A Bard
Szívesen említik Anglia nemzeti dalnokaként („Bard of Avon” vagy „The Bard”), ritkábban katolikus “Bard”-ként , de polemikusan arról is beszélnek, hogy esetleg a protestáns Anglia titkos katolikus dalnoka lett volna. A vallásosságáról szóló vitát felélénkítette a róla bemutatott film, az Anonymus (2011) , erre és az évfordulóra reagált Enrico Reggiani az Osservatore Romanóban, a Vatikán félhivatalos lapjában, amely csak fokozta a vitát Shakespeare hitéről és vallási hovatartozásáról. November 18-án Rowan Williams, Canterbury érseke a Shakespeare-fesztivál megnyitásakor is utalt erre a vitára, kijelentvén, hogy Shakespeare-nek „valószínűleg volt katolikus háttere és voltak katolikus barátai”. Igaz, ez a kijelentés nem számít újabb szenzációnak, hiszen 1616-ban Richard Davies anglikán egyházi személyiség, Shakespeare legkorábbi életrajzírója pejoratív értelemben jegyzi meg, hogy ő “pápistaként halt meg”.(„He died a papist.”). Halála a Juliánus-naptár szerint április 23-án, Szent György, Anglia védőszentje napján következett be – viszont a Gergely-naptár szerint ez május 3-ra esik, ezért ezt szeretik hangsúlyozni. Sőt, vitatkoztak Shakespeare vallásosságáról Magyarországon is.

A Genfi Biblia és King James Bibliája
A Shakespeare által leginkább használt Genfi Bibliát (Geneva Bible) vallási menekültek készítették, akiknek az üldözés és esetleges kivégzés miatt kellett elhagyniuk Angliát azután, hogy I. Mária 1553-ban trónra került. Genf protestáns közössége tárt karokkal fogadta ezeket a tanult embereket. A William Whittingham és segítői által fordított Genfi Biblia 1560-ban jelent meg. Angliában egykettőre buzgó olvasótáborra tett szert. Könnyebb volt olvasni, mint az addigi fordításokat, és ez volt az első angol Biblia, amelynek verseit számozták. A korábbi fordítások nagyalakú fóliánsok voltak. A Genfi Biblia körülbelül feleakkora volt. Mérete miatt a személyes bibliaolvasásra és tanulmányozásra alkalmasabb volt, sőt olcsóbban is lehetett megszerezni. Fordítói külön odafigyeltek az eredeti héber szöveg ízének és mondanivalójának megőrzésére. Isten nevét Jehovának fordították néhány helyen, így a 2Mózes 6,3-ban és 17,5-ben, valamint a Zsoltárok 83,18-ban is. Dőlt betűkkel jelölték a nyelvtani okok miatt betoldott kiegészítések, amelynek a héber-görög szövegben nem volt megfelelője. A Genfi Biblia igen hamar Skócia hivatalos fordítása lett. Angliában is sokan olvasták. Ennek a bibliafordításnak a tekintélyét és ismertségét az is növelte, hogy Amerika után a brit gyarmatbirodalom más részeire is eljutott, így Új-Zélandra is, ahol az egyik példánya 1845-ben Sir George Grey kormányzó gyűjteményének részévé vált. A Genfi Biblia 51 évvel előzte meg a később hivatalosnak számított King James Bibliát. Ezt használta William Shakespeare, Oliver Cromwell, John Knox, John Donne és John Bunyan, sőt ezt a Bibliát vitték először az USA-ba az Angliából száműzött vallási „zarándokok” a Mayflower hajón. Ez volt az első kézzel nyomtatott angol nyelvű Biblia, amely elérhető volt a szélesebb tömegek számára is.

Bibliaidézetek
A reneszánszban a Biblia az egyik legolvasottabb könyv volt, sőt az oktatásban is előkelő helyet foglalt el . A bibliaoktatás és elmélkedés az alapfokú iskolától kezdve az egyetemig mindenütt jelen volt. Az angol reformáció nemcsak az iskolában, hanem a széles néprétegek körében a legismertebb könyvvé tette a Bibliát, és annak fordításai, ennek következtében szövegének egyes részei, a belőle való érvelés átszőtte a mindennapok beszédét is. Ez így volt a magyar reformáció idején is, a vásárokban a káposzta mellett a ponyván árulták a Bibliát, így lett ez a könyv az elsőszámú ponyvaregény.
Akad olyan nézet is, hogy Shakespeare a Biblia ismerete nélkül („without Tyndale, no Shakespeare”) és az anglikán szertartáskönyv szövege nélkül (Cranmer’s Prayer Book) nem tett volna szert ilyen gazdag nyelvezetre. Shakespeare kiemelkedő műveltsége, jártassága a mitológiában, a klasszikus latin irodalomban és a Bibliában még azt a soha sem bizonyított feltevést is elindította, hogy műveinek nem ő a szerzője, hanem titkos barátja, Edward de Vere, Oxford 17. grófja.
Az Erzsébet-kori színpadi művek korántsem tartalmaztak annyi bibliai utalást, mint Shakespeare művei, melyekben az idézetek és az utalások számát 1200-ra teszik, és a bibliai személyek szerepeltetetése is igen gazdag. Érdekes módon legtöbbet a Zsoltárok könyvére utal, amelynek forrása lehet az anglikán imádságos könyv is. Shakespeare számára a másik három legkedveltebb bibliai irat a Teremtés könyve, Máté evangéliuma és Jób könyve. Az is érdekes, hogy műveiben több mint 25 alkalommal tűnik fel Kain és Ábel története . Körülbelül 75 évvel ezelőtt azt tartották, hogy 1598-ig Shakespeare elsősorban a Bishops’ Bible-t idézi , míg írói tevékenységének második részében a Genfi Biblia szövege kerül előtérbe idézeteiben és utalásaiban. Ennek oka, hogy annak ellenére, hogy a Bishops’, vagy más néven King James Bible volt hivatalossá téve, a Genfi Biblia kisebb formátuma és korábbi elterjedése miatt a “nép” bibliájának számított és annak szövegét Shakespeare olvasói is jobban ismerhették. Ezen túl Shakespeare éveken keresztül lakott a Mountjoy családnál Londonban a Silver Streeten, akik azon hugenották közé tartoztak, akiket Kálvin Genfben befogadott, és akiktől ered a Genfi Biblia is. Az ilyen családoknál a napi szentírásolvasás a vallásos élet gyakorlatához tartozott, sőt a legtöbb esetben a Biblia nyitva állt az asztalon, hogy bármikor belenézhessenek. Ráadásul ennek szövege szerzőnk számára a stratfordi grammar schooltól kezdve ismerős volt. A Hamlet szövege nemcsak a Bibliára, hanem még a Genfi Biblia kommentárjai is utal . Amikor Hamlet Laertes-szel párbajozik, megjegyzi: “I knew you would need an explanatory marginal note to figure that one out.” A Genfi Biblia ajánlja az olvasónak, hogy a helyes cél és nevelés érdekében olvassa a jegyzeteket is. (“good purpose and edification” they “have in the margent noted”). John Velz hasonló érvek alapján azt állítja, hogy Shakespeare 1596 környékén rendszeresen olvasta a Genfi Bibliát. Nasheeb Shaheem (1931-1962) készítette el Shakespeare Biblia-idézeteinek legrészletesebb elemzését. Munkája alapján közlök egy statisztikai összeállítást a fontosabb Shakespeare- drámákban található bibliai idézetek számáról : II. Richárd (77), Hamlet (76), III. Richárd (68), A velencei kalmár (64), V. Henrik (64), Othello (64), VIII. Henrik (61), Macbeth (59), János király (41), Lear király (39), Antonius és Kleopátra (36), A windsori víg nők (35), Coriolanus (32), Rómeó és Júlia (30), Julius Caesar (25), A vihar (25), Szentivánéji álom (17), Két veronai nemes (12).
John Milton is úgy írja le Shakespeare-t, mint aki született zseni és a „saját erdejében csicsereg” („warbled his native wood-notes wild„) ezzel szemben Shaheem inkább úgy látja, Shakespeare a saját könyvtárában ül és ott énekel, vagyis sokkal inkább “könyves” („bookish„) szerző, mint pusztán világteremtő zseni. A korabeli szokásoknak megfelelően a szerzők, így Shakespeare is, szívesen kölcsönöztek szöveget az éppen kinyomtatott népszínművekből – az lenne a csoda, ha a legtöbbször kinyomtatott és legismertebb könyvből, a Bibliából nem idézne. Clive Staples Lewis megállapítja , hogy Shakespeare nem úgy használja a Bibliát mint John Milton (1608–1674) az Elveszett Paradicsom című művében , aki annak történeteit költi tovább. Igaz, ez a miltoni Biblia-parafrázis egyben lehetőség a protestáns eleve elrendelés tanának igazolására . „Az Égben nincs demokrácia! Isten autokrata uralkodó, akinek a szava szent, és ha nem fogadják el ezt feltétlenül, akkor kárhozat a vége! De van választás, vagy engedelmeskedsz, vagy „megharagszom rád”! Lucifer fellázad ez ellen, ezért kitaszítja az Úr őt és társait az „otthonukból”. Sajnáltam szegényeket. Az, hogy a Sátán gonosz tervét csak azért teszi, mert fáj neki, hogy Isten elbánt vele, és vágyik a fény után, morcos, megbántott gyerekké teszi.” Érdemes még egy idézetre utalni, a Milton-féle kommentálás példájaként: “Abban tünik ki nagyságunk, hogyha mi magunk teremtünk nagyot kicsinyből, rosszból hasznosat, a bajból jót, s – bármily helyen – virúlunk a vészben is, a kínból enyhülést orzunk munkás kitartással.”.
De bőséggel találhatunk korrekt Biblia-idézeteket a drámák szövegében. Nem csoda, hiszen korának mindennapi közbeszédét – éppen a hitviták, köztük a gyakori viták a Biblia szövegéről – átszőtték a bibliai fordulatok, amelyeket nem csak a tanultak, hanem a köznép is használt: “A mi Istenünk segít a bajban” “God is our . . . helpe in troubles (Zsolt 46,1); “Hogy kegyelmet találjunk, amikor szükséges” (“that we may . . . finde grace to helpe in time of need” (Zsid 4,16); “Ó Uram… légy a miénk…segíts bennünket a szorongatások napján” (“O Lord, . . . be thou . . . our helpe also in time of trouble”) (Iz 33,2); „Alkalmas időben …. Meg segítlek téged!” (“in an acceptable time . . . have I helped thee” (Iz 49,8).
Hamlet hisz az isteni gondviselésben és idézi Jézus egyik legkülönösebb mondását: “Nemde két verebet adnak egy fillérért, de Atyátok tudta nélkül egy sem esik a földre. Nektek viszont minden hajszálatok meg van számlálva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek, mint a verebek.” (Mt 10,29-31; Lk 12,6).

A Biblia mint háttérszöveg
Sok esetben Shakespeare írásait a Biblia mint mögöttes szöveg befolyásolja, vagyis gazdagabb az utalásokban, mint az idézetekben, valamint a bibliai műfajokat használatában és bibliai alakok átköltésében. De még az is megtörténik, hogy a Biblia szövegének méltatlan felhasználásáról beszél: III. Richárd fondorkodásai közben található egy igen érdekes mondat: „S igy pőre gazságomat Bibliából / Ellopott kacatokba burkolom / S szentnek látszom az ördög szerepében.” (Vas István fordítása).
De néha csak a főbb bibliai szereplőkön keresztül utal a Szentírásra. Érdemes emlékezni A velencei kalmár híres mondatára: „Az ördög néha Szentírást idéz. / A szent érveket felhozó gonoszság / Olyan, akár a mosolygó gazember / Vagy a rothadt szívű, piros színű alma. / A gazság gyakran tetsző testet ölt.” Vagy egy másik mondata, amely az angliai reformáció politikai szereplőinek bibliás szóhasználata és Biblia szellemével ellenkező tettei közötti ellentétre világít rá: „A pokol üres, minden ördög itt van.” („Hell Is Empty and All the Devils Are Here” – A vihar c. dráma)
Érdekes idézni szintén A vihar című drámájából mindjárt az első szín első jelenetéből a hajón hánykódók párbeszédét. Különösen a kormányos egyik mondata igényel figyelmet. Amikor kérdezik, hogy kire vigyáz a viharban: „Senki, akit magamnál jobban szeretnék. Maga a tanácsos úr, viszont; és ha csöndet parancsol ezeknek az elemeknek, és arra azon nyomban békesség lesz, nem nyúlunk kötélhez többé; éljen a tekintélyével, ha tud: de ha nem, adjon hálát, hogy eddig is élhetett, aztán tessék, készülődjön a kabinjában, eljöhet az a kis végórácska netán, úgy ám. Rajta, jó lelkeim! És félre az útból, ha mondom.” A mondat nyilvánvalóan arra a jelenetre utal, amikor Jézus parancsolt a szélnek a háborgó tengeren és lecsendesítette a vihart (Mt 8,23-27). Csakhogy az idézés ezen formája egyszerre azt is jelzi, hogy aki magát most nagynak tartja, az alá van vetve az elemek kénye-kedvének, nagyon kicsi és nem áll a világ és a viharok felett, mint maga Jézus. Shakespeare gyakorta alkalmazza ezt az utalási módot, mert az irónia rávilágít a valós emberi viszonyokra.

A széptevés, a színlelt jóság mögé rejtett gonoszság a témája a Lear király drámájának is. Talán mindenki ismeri, hogy az idősödő Lear, Britannia királya különös döntését, hogy országát lányai között osztja föl, annak arányában, hogy azok mennyire szeretik őt. A két idősebb, Goneril és Regan hízelgésükkel megszerzik a fele-fele részt Lear országából, míg a legkisebb, Cordelia őszinte szavai felbőszítették az öreg uralkodót. Jóllehet Kent grófja megpróbálta jobb belátásra bírni a királyt, de az emiatt száműzte hűséges szolgáját. Az uralkodói jogairól lemondott Lear csak annyit kért, hogy száz lovag továbbra is szolgálja őt, illetve hogy havonta felváltva a két idősebb lánya palotáiban lakhasson. A legkisebb királylány, Cordelia egyik kérője (Burgundia fejedelme) elállt házassági szándékától, Franciaország királya viszont éppen őszintesége miatt veszi őt feleségül.
A nagyobb leányok közül Goneril gonosz természete hamar felszínre tört, kerülte apját és igyekezett maradék hatalmától és jogaitól is megfosztani. Learnek már saját szolgái sem engedelmeskedtek. A királyhoz csak Caius és az udvari bolondja maradt hűséges. Goneril végül kidobta apját a kastélyából, aki ezért megátkozta őt. A bibliai ihlet Shakespeare-nél sokal áttétesebb, pl. Lear király a világ apokaliptikus vízióját vetíti elénk, amelyben a kozmikus és morális összeomlás képei vonulnak fel, amelyek szoros rokonságot mutatnak a Jelenések könyve képeivel. Vagyis Shakespeare drámai viziójának mögöttes szövegeként felfedezhetjük a Jelenések könyvét vagy Jób panaszait, és sokat segít neki a képi kifejtésben is. A morális zűrzavar jól kifejeződik Lear monológjában: III. felvonás 2. szín:
LEAR
Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim.
Titeket én nem vádollak, elemek,
Kegyetlenséggel. Én nektek soha
Nem adtam országot, nem híttalak
Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni.
Teljék be hát borzasztó kedvetek.
Itt állok, rabszolgátokul, szegény,
Kór, gyenge megvetett öreg.
És mégis szolgalelkü udvaroncnak
Kell, hogy nevezzelek, kik elfajult
Két lányaimmal frígyesülve, ádáz
Hadat viseltek egy fej ellen, amely
Agg és fehér, mint ez. – Ó, ez gyalázat!

A Biblia tehát segíti Shakespeare asszociációit, úgy is, mint más irodalmi utalások, csak ez az irodalom a sajátos tekintélyénél fogva jobban segíti mondandójának hangsúlyait. Különösen hatásos a legsötétebb pillanatokban idézni a legszentebb szavakat vagy cselekedeteket, lásd Lady Macbeth (2.2.71) Duncan király meggyilkolása közben mondja: ”egy kicsinyke víz megtisztítja ezt a tettet. / Milyen könnyen is megy!” A keresztvíz megtisztító erejére érti.

Összegzés
A Shakespeare-kutatás fő iránya legtöbb esetben csak érintőlegesen foglalkozik a műveiben megjelenő bibliai szövegekkel és szituációkkal. De azok, akik ezekre felfigyelnek, „azok Shakespeare képzeletének „visszhangos szobájába” lépnek”. Talán mások azt is észreveszik, hogy mennyi bibliai parafrázis fedezhető fel Shakespeare műveiben, talán azért is, mert Shakespeare kora Angliájának legismertebb könyve a Biblia volt. Talán azért nem szeretik feszegetni a kutatók Shakespeare Biblia-használatának kérdését, mert annak vizsgálata önmagában cáfolja, hogy szerzőnk szekuláris gondolkodó lett volna – az ő intellektuális és morális szemléletét alapvetően és a legjobb értelemben határozta meg. Azt a kérdést viszont nagyon nehéz megválaszolni, hogy a melyik angol fordítás hatott jobban szerzőnkre, annak ellenére, hogy úgy tűnik, a Genfi Biblia idézése gyakrabban fedezhető fel Shakespeare szövegeiben. Ez azonban nem cáfolja azt, hogy katolikus lett volna, hiszen a katolikusok számára sem volt tiltott a Biblia idézése.
dr. Benyik György phd

—————————————

Jövendölt Jézus Mohamedről?

Barnabás evangéliuma

Bevezető

A török hatóságok, 2000-ben egy műkincs razzia alkalmával találtak egy bőrre arany betűkkel írt arám nyelvű dokumentumot. Ezt követően több alkalommal árasztotta el a török kormány a világsajtót azzal, hogy 1500 éves dokumentum igazolja, hogy a keresztény-zsidó szemlélete az evangéliumoknak hazugság. 2011 márciusában Török Csaba teológus igyekezett tisztázni a Magyar Nemzetben ezt az állítást. Mivel ennek az az apokrifnak a címe a Decreta Gelasianum (492-496) –ban , vagyis Gelasianus pápa nevéhez kötődő szövegben szerepel ugyan, de a szövegét sokáig nem látta senki, ezért első hallásra a hír, ha nem is szenzációnak, de tudományos kuriózumnak minősült. Akik egy kicsit utána néztek a témának rögtön rájöttek, hogy ezt az evangéliumot már korábban is ismerték, spanyol és olasz fordításban, és ráadásul az utóbbi szövege Savoyai Jenő (1663 – 1736) könyvtárából került elő, de a fordítás a szakértők szerint 14-16 századi, tehát igen késői szövegnek és nem 6. századi fordításnak tartották. Az evangéliumnak két –három szokatlan állítása van, amely a keresztény olvasót meghökkenti. Az egyik, hogy Jézust nem nevezi Isten fiának, csak prófétának, a másik állítása, hogy Jézus helyett Júdást feszítették keresztre, a harmadik a legmeglepőbb állítás, hogy Jézus egy őt követő prófétáról „Ahmedről” (Mohamed) jövendölt, talán mint messiásról. Az utóbbi állítás azonnal jelzi azt is, hogy milyen körben keletkezhetett ez az írás. Tehát a nagy sajtó nyilvánossággal behangozott szenzáció lényege, csupán annyi, hogy talán most az eredeti 6. századi arám kéziratot találták meg. A hír hallatán a Vatikán szívesen megvizsgálta volna az előkerült kéziratot, de a Török kormány mindez ideig nem bocsátotta azt rendelkezésére. A közölt fotók szerint a kézirat bőrre írott arany betűkkel, amely meglehetősen elüt a 6. századi más kéziratoktól, amelyek papiruszra íródtak, mert ez volt az olcsóbb anyag volt és a keresztény körben ezt használták. A másik ok az ősiség elleni gyanakvásra, hogy a betűk arannyal vannak írva, amely feltételezi, hogy a kéziratnak gazdag támogatótól származik, esetleg talán árulkodó jele lehet egy későbbi hamisítványnak.

Az apokrifok

Az utóbbi időben számos apokrif evangélium keltett szenzációt, legutóbb a Júdás evangéliuma , amelyet a National Geographic reklámozott világszerte. Az újszövetségi biblia tudományban a vallástörténeti irányzat előre törésével az apokrif evangéliumok jelentősége megnőtt a kutatók számára. Ezeket az evangéliumokat az ősegyházban sem kezelték eleve eretnek evangéliumokként , annak ellenére, hogy volt közöttük számos, amelyet eretnekek írtak azért, hogy a keresztény tanítást meghamisítsák. De apostoli eredetüket nem tudták igazolni, ezért hivatalos evangéliumként nem fogadták el, de nem hivatalosan, számos apokrifot széles körben olvastak és hivatkoztak rá. Ez főleg a Máriával kapcsolatos írásokra vonatkozik . Ezek közölték Mária elszenderülésének történetét, vagy Szűz Mária családjáról is ezek informálnak bennünket és Szt. Anna kultuszát is apokrifokra alapozzuk.

Mohamed kapcsolata a zsidó-keresztény Bibliával.

A muszlim-keresztény párbeszéd egyik nehézsége, hogy a Korán sajátosan közli az ószövetségi és az újszövetségi történeteket. Ennek egyik oka, hogy Mohamed maga soha nem olvasta a Biblia egyik részét sem , hanem mint az ókorban sokan mások, szóbeli hagyomány alapján tájékozódott a tartalmáról . Ez vonatkozik a keresztény evangéliumi hagyományra is, Mohamed ugyanis a szír szerzetesektől hallott Jézusról , akik nem az evangéliumi, hanem a Diatesszaron által generált szír népi jámborságban ismert képet közvetítették Jézusról és Máriáról, amelyek megtévesztették a muszlim prófétát . Ennek ellenére Jézusra úgy tekintett, mint amelyet Isten maga alkotott, mégpedig pontosan úgy, mint Ádámot, vagyis saját kezével, olvashatjuk a Koránban . Máriát is nagyra tartotta, de nem fogadta el, hogy az általa ismert népi források őt istennőnek tekintették. Ezek után érdekes megvizsgálnunk, hol is keletkezett és milyen célokat szolgált a sokáig csak olasz és spanyol fordításból ismert Barnabás evangéliuma.

Barnabás evangélium fordításai

Barnabás evangéliuma fordítása Jézus egyik tanítványának neve alatt jelent meg, akinek nevét a kánoni evangéliumokban a tizenkettes listán szerepel és nevéhez más apokrifok is fűződnek. Két kéziratot ismerünk ennek az evangéliumnak a fordításából és mindkettő fordítás és a 16. Századból, és Itáliában, illetve Spanyolországban készült. Ebből a spanyol szöveg sokáig eltűnt és csak 18. századi átiratban ismert. A Barnabás evangélium nagyjából olyan hosszú, mint a kánoni evangéliumok 222 verset tartalmaz, és figyelme jó részét Jézus nyilvános működésének szenteli, amely nagy vonalakban ugyan harmonizál a kánoni evangéliumokkal. De akad azonban néhány kulcsfontosságú szöveg, amely a kereszténység eredetének iszlám felfogásával harmonizálnak és durván ellentmondanak a keresztény újszövetség közismert tanításának. A legtöbb keresztény és muszlim tudós, úgy értékelik ezt az evangéliumot, mint egy késői apokrifot. Többek között Abbas el-Akkad is így gondolja, de ezzel szemben akad néhány tudós, aki úgy véli, hogy ez az írás jóval korábbi apokrif evangéliumot tartalmaz (talán Gnosztikus, talán Ebionita, de mindenképpen a Diatessaron hatását tükrözi) és célja, hogy megfeleljen az iszlám tanításának. Ezt az írást nem szabad összekeverni Barnabás levelével, vagy Barnabás Cselekedetei című, apokrif irattal. Keresztény közegben teljesen ismeretlen evangéliumról van szó, amelyet viszont ennek ellenére muszlim tudósok széles körben szívesen idéznek. Néhány muszlim tudós még azt is gondolja, hogy ez a kezünkbe lévő átirat egy korai elnyomott eredeti keresztény irányzatnak a terméke, amely irányzat apostoli eredetű lenne. Néhány Iszlám szervezet úgy idézi, mint amely támogatja Jézus muszlimokkal kapcsolatos barátságos szemléletét.

A fordított szöveg zavaros története

A legkorábbi dokumentum, amely említi Barnabás evangélium spanyol szövegét, a Madridban található mór kézirat (BNM MS 9653) amely 1634-ben íródott és a szerzője Ibrahim al-Taybili , aki Tunisz-ból származott. Miközben leírja, hogy a Biblia megjövendöli Mohamedet, megemlíti “Szent Barnabás evangéliumát, amelyben ez az állítás megtalálható” ( spanyolul: “y así mismo en Evangelio de San Bernabé, donde se hallará la luz”). Hasonló hivatkozást találunk 1718-ból az ír deista John Toland , tollából, továbbá említi még az evangéliumot 1734 George Sale a maga The Preliminary Discourse to the Koran-ban:
„A mohamedánok tehát rendelkeznek egy arab evangéliummal, amelyet Szt. Barnabáshoz kapcsolnak, amelyben Jézus Krisztus alakja másként tűnik fel, mint a kánoni evangéliumokban és megfelel annak a hagyománynak, amelyet Mohamed hagyott ránk a Koránban.”
Ezt az evangéliumot úgy tűnik Afrikában, Moriscoes-ban fordították spanyolra; és ez találták meg Savolyai Jenő (1663–1736) könyvtárában. Egy régi kéziratban volt, amelyben az evangélium itáliai fordításai mellett, néhány más evangéliumnak a szövege is megtalálható, amelyről azt feltételezték, hogy azt csak néhány eretnek használta. Úgy tűnik, hogy a könyv eredetileg nem Mohamedán hamisítvány lenne, de idővel talán megváltoztatták a szövegét és a polemizáló tartalma azt a célt szolgálta, hogy ezzel bizonyítsa, hogy Mohamedet előre jelezték a próféták, sőt maga Jézus is. Ezzel az evangélium megfelel a Korán azon kijelentéseinek, és arab forrásokban visszatérő állításnak, hogy Mohamed előre megjövendölt próféta volt. Ezt szolgálja az a kijelentés, hogy Jézus formálisan is megjövendölte őt, utódának tekintette, akit Ahmed néven említett, amely ugyannak a szógyöknek egy változata, amelyből a Mohammed személynév származik.
Csak egy utalást említünk a teológiai érvelés erőltetésére. Mind az itáliai, mind pedig a spanyol kéziratból hiányzik a specialis paraclet (sajátos vigasztaló) vagy periclyte (vigasztaló) szó, viszont az arab fordítása megtalálható az itáliai kézirat egy lapszéli jegyzetében. Miért fontos ez. A keresztény felfogás szerint a vigasztaló a Szentlélek, viszont ezt a szót tudománytalan filológiai levezetéssel Mohamed állandó jelzőjével hozzák kapcsolatba a muszlim szerzők. Azt állítják, hogy a görög paracletoszt- arabul csodálatossal kell fordítani. Aki nem más mint Mohamed.
Korai híradások a Barnabás evangéliumról
Az “Evangélium Barnabás szerint” evangélium cím, mint már említettük, megtalálható az apokrifoknak egy korai listáján a latin Decretum Gelasianum (6. század), és egy 7. századi görög hét könyv listán is. Ezek egymástól független tanúk, amelyek alátámasztják egy ilyen néven valóban létezett egy evangélium. Ezt követően 1698 John Ernest Grabe talált néhány eddig ismeretlen Jézus mondást is, melyek említi Barnabás apostolt, hasonlóan egy görög barokk kézirathoz, amelyet a Bodleian könyvtárban őriznek; amelyet egy elveszett evangélium idézetnek tekintettek. John Toland ezeket azonosította a Barnabás evangélium olasz szövegével, amely Amszterdam-ból származik 1709 előttről. Ezt követően erre tekintettel megvizsgálták az itáliai és a spanyolországi szöveget, amely ugyan nem egyezik egymással, de ennek ellenére megerősítette Toland megállapítását.
A tudományos vita egyik zavaró tényezője, hogy néhányan a Barnabás evangéliumot összekeverték Barnabás levelével, amelyet a 2. században íródott Alexandriában. Ki kell azonban jelentenünk, hogy a két írás között semmilyen kapcsolat nincs, sem stílusába, sem tartalmában, sem történeteiben, sem pedig Barnabásról mondottakban. Az evangélium másként vélekedik a körülmetélésről, mint a levél, amely ezt a zsidó szokást megtagadja, míg az evangélium támogatja ezt a szokást. Nem szabad még összekeverni ezt a Barnabás cselekedetei c. irattal sem, amely Barnabás utazásait, mártírhalálát és temetését meséli el, és amelyet általános vélekedés szerint Cipruson írtak 431 után nem sokkal.

Egy régi legenda zavaros hagyománya

Egy legenda elbeszéli, hogy Kr.u. 478-ban Zéno császár idején Anthemiosz ciprusi püspök, azt közölte, hogy álmában kinyilatkoztatást kapott a Barnabás sírjáról. A szent sírját felfedezték és a barlangból előkerült a kánoni Máté evangélium egyik példánya, amelyet az apostol tetemének mellére helyeztek. Erről az eseményről a kortárs szerző Theodorus Lector, tudósítja a császárt, mind az evangélium, mind pedig a csontok felfedezéséről, akit Anthemios mutatott be a császárnak. A legenda ismeretében néhány tudós, aki Barnabás evangélium ősiségében hisz, úgy véli, hogy a 478-ban fölfedezett szöveget inkább Barnabás evangéliumával kellene azonosítani, mint Márk evangéliumával. Ennek a feltevésnek egyik változata, hogy a felfedezett evangélium tartalmát Anthemios’s evangéliumos könyvét Antiochiai Severinus megvizsgálta Kr.u. 500-ban, kereste benne a megfeszített Jézus kétségbeesett felkiáltását Mt 27,49 (de nem találta). Ennek a spekulációnak azonban ellentmond egy 11 századi bizánci történész Georgios Kedrenos aki azt állítja, hogy Máté evangéliumának egy nagybetűs kódexét fedezte fel Anthemiosz ciprusi pátriárka (480-ban), amelyet most a királyi palota Szt. István kápolnájában őriznek.

A kéziratok leírása jellegzetességei

Az itáliai kézirat

Savoyai Jenő könyvtárából előkerült itáliai kéziratot 1713-ban megmutatták John Frederick Cramernek és átvitték az osztrák nemzeti könyvtárba, Bécsbe és 1738-tól ennek a könyvtárnak az utódjába, ahol ma is őrzik. Az Itáliai kézirat oldalait iszlám stílusú keretezés díszíti, és az egyes fejezetekben nyelvtanilag nem értékelhető arab megjegyzések vannak; néhány esetben török szavakat is találunk és számos török szintakszist fedezhetünk fel. A kézirat kötése török és eredetinek tűnik; de a papír itáliai vízjelet tartalmaz, amely alapján 1588 és 1620 közé teszik a keletkezését. Ugyanaz a kéz írta mind az itáliai szöveget, mind pedig a arab jegyzeteket, és mindenképpen keleti kéztől származik akinek gyakorlata van a balról jobbra írásban. Az itáliai betűzés idioszinkretikus és gyakorta és gyakran megkettőzi a mássalhangzókat és hozzátesz egy “h”-t a kezdő betűhöz (vo. “hanno” az “anno”). Vannak “őrszavak” mindegyik oldal tetején, amelyet általában csak azokban a kéziratokban találunk, amelyeket nyomtatásra készítettek elő. A kézirat befejezetlennek látszik, mert 222 fejezet egy olyan lapon fejeződik be, amelyen csak 27 betű helyet töltöttek ki. Ezen itáliai kéziratra épül az általánosan közkézen forgó angol változat amelyet Lonsdale és Laura Ragg készített és 1907-ben publikált . Ezt a Ragg-féle angol változatot fordította vissza arabra Khalil Saadah, és ezt

Egyiptomban 1908-ban tette közzé.

A spanyol eredetű kézirat

Már említettük, hogy a spanyol kézirat a 18. vagy 19. században elveszett; azonban a régi szövegnek 18. századi másolatát fedezték fel 1970-es években Sydney egyetem könyvtárában a un. Fisher könyvtárban Charles Nicholson , könyvei között angolul “a kézirat Rev. Mr Edm. Callamy átirata, aki ezt Mr George Sale… től beszél , akitől ezt a kéziratot kapta és most tovább adta John Nickolls-mal 1745-ben”

Melyik kézirat a régebbi?

A legnagyobb különbség az itáliai és a spanyol kézirat között, hogy a spanyol kéziratban 121-200 közötti fejezetekben a megjegyzések elvesztek, jóllehet ezek a fejezetek még megvoltak akkor, amikor a spanyol eredetit először megvizsgálta George Sale . A spanyol szöveg a benne található jegyzetek szerint az itáliaiból készült fordítás, melyet Mustafa de Aranda, aragóniai muszlim fordított Isztambulban. A spanyol kéziratnak van egy bevezetője, amelyet egy ismeretlen ‘Fra Marino’ készített, és úgy tudja, hogy az Itáliai szöveget V Pius pápa könyvtárából lopták el. Fra Marino arról is beszámol, hogy ezért az inkvizíció elé került, amely azzal vádolta, hogy része volt számos bibliai szöveget megromlásában, és a valódi bibliai szöveget valójában kizárták. Fra Marino arról is beszámol, hogy az ominózus Barnabás evangélium létezik, és erről beszámol Iréneusz Pál ellen írott művében, abban a művében, amelyet neki bemutatott Colonna asszony (Marino, szerint ez Rómán kívül a Palazzo Colonna-ban történt.

Hol keletkeztek és honnan származnak?

A kérdés, az Itáliai, vagy a spanyol eredetű kézirat az ősibb fordítás tanúja? Számos kutató az itáliai eredete mellett foglal állást. Azt is megjegyzik, hogy a Barnabás evangélium parafrázisa megtalálható Dante-nál (Pokol 28.22-33). Sőt még az is felmerült, hogy a Barnabás evangélium szerzője Dante munkáját is használta volna. A spanyol változat bevezetése is támogatni látszik ezt a feltételezést. Más tudósok azt jegyzik meg, hogy más középkori nemzeti nyelvű Biblia fordítások, különösen a kánoni evangéliumoknak a közép angol és közép német, középkori olasz fordításai a Vulgataval harmonizálnak, a Barnabás evangélium szövege viszont eltér ettől. Ebből arra következtetnek, hogy talán a Barnabás evangélium írója a Vetus latina , vagy a Tatian féle Diatesszaron szövegét használta, amelyek Itáliában jobban ismertek voltak. Ha ez a következetés igaz, akkor ez is támogatja a Barnabás evangélium itáliai eredetének teóriáját.
Más kutatók azt állítják, hogy a spanyol változat volt az első, a spanyol szöveg bevezetőjét olvasva, mindkét verzió elfogadhatónak tűnik, de a kapcsolat a pápai könyvtárral az itáliai eredet felé billenti a mérleget. A lehetséges történeti háttér igazolásaként a kutatók azt hangoztatják, hogy egy halom mór élt Granda környékén 1590-es években, akik ugyan látszólag keresztények voltak, de titokban követték az muszlim hagyományokat is. Ezt a gyakorlatot igazolják a Granadából előkerül un. „Sacromonte” táblák melyeket 1590-es évekre datálnak, és amelyekben a muszlimok átdolgozták a keresztény hagyományokat, egészen addig, amíg ki nem űzték őket Spanyolországból.

A részletes összevetése az olasz és a spanyol szövegnek számos olyan helyet tárt fel, amelyben a spanyol szöveg másodlagosnak tűnik, olyan esetekre gondolunk, amelyben a szó értelme elvész a spanyol szövegben, de még jól kivehető az olasz szövegben. Érdekes módon Bernabé Pons , ebből mégis a spanyol szöveg elsősége mellett érvel, mondván, hogy ezeket a fordítási hibákat a 18. századi angol szöveg is megőrizte, amelyet a Sydney kéziratban lehet olvasni.

Joosten , azonban, miközben elfogadja az angol kézirat írójának figyelmetlenségét, úgy véli, hogy az angol fordító figyelmetlenségének konkrét oka van, mivel a legtöbb ilyen hiba a spanyol szövegből származik a spanyolos szöveg pl. amikor az itáliai szövegben a “Pero” áll az úgy fordítja “ezért” míg annak a spanyol értelme “jóllehet” lenne, a olasz szöveg megköveteli ezt az összefüggést. Más spanyol szövegekben ez értelmezhető azonban az olaszban nem, és az olasz szöveg számos hibája nem található meg a spanyolban; ilyen például a 1-27 fejezetek címei. Joosten ebből arra következtet, hogy a 16. századi olasz és spanyol szöveg egy korábbi elveszett itáliai szövegtől függ, amelyet ő egyetértésben Raggs-al a 14 századinak vél. Joosten kijelenti:

A Barnabás evangélium spanyol szövegének részletes összehasonlítása az olasz szöveggel arra enged következtetni, hogy a spanyolt az olaszból fordították még a most megtalált szöveg előtt.
Viszont az elveszett spanyol szöveget talán épen Isztambulban írták, mivel a fennmaradt olasz kézirat is számos török jellegzetességet mutat, és legyen bár eredeti az olasz vagy a spanyol szöveg, a legtöbben a szöveg keletkezési helyének Isztambult nevezik meg.

A mórok és a Barnabás evangélium kapcsolata

Ennek oka, hogy miután Grandát a mórok foglalták el 1492-ben, és a szefárd zsidókat és a muszlim Mudéjarokat kiűzték Spanyolországból. Jóllehet néhányan kezdetben Itáliában, főleg Velencében találtak menedéke, de a legtöbben közülük később az Ottoman birodalomban települtek le, ahol is a spanyolul beszélő zsidók gazdag szubkultúrát teremtettek Isztambulban és virágzó héber és ladinó gazdaságot hoztak létre. Számuk csak növekedett 1550 után, mivel Itáliában maradt kortársaik ellen a velencei inkvizíció kampányt indított, hasonlóan az itáliai anti-Trinitariusok és a zsidók ellen is.
A kéziratban úgynevezett vezér szavakat találunk, amely a nyomtatásra előkészített kéziratok sajátossága. Az széles körben ismert, hogy a muszlim tudósok, legtöbbször ellenezték a muszlim, vagy arab szövegek nyomtatását, de itt nem arab szövegről lévén szó ez a tilalom erre a szövegre nem vonatkozott. Azt is tudjuk, hogy az 1570-es években az anti-tritintárius keresztények megkísérelték nyomda alapítását a török fővárosban és számos radikális protestáns írásokat ott nyomtattak ki. A Barnabás evangélium spanyol bevezetőjében, Fra Marino beszámol azon szándékáról, hogy ezt az evangéliumot ki kellene nyomtatni, és az egyetlen hely ahol, ezt a művet a 16. Században, ki lehetett volna nyomtatni az csak Isztambul lehetett volna.

A tudósok kisebb csoportja – mint például David Sox – a fenti okfejtés alapján azt feltételezi, hogy az itáliai kézirat törökországi megjelenésének oka a nyomdai előkészítés volt. A törökországi feltűnést valószínűsítik az arab megjegyzések alapvető hibái, amelyet nem írhattak volna Isztambulban, hanem azok arabul rosszul tudó Itáliai írótól származtak. Különösen áll ez az itáliai verzió glosszáira shahada az arabban, ugyanis nem felel meg annak a megszokott rituális formulának, amelyet köznapi arabban használtak a Muszlimok. Ez a forma nem felel meg a filológiai pontosságnak, hanem mindkét kéziratban a törvényszéki hamisítást jelenti, ami miatt a kéziratot Rómába keletkezett írásnak vélik.
A legújabb tudományos érv szerint a jelen szöveg 14-16 századi eredetre vezethető vissza; néhányan azt gondolják, hogy legalább is néhány részlete lehet ennél régebbi is, és talán ennek a régebbi forrásnak a hatása alatt áll a szöveg — amely megelőzi még a Vulgata latin szövegét. Ennek következtében legtöbben azt gondolják, hogy a jelenlegi szöveg három részletből áll össze:
A kiadási szintet 1590es évekre teszik; és ez magába foglalta mindenesetre a spanyol bevezetőt és az arab megjegyzéseket,

Viszont akár a spanyol akár az Itáliai szöveg törzs a lehet a 14 századnál korábbi is. Ezt igazolja a régi a Latin (Vetus Latina) fordításától függő szövegek a Barnabás evangéliumában. Ezek ugyan a kánoni evangéliumoknak közeli párhuzamai; de a szöveg mégis láthatóan különbözik a Vulgata latin szövegétől, mint például a Miatyánk alternatív változata a 37 fejezetben, amely tartalmazza a „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” doxológiát is, amely nem szerepel a Vulgata szövegében, de amely megegyezik a Diatesszaron és számos korábbi változatok szöveg hagyományával.

A legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy a Barnabás evangélium eredeti verziója erőteljesen túllép az ortodox keresztény szemléletmódon, és azt a kérdést veti fel, hogy vajon ez a szemléletmód a 14-16. századi forrásokból származik, vagy ezt egy későbbi szerző a saját elképzeléseként ültette a szövegbe, vagy ezt a szemléletmód a még későbbi kiadótól származik. Ezek a témák igen egyszerűek és nem jellemzőek az egész evangéliumra és egy kicsit anakronisztikusak is; ezért azok a kutatók, akik elvetik ezeknek a szakaszoknak az eredetiségét, még vitát nyithatnak a többi szakasznak az ősiségéről.

A szöveg teológiai elemzése

Ez a mű nyilvánvalóan ellentmond a kánoni Újszövetségi szentírás Jézus szemléletének, de erőteljes párhuzamot von a muszlim hitvilággal, nem csak azért mert Mohamed nevét említi, hanem mert megtalálható benne shahadah (39 fejezet). És azért mert erősen Pál ellenes és anti-trinitárius szemléletű. Ebben a munkában Jézust csak prófétának tartják, és nem tekintik Isten fiának, Pált pedig egyszerűen csak “a megtévesztő”-nek nevezik. A zsidó talmudi polemikus szövegben legtöbbször a megtévesztő Jézus volt. Továbbá a Barnabás evangélium arról beszél, hogy Jézus megmenekült a kereszthaláltól és egyszerűen az égbe emelkedett, és helyette az iskarióti Júdást feszítették keresztre. Az a hír, hogy Jézus Isten prófétája és anélkül támadt fel, hogy keresztre feszítették volna, megfelel a Jézusról hirdetett az muszlim tanításnak, amely azt vallja, hogy Jézus volt a legnagyobb próféta, de nem halt meg a kereszten, hanem Isten angyala megszabadította őt. Más szövegek viszont ellent mondanak a Korán tanításának, mint például Máriától való születése, amikor is őt Mária fájdalom nélkül szülte, vagy hogy Jézus nyilvános működése közben bort ivott és a monogám házasságot javasolta. Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyeznünk hogy a Korán elismeri, mindegyik prófétának azt a jogát, hogy a maga törvényét kövesse még akkor is ha az különbözik a többitől. A másik ilyen példa, amely felsorolja a hét halálos bűnt (Barnabás: 4-44/135), és mindaz, aki megtagadja a körülmetélést az nem mehet be a paradicsomba (Barnabás 17/23). Arról is olvashatunk ebben az evangéliumban, hogy Istennek lelke van (Barnabás 6/82), és kilenc égről beszél (Barnabás 3/105).
A Barnabás evangéliumot úgy tekintjük, mint amely megkísérli szintetizálni a keresztény és a muszlim elemeket, úgy ahogyan a 16-17 századi mór és anti-tirinátirus írásokban megszokhattuk.

Vallási témák

A Barnabás evangéliumát az akadémiai berkeken kívül kevesen ismerték egészen a legutóbbi időkig, a muszlimok azért érdekeltek a publikálásában, mert az eredeti keresztény Jézus elképzelés ellen szól. Sokkal erősebb benne a muszlim szemlélet, mint a keresztény, és ráadásul még meg is jövendöli Mohamed érkezését, név szerint és ez fontosabb számára, mint Jézus kereszthalálának és feltámadásának, vagy mennybemenetelének leírása. Komolyan küzd a keresztény predesztinációs elképzelés (164f) ellen és a hitből való megigazulás ellen, a végítéleten tevékenykedő istent kegyetlennek tartja. Csak a bűnbánattal juthatunk el az üdvösségre (137f). Anti-trinitárius elképzeléseket fogalmaz meg, ezzel a 16. századi anti-trinitáriusoknak ajánl fel lehetőséget az Iszlámra térni, tanítása Szervét Mihály tanaival mutat hasonlóságot. Az itáliai verzió szövege erősen anti-Paulinusnak tekinthető, főleg azért mert úgy tekint Pálra, mint aki deifikiálta a názáreti Jézust és eltörölte a körülmetélést.

Mohamed megjövendölése

A Barnabás evangéliumban Jézus megjövendöli Mohamed érkezést és ezzel a Korán tanításával harmonizál. „És emlékezzél, amit Jézus Mária fia mondott: Ó Izrael fiai. Én vagyok Isten küldötte hozzátok hogy megerősítsem azt a törvényt, amely előttem volt és öröm hírt hirdessek az utánam jövő küldöttről akinek a neve Ahmed. És érkezését világos jel fogja jelezni és nyilvánvaló varázslat.” (Korán Sura 61:6 ) Ahmed nem más, mint Muhammed másik neve. A muszlim tudósok úgy tartják, hogy ez a kijelentés egyben az Újszövetségben megjövendölt vigasztalóra (paraklétosz) vonatkozik (Jn 14,16, 14,26, 15,26, 16,7). A görög “paraclete” fordítható “tanácsadó”, szóval is és a Szentlélekre szokták vonatkoztatni. Néhány Muszlim tudós anélkül, hogy ennek filológiai igazolására törekedne az arab nyelvben, egy hangalakjában hasonló szóval azonosítanak “periklutos”-al, amelynek a jelentése “csodálatos”; amely arabul, “Ahmed”-nek fordítható.
Néhány különös idézet a Barnabás evangéliumból

“Muhammed” nevét többször is említi Barnabás evangélium, mint ezt alább olvashatjuk: Jézus válaszolt: “A Messiás neve csodálatos az Isten maga adta neki, amikor a lelkét alkotta és az égre helyezte ragyogásnak. Az Isten mondta: ‘Várj Mohamed; miattad fogom megteremteni a paradicsomot (…) “Ó Isten küld hozzánk a te hírnöködet: Ó csodálatos egyetlen, jöjj el gyorsan és üdvözítsd a világot!” (Barnabás 97:9-10). Megjegyezzük, hogy az Itáliai kézirat még tovább megy az itt szereplő “csodálatos” jelző helyébe egyszerűen “Muhammed”-et írt.

A Barnabás evangéliumban Mohammedet, Messiásként definiálja a következőszakaszokban: Aztán azt kérdezte a főpap: “Hogyan nevezik a Messiást?” [Jézus azt válaszolta] “Mohamed az ő áldott neve” (97 fejezet) És Jézus megvallotta az igazságot: “Én nem vagyok Messiás.” (42,2)
Annak ellenére olvasható ez, hogy a Korában a Jézus neve “Isa” (és az arabul beszélő keresztények a „Yasu”, formát használják, amely a héber és arám Yeshua-ból származik és Jézus Krisztusra a messiásra vonatkozik, azt is meg kell jegyeznünk, hogy az “Isa” név, ezen kívül ritkán fordul elő az iszlám hagyományban): A legfontosabb helyet idézzük összevetésként a Koránból: „(Emlékezz) amikor az angyal megmondta: “O Mirjám (Mária!) Valójában adja neked az áldott szót [“Legyen!” – és lett! T.i.. ‘Îsa Mária fia, aki Imrám leánya volt ] akitől a nevét vette a Messiás ‘Îsa, Mirjám fia, akinek áldassék neve most és mindörökké, és egy olyan valaki lesz, aki közel áll Allahhoz.” (Surah 3:45, Yusuf Ali angol fordításából).

Összegzés:

A Barnabás evangélium szövegege eddig csak zavaros késői fordításokból volt ismert. Ez a 14- vagy 16. Századi apokrif a mórok számára jelentett segítséget a muszlim-keresztény kettőd identitás megőrzésében. Ezt akarta igazolni egy 6. századi apokrif evangélium, a Barnabás evangélium nevének használatával. Az állítólagos arám eredeti független vizsgálata talán újabb információval szolgálna a fordítások keletkezésének idejéről és pontosságáról. Ennek az evangéliumnak a Jézus képe azonban ellenkezik a keresztény felfogással és muszlim vallási érdekből történő hamisítványnak tűnik, amelyre leginkább a 14 századi móroknak volt szüksége.

Az apokrifok újabb kutatásában megjelenik egy vallástörténeti megközelítés, amely erősen eltér a korábbi kutatás szempontjaitól. Az újabb kutatók szeretik úgy kezelik a keresztény, apokrif írásokat, mint amelyek ugyanolyan rangú irományok, mint a kánoni evangéliumok. Ilyen módon az apokrifok vélt, vagy valódi ősiségékre hivatkozva, azt definiálják kereszténynek, amit a keresztény egyház sohasem nem nevezett annak. Ez a kérdés a nagyon régi apokrifok esetében, mint például a Tamás apokrif evangéliuma tudományosan felvethető, de még ebben az esetben is meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény vallási közösség ezt az evangéliumot sem fogadta el „hivatalos”-nak. Még inkább áll ez egy feltételezett 6. századi polemikus írásra, amelynek eddig csak 14-16 századi fordításait ismerte egy szűk tudós réteg. A keresztény muszlim párbeszéd vallási alapja, hogy Mohamed a Korán tanúsága szerint tett jó néhány tiszteletreméltó kijelentés Jézusról és Máriáról. Ezt mindenképpen méltányolnunk kell. De Jézusnak Mohamedről történő próféciája teljesen ellenkezik a kánoni evangéliumok szemléletével. Az eljövendő vigasztalóra vonatkozó Jézusi próféciának, amely az egyértelmű keresztény szövegek és hagyományok alapján a Szentlélekre vonatkozik, Mohamedre való magyarázata durva hamisítás, és keresztény szempontból elfogadhatatlan kijelentés, amely nem, szolgálja a két vallás korrekt párbeszédét. Legfeljebb azt szeretné igazolni, hogy a legfejlettebb vallás a kinyilatkoztatás vége Mohamed próféta által hagyományozott Korán. Ezt az álláspontot a keresztények nem tudják elfogadni.
dr.Benyik György
————————————————————————–

Pünkösd Vigíliája
Jn 7,37-39
„Ha valaki szomjazik…”

János evangéliumának ez a része a sátoros ünnep liturgiájában járatos olvasóknak íródott. A liturgikus utalások a szertartás elemekhez kapcsolódnak és sajátos értelmet adnak neki. Az ünnepi hét utolsó napjának (37.v.) liturgiájához tartozott a víz szertartás, melyet a Lev 23,36 art elő. A napkelte előtt a templomtérről indult a körmenet a Siloe tavához (9,7) és onnan vízzel töltött arany kannával tért vissza a szertartást vezető főpap. Ekkor megszólaltak a harsonák Iz 12,3-ra emlékeztetett „Örvendezve fogtok vizet meríteni az üdvösség forrásából.” Eredetileg eső idéző szertartásként ismerték ezt a szöveget, de Jézus idejében már erősen messiási színezetet nyert a szertartás.

Az elbeszélés központjában ez a mondat áll: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és ígyék.” (37b). Jézus felszólítása ószövetségi reminisszenciákat ébreszt, másrészt nyilvánvalóan a szimbolikus beszéd, nem csak az ivásról, hanem a tanításról is szól. A forrás pedig a tudás forrására is utal. A qumráni szövegekben ezt olvashatjuk „Te helyezted szívébe, hogy megnyithassa a tudás forrását minden értelme ember számára (1QH II,18). Ehhez hasonlít Rabbi Meir mondása „Aki a Tórával önmagáért foglalatoskodik, … Olyan lesz, mint egy soha ki nem apadó forrás, vagy mint egy folyam, amely erősebbé válik.”

Jézus felhívása tehát arra vonatkozik, hogy tőle olyan bölcsességet szerezhet valaki, mint a Tóra olvasásából. Ebben az Isten bölcsessége emberi formában szólítja meg a tanításra szomjazókat. Már a Példabeszédek könyvében is olvashatjuk „Jöjjetek, egyetek kenyeremből, igyatok boromból, amelyet kevertem!” (Péld 9,l4-sköv) A bölcsességi irodalomban a bölcsesség mindig Isten adománya, szinte lelkének adománya volt. János evangélista a szertartáshoz kapcsolódóan Jézus felhívását közli, amely az isteni bölcsesség adományainak megosztásáról szól Jézus által.

Más evangéliumok szívesebben beszélnek Isten lelkének adományáról, vagy a Szentlélek közlését külsődleges jelek által, írják le. Úgy ereszkedett le valakire az Isten lelke, mint ahogyan egy galamb ér földet. Ezek az utalások is képi nyelven lelki jelenségre utalnak, de János elbeszélése radiálisabban a lelki történésre irányítja a figyelmet.
Jézus tanítása lelki változást indít el a hallgatóiban, de csak azokban akik tanítványává szegődnek „hozzá mennek” (37b.). Ahogyan a Jézussal fizikailag és lelkileg is együtt járó tanítványok fokozatos lelki átalakuláson mennek át, úgy a Jézust követők is részesülnek ebben a lelki változásban. Ez a lelki változás a keresztény egyházban is szükséges és elengedhetetlen feltétele Jézus követésének és a keresztény létnek. Nevezik ezt a szertartásos vízzel való keresztelés mellett, lélek keresztségnek, vagy nevezik megtérésnek is. A fontos azonban, hogy a keresztények a változásokat nem saját kiállóságuknak, egyéni lelki fejlődésük eredményének tekintik, hanem Jézus hatásának tulajdonítják.

Az emberben lezajló lelki történéseket meglehetősen nehéz leírni. Azt is nehéz megmondani, a hallott tanításból mikor lesz megélt hit. Azt is nehéz elmondani, hogy az érdekességként, vagy vallástörténeti olvasmányként olvasott Biblia, melyik pillanatban válik Isten igéjévé az olvasó számára. De azt biztos, hogy e nélkül a változás nélkül nehezen nevezheti magát valaki Jézus taníványának. Ezt a mozzanatot János evangéliuma messiási pillanatnak tekinti, magasztosságát olvasói előtt azzal emeli ki, hogy a róla szóló tudósítást egy közismert templomi szertartáshoz kapcsolja.
Minden vallási irodalmat, és tanulmányt, sőt szertartást is azért végzünk, hogy átalakítson bennünket, és közelebb hozzon Jézushoz, részesítsen az ő szemléletmódjából, vagyis lelkéből és képessé tegyen arra, hogy ilyen módon folytassuk művét.
————————————————————

Pünkösd Vigíliája
Jn 7,37-39
„Ha valaki szomjazik…”

János evangéliumának ez a része a sátoros ünnep liturgiájában járatos olvasóknak íródott. A liturgikus utalások a szertartás elemekhez kapcsolódnak és sajátos értelmet adnak neki. Az ünnepi hét utolsó napjának (37.v.) liturgiájához tartozott a víz szertartás, melyet a Lev 23,36 art elő. A napkelte előtt a templomtérről indult a körmenet a Siloe tavához (9,7) és onnan vízzel töltött arany kannával tért vissza a szertartást vezető főpap. Ekkor megszólaltak a harsonák Iz 12,3-ra emlékeztetett „Örvendezve fogtok vizet meríteni az üdvösség forrásából.” Eredetileg eső idéző szertartásként ismerték ezt a szöveget, de Jézus idejében már erősen messiási színezetet nyert a szertartás.

Az elbeszélés központjában ez a mondat áll: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és ígyék.” (37b). Jézus felszólítása ószövetségi reminisszenciákat ébreszt, másrészt nyilvánvalóan a szimbolikus beszéd, nem csak az ivásról, hanem a tanításról is szól. A forrás pedig a tudás forrására is utal. A qumráni szövegekben ezt olvashatjuk „Te helyezted szívébe, hogy megnyithassa a tudás forrását minden értelme ember számára (1QH II,18). Ehhez hasonlít Rabbi Meir mondása „Aki a Tórával önmagáért foglalatoskodik, … Olyan lesz, mint egy soha ki nem apadó forrás, vagy mint egy folyam, amely erősebbé válik.”
Jézus felhívása tehát arra vonatkozik, hogy tőle olyan bölcsességet szerezhet valaki, mint a Tóra olvasásából. Ebben az Isten bölcsessége emberi formában szólítja meg a tanításra szomjazókat. Már a Példabeszédek könyvében is olvashatjuk „Jöjjetek, egyetek kenyeremből, igyatok boromból, amelyet kevertem!” (Péld 9,l4-sköv) A bölcsességi irodalomban a bölcsesség mindig Isten adománya, szinte lelkének adománya volt. János evangélista a szertartáshoz kapcsolódóan Jézus felhívását közli, amely az isteni bölcsesség adományainak megosztásáról szól Jézus által.

Más evangéliumok szívesebben beszélnek Isten lelkének adományáról, vagy a Szentlélek közlését külsődleges jelek által, írják le. Úgy ereszkedett le valakire az Isten lelke, mint ahogyan egy galamb ér földet. Ezek az utalások is képi nyelven lelki jelenségre utalnak, de János elbeszélése radiálisabban a lelki történésre irányítja a figyelmet.
Jézus tanítása lelki változást indít el a hallgatóiban, de csak azokban akik tanítványává szegődnek „hozzá mennek” (37b.). Ahogyan a Jézussal fizikailag és lelkileg is együtt járó tanítványok fokozatos lelki átalakuláson mennek át, úgy a Jézust követők is részesülnek ebben a lelki változásban. Ez a lelki változás a keresztény egyházban is szükséges és elengedhetetlen feltétele Jézus követésének és a keresztény létnek. Nevezik ezt a szertartásos vízzel való keresztelés mellett, lélek keresztségnek, vagy nevezik megtérésnek is. A fontos azonban, hogy a keresztények a változásokat nem saját kiállóságuknak, egyéni lelki fejlődésük eredményének tekintik, hanem Jézus hatásának tulajdonítják.

Az emberben lezajló lelki történéseket meglehetősen nehéz leírni. Azt is nehéz megmondani, a hallott tanításból mikor lesz megélt hit. Azt is nehéz elmondani, hogy az érdekességként, vagy vallástörténeti olvasmányként olvasott Biblia, melyik pillanatban válik Isten igéjévé az olvasó számára. De azt biztos, hogy e nélkül a változás nélkül nehezen nevezheti magát valaki Jézus taníványának. Ezt a mozzanatot János evangéliuma messiási pillanatnak tekinti, magasztosságát olvasói előtt azzal emeli ki, hogy a róla szóló tudósítást egy közismert templomi szertartáshoz kapcsolja.

Minden vallási irodalmat, és tanulmányt, sőt szertartást is azért végzünk, hogy átalakítson bennünket, és közelebb hozzon Jézushoz, részesítsen az ő szemléletmódjából, vagyis lelkéből és képessé tegyen arra, hogy ilyen módon folytassuk művét.
dr.Benyik
———————————————————–

JÉZUS ÉS A PÉNZ

Az evangéliumok nem gazdasági szakkönyvek, hanem vallásos írások. Jézus életének és működésének leírása mégsem korlátozódik csupán a vallási események, csodák és gyógyítások, valamint bölcsességi kijelentések közlésére: a figyelmes olvasó számára feltárulnak bennük a Jézussal találkozó személyek gazdasági és emberi viszonyai is. Olvashatunk szegényekről, gazdagokról, bérlőkről, adókról, vámosokról és adószedőkről (Mk 2,15; Lk 7,34). Már Jézus gyermekségtörténete a Mester születését egy adóösszeíráshoz köti (Lk 2,1) , ami azt jelenti, hogy a gazdasági élet faktorainak megváltozása jelentős esemény volt az egész lakosság számára éppen ezért időpont meghatározó szerepe volt. A Jézus-korabeli Galilea gazdasági és pénzügyi helyzetének részletesebb megismerésére jó alkalmat kínál néhány evangéliumi szövegek és Jézus kijelentéseinek vizsgálata . Ugyanis, a korabeli gazdasági viszonyok hermeneutikai faktorként, vagyis értelmezési irányként működnek, ezért ebben a tekintetben ma jelentős kutatások folynak . Magyarul erről a témáról szinte semmit sem írtak még, most is csupán a probléma néhány részletét fogjuk érinteni. Tanulmányunkban kitérünk a galileai adókra, a pénzek használatára, Jézus mammonról szóló kijelentésére, az adópénzre és a templomadó megfizetésével kapcsolatos problémára.

Az adók és beszedésük

A római birodalomban már adóslistán tartották számon az adózó állampolgárokat . A császárság adózási rendszere a göröghöz hasonló volt, vagyonadót (tributum) csak rendkívüli helyzetekben (többnyire háború idején) vetettek ki . A vagyonbevallások ellenőrzése, az adók kivetése és behajtása a két választott cenzor feladata volt. A Római Köztársaság nagymértékű terjeszkedése lehetővé tette, hogy Kr.e. 167-től az Itália területén élő polgárok mentesüljenek a közvetlen adók megfizetése alól, ám ez az állapot nem tartott sokáig.
A provinciákban a közvetlen adókkal kapcsolatos teendők a procuratorok, mint Szebasztében is feladatát képezték, míg a közvetett adók kivetését – sőt beszedését is – a hatósággal erre szerződött személyek, az úgynevezett adóbérlők végezték. A rendszerből szükségszerűen következő igazságtalanságok általános elégedetlenséghez, olykor lázongásokhoz is vezettek. Később Augustus császár az adókivetési jogot saját provinciáiban az állami hatóságok (a quaestorok) kezébe helyezte vissza, és a szenátori provinciákban is korlátozta az adóbérlők visszaéléseit.

A római birodalom és a provinciák viszonyát – így Palesztina provinciáét is – az adók erősen meghatározták. A császárkorszak jellemzője, hogy az adók a központi kasszába futottak be. A római polgárok (aerarium populi Roman = Aerarium Saturni) csak a császárnak fizettek adót (fiscus Caesaris), melyet a Szaturnius templomban gyűjtöttek és őriztek . Ettől elkülönült a provinciákból befolyt adó, a „fisci proviciarum”. Az előbbi csak a császári ház fenntartását szolgálta, az utóbbi a birodalomét. Az adók azonban más néven is szerepeltek: tributa, vectigalia, protoria stb. A provinciák népszámlálásának (census) oka az adóképesség meghatározása volt. Ez egyrészt fejadóból, másrészt földadóból származott (tributum capitis, tributum soli).

Galilea és Názáret Jézus életében ugyan Heródes Antipász (Kr.e.22–Kr.u.40) országához tartozott, ugyanakkor megszállt római provincia is volt. Ez azt jelentette, hogy a kettős fennhatóság miatt többféle adót szedtek és többféle pénz volt forgalomban ebben az országban. A galileai viszonyokról viszonylag sokat tudhatunk meg Josephus Flaviustól is (Vita 66,77f 105-111. 126-131).

Pénzek Galileában

A római birodalomnak pénzre volt szüksége, és az adók beszedése és beérkezése egyben fokmérője volt a provinciai állapotoknak és az alávetettség szintjének. Erről a szinoptikus evangéliumokban számos esetben olvashatunk (Mt 22,15-22; Mk 12,13-17; Lk 20,20-26). Az adórendszer működtetői, akik az adóbeszedési jogot bérelték, nem örvendtek köztiszteletnek (publicani telonai demosonai) . Ők biztosították az adók biztonságos beszedését, ugyanakkor igyekeztek tevékenységüket saját maguk számára is jövedelmezővé tenni. Az adók beszedésének részleteit a kibocsájtott érmék és pénzek is befolyásolták, sok esetben az átszámítások bonyolították és még igazságtalanabbá tették a rendszert. Galileában pedig különösen sokféle pénz volt forgalomban, ami az átváltást nagyon bonyolulttá tette. Egy aureus például 25 ezüst dénárt ért, és négy sestertiust , de vertek rézből is pénzt, az volt a quadrans .

Az adók begyűjtése hasznot hozó tevékenység volt, és politikailag igen fontos pozíciónak számított. Ezt a rendszert később Julius Caesar és Augustus alatt drasztikusan szabályozták. Palesztinában Kr.e. 63-tól, Pompeius idejétől kellett római adókat fizetni, így ott a római adóbeszedők tevékenysége igen rövid életű és gyűlöletes volt. Gabinus (Kr.e.57) idején vita alakult ki hogy a szanhedrin vagy rómaiak szedjék be az adót. Pompeius veresége után Julius Caesar (Kr.e. 48) Szíria provinciában is újraszervezte az adóbeszedők rendszerét, amely Egyiptomban megmaradt, de Palesztinában eltűnt. Julius Caesar Hirkanus-szal szedette be az adót, amely Jeruzsálem falainak újraépítése miatt Kr.e. 44-ben igen magas volt. Nagy Heródes (Kr.e.37-4) alatt királyi tisztviselők szedték be az adókat, de a Kr.u. 6-os népszámlálás már a római fejadó bevezetésének előkészülete volt, ettől kezdve az adószedők közvetlenül római alkalmazásban voltak. Galileában azonban Heródes Antipásznak (Kr.e 4-Kr.u.39) felügyeleti joga maradt felettük. A fejadót (tributum capitis) tehát a népszámlálás alapján szedték be (Lk 2,2; Mt 17,25; ApCsel 5,37) a föld és javai utáni adót (tributum soli) sok esetben vámokként vagy kereskedelmi adóként fizették..

A „telonai”, vagyis adóbeszedők tehát három csoportra oszlottak, azokra, akiknek joguk volt valamilyen adót beszedni, azokra, akik felügyelték az adó beszedését (mint pl. Zakeus (Lk 19,2-10), aki ugyan nem szedte, de személy szerint meghatározta az adó mértékét), valamint azokra, akik valóságosan beszedték az adókat vagy vezették az adóhivatalokat (telonion: Mk 2,14; Mt 10,3). Jézus legtöbb esetben konkrét adók beszedőivel találkozott, akik leginkább Jerikóban vagy Kafarnaumban, vagyis a kereskedelmi központokban tűntek fel. Keresztelő János is ezek ellen prédikált (Lk 3,12-13), de csak annyit mondott, hogy ne szedjenek több járulékot, mint ami megilleti őket.

Adózás Galileában

A római birodalom fennhatóságának megerősítése azt jelentette, hogy megszilárdult a római adó- és pénzügyi rendszer, melyről az evangéliumok tudósítanak (Mt 22,15-22; Mk 12,13-17; Lk 20,20-26). Ezért lett az adókérdés nem csak politikai, hanem vallási kérdés a zsidók lakta tartományban. A „szabad-e adót fizetni a császárnak”-vitát az váltotta ki, hogy az adópénzen (az ezüst dénáron) a császár képe és felirata volt. A „fiscus caesaris” ugyanis a császár magánpénztárába folyt be, vagyis az adópénzek visszatértek a kibocsájtóhoz. Ebben a kérdésben Jézus állásfoglalását az is befolyásolhatta, hogy neki és követőinek nem volt egyértelmű pozitív fogadtatása a zsidó társadalomban. Alapvetően vallási csoportként definiálták magukat, ám az ebben a kérdésben való radikális állásfoglalás – vagyis az adó megtagadásának deklarálása – politikai csoporttá degradálta volna Jézus követőit. Így könnyen diszkvalifikálni lehetett volna őket a hatalom részéről, amelynek elnyomási szisztémája az adókra épült.

A templomadó

Jeruzsálemhez leginkább egyetlen adónem, a templomadó beszedése kötődik, amely független a római adórendszertől és megfizetése a zsidó nemzeti vallási és nemzeti identitás gyakorlati megvallásának fontos eszköze volt. Az adó beszedéséről a templom elöljárói és vezetői, végső soron a főpap gondoskodott. Minden 20 évnél idősebb izraelita férfi adózott, ez tehát fejadónak számított, melyet évente a jeruzsálemi templom, mint a saját nemzeti és vallási intézményük fenntartására fizettek be. A fogság előtti időkben a kultusz költségeit a királyok fedezték (2Krón 31,3; Ez 45,17-25; 46,13-15), és csak alkalmanként rendeztek a templom javára nemesfém- vagy pénzgyűjtést (2Krón 24,5). A templomban azonban voltak perselyek az önkéntes adományok számára (2Kir 12,5.17; 22,4-7; Mk 12,41-44). A templomi fejadót csak királyság megszűnésével, a babiloni fogság után vezették be, és azt nem csak az Izraelben, hanem a diaszpórában élő zsidókra is kiterjesztették, akik a legtöbb esetben be is fizették azt. Tudjuk, hogy Nehemiás idejében a templomadó 1/3 sékel (10,33) volt ., később (a Kiv 30,11-16; 38,25 alapján, vö. 1Krón 24,6) 1/2 sékelre emelték. Jézus korában tíruszi érmével kellett fizetni , ezért a templomban pénzváltók váltották be a zsidó, görög és római pénzérméket. (Mt 21,12; Jn 2,15: 1 sékel = 1 tetradrachma (négydrachmás) 1/2 sékel = 1 didrachma (kétdrachmás). Ez a magyarázata annak, hogy Palesztina területén oly sok tíruszi di- és tetradrachma került elő az ásatások során. A templomadót helységenként és közösségenként gyűjtötték össze, és egy összegben vitték Jeruzsálembe. Jézus maga is megfizette a templomadót, de az ezzel kapcsolatos problémák már ebben a beszámolóban is érződnek: „Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték (προσῆλθον οἱ τὰ δίδραχμα λαμβάνοντες τῷ Πέτρῳ), és megkérdezték tőle: A ti mesteretek nem fizet templomadót (ο δίδραχμα)? De igen – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót (τέλη ἢ κῆνσον); fiaiktól-e vagy az idegenektől? Miután így felelt: Az idegenektől (ἀλλοτρίων), Jézus ezt mondta neki: Akkor tehát a fiak szabadok (ἐλεύθεροί). De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt (στατῆρα)•, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.” (Mt 17, 24-27)

Ez a szöveg csak Máté evangéliumának sajátja. Feltehetően Kafarnaum az egyik adószedési hely volt. Az viszont meglepő, hogy adóügyi kérdésben nem Jézushoz fordulnak az adószedők, hanem Péterhez. Talán azért, hogy a nyilatkozata inkább szóljon a későbbi keresztényeknek, mint az adószedőknek. Ezért a perikópa két jelenetre tagolódik: Péter és az adószedők (24-25), illetve Jézus és Péter párbeszédére (25-27) Az adónem a szövegben nincs megnevezve, a kérdésben a δίδραχμα szó szerepel, ami ugyan leginkább a templomadóval kapcsolatban fordul elő (Kiv 30,11-16 Neh 10,33), amit minden 20 évnél idősebb zsidó férfi befizetett. (A qumráni források szerint ezt az összeget csak egyetlen egyszer, és nem évente kellett fizetni .) Ezt az önkéntes adót nem egyenként, hanem összegyűjtve fizették be a jeruzsálemi templom javára. Ez a gyakorlat a Kr.u. 1. század közepéig töretlen. Ugyanakkor közismert, hogy Galileában a templomadó beszedése nem volt nagyon szigorú: nem mindenki vett részt a jeruzsálemi zarándoklaton, és sokan nem fizettek templomadót sem. . Ez magyarázza, hogy a rómaiak kihasználták és a saját hasznukra fordították ezt a gyakorlatot. Ugyanis az evangélium írásának idején már nem állott a jeruzsálemi templom, ezért ezt az összeget Vespasianus idején a capitoliumi Jupiter-templom javára fizették , mint azt H. Montefiore állítja, tehát fiscus judaicusnak tekinthető. Azonban ez a tény még nem bizonyítja, hogy maga az eset kitalált keresztény egyházi oktató beszéd lenne, amelyben Péter, az egyházi tekintély nyilatkozik. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a történet nem csak az adószedőknek válaszol, hanem a keresztény közösségnek is eligazítást ad. Főleg Jézus Péterhez intézett retorikai kérdése, hogy a földi királyok (οἱ βασιλεῖς τῆς γῆς) kitől szednek adót. A földi királyok kifejezés implicit utalás az égi királyra, vagyis a Mindenhatóra. Talán ez a jézusi kérdés erősíti meg a történet eredetiségét, mert Jézust nem a keresztény közösség adófegyelmi gondolkodása érdekli, hanem az, hogy az emberek megadják-e az Istennek, ami az Istené. A másik érv az eredetiség mellett, hogy Jézus a földi királyok adófizetőit fiakra és idegenekre osztja. Ez a megkülönböztetés a római birodalom alattvalóira nem vonatkoztatható. Vitánk szempontjából nem lényeges a történet lezárása, amikor végül Péter a hal szájában talált pénzzel fizeti ki az adót. Ez a motívum inkább népi elbeszélésre utal, mintha egy csodaelbeszélés maradéka lenne a történetben.

Az adóbeszedők és a pénz morális megítélése

Nem csak az újszövetségi iratok, hanem a pogány írások is negatívan ítélik meg az adóbeszedőket (τελῶνα). A római és a hellén irodalomban egyaránt a szegények kifosztóinak és rablóknak nevezik őket. Az Újszövetségben együtt említik az adószedőket és a bűnösöket (τελῶναι καὶ ἁμαρτωλοὶ: Mk 2,15; Mt 9,10; 11,19; Lk 7,34; 15,2), mint akik eleve bűnösök (Mt 21,31), azért is, mert a pogányokhoz társultak, akik érdekből szeretik a saját csoportjukat (ἐὰν γὰρ ἀγαπήσητε τοὺς ἀγαπῶντας ὑμᾶς, τίνα μισθὸν ἔχετε; οὐχὶ καὶ οἱ τελῶναι τὸ αὐτὸ ποιοῦσιν; Mt 5,46 18,17) és szemben állnak a farizeusok csoportjával (Lk 18,11). Jézus lejáratásának egyik módja, hogy azzal vádolták, hogy részeges, az adószedők és bűnösök barátja (ἦλθεν ὁ υἱὸς τοῦ ἀνθρώπου ἐσθίων καὶ πίνων, καὶ λέγουσιν Ἰδοὺ ἄνθρωπος φάγος καὶ οἰνοπότης, τελωνῶν φίλος καὶ ἁμαρτωλῶν. καὶ ἐδικαιώθη ἡ σοφία ἀπὸ τῶν ἔργων αὐτῆς. Mt 11,19). A Kr.u. 3 századi rabbinikus írásokban az adót és a beszedőit a rablókkal, a gyilkosokkal és a bűnösökkel azonosították (m.Tohar 7,6 m.B.Quam 10,2) tisztességes zsidó ember ilyen foglalkozást nem űz (b. Sanh 25b). Érdekes megjegyeznünk, hogy Bar Majan parabolája az adószedőről, amely inkább az első századi hagyományokat tükrözi, talán hatással lehetett Jézusnak a nagy lakomáról mondott példázatára (Lk 14,16-24; Mk 22,1-10). Jellemzői ennek a csoportnak, hogy nem érdekelte őket a jámbor vallási élet.

Jézus és az adószedők

A szinoptikus evangéliumokból – Mk 2,15-16 és (Q) Mt 11,19 vö. Lk 7,34 és Lukács saját anyagából Lk 15,1-2; 19,1-10 – azt olvashatjuk ki, hogy Jézus asztalközösségre lépett az adószedőkkel. Sőt, Mt 9,9-13 szerint a 12-es csoportból egy közvetlen tanítványa eredetileg adószedő volt (Καὶ παράγων ὁ Ἰησοῦς ἐκεῖθεν εἶδεν ἄνθρωπον καθήμενον ἐπὶ τὸ τελώνιον, Μαθθαῖον λεγόμενον, καὶ λέγει αὐτῷ Ἀκολούθει μοι• καὶ ἀναστὰς ἠκολούθησεν αὐτῷ.), akit a vámtól hívott el. Ez azonban nem csak rá volt jellemző, Keresztelő János is megkeresztelte az adószedőket (ἦλθον δὲ καὶ τελῶναι βαπτισθῆναι καὶ εἶπαν πρὸς αὐτόν Διδάσκαλε, τί ποιήσωμεν; 13ὁ δὲ εἶπεν πρὸς αὐτούς Μηδὲν πλέον παρὰ τὸ διατεταγμένον ὑμῖν πράσσετε.) (Lk 3,12-13). Ez azért különös, mert másrészről Jézus elítélte a világi javak birtoklását és nem kedvelte a pénzt, amely ennek a hatalomnak az eszköze volt. Talán az ősegyháznak is megvoltak az ilyen kapcsolatai és ezért is tartották fontosnak Jézus eredeti gyakorlatának emlékeit megőrizni, állítja J. Jeremias. Az ősegyházban is nagy volt a tiltakozás a vagyon ellen , sőt a vagyonközösség kísérlete már igen korán felfedezhető a jeruzsálemi ős-gyülekezetben, igaz erről éppen egy visszaélés kapcsán értesülünk Ananiás és Szafira történetéből. Jézus magatartását az is motiválja, hogy a vámosok számára a megtérés sokkal nehezebb volt, mint másoknak. N. Perin véleménye, hogy Jézus ezzel az akciójával önmagát is a pogányok iránti szimpatizánssá tette. Úgy tűnik, hogy Jézus az adószedőket és a pogányokat is az elveszettek kategóriába sorolja, akiket meg akart menteni azzal, hogy a figyelmet rájuk irányította. Legalábbis ez tűnik ki paraboláiból, amelyek az elveszett javakról, bárányról, kincsről szólnak (Lk 7,41-43). A két fiú (Lk 21,28-31), az elveszett bárány (Lk 15,3-7), elveszett drachma (Lk 15,8-10), a tékozló fiú egyben elveszett fiú is (Lk 15,11-32)

Összegzés

Jézus tehát nem csak a vallási pártok, farizeusok-szadduceusok, vagy a tisztasági törvények által megosztott, esetleg elnyomott emberek életére reflektál, hanem a galileai és a jeruzsálemi pénzügyi viszonyokra is. Megismerve a galileai és jeruzsálemi adóviszonyokat, valamint a rómaiak adószedési szokásainak változásait, egyrészt azt állíthatjuk, hogy Jézus paraboláiból és kijelentéseiből arra következtetünk, hogy ő személyesen is érintve volt az adószedésből adódó igazságtalanságtól. Másrészt nem osztotta kora társadalma sematikus nézetét, amely az adót és az adószedőket globálisan megvetette, szinte bűnbakká tette, hanem az adószedőkre inkább úgy tekintett, mint a morálisan legveszélyeztetettebb csoportra, akiket meg kell menteni, és akiknek a megtérését elő kell segíteni.

Hangsúlyt fektetett a pénz elidegenítő szerepének bemutatására és démonikus jellegére. Szinte már megszemélyesítve démoni erőként tekintett a pénz hatásaként az emberekben meglévő kapzsiságra.

A templomadó kérdésében más véleményt fogalmaz meg. Mivel Jézus és követői nem szakítottak a templommal, szent helynek tartották és megfizette a templomadót. De templom adót Istennek felajánlott adománynak tartotta, amit nem lehet kapzsi pénzváltó módszerekkel manipulálni, és idegen pénzeket a templomba vinni, mert ez a templom tisztasága ellen van. Ő maga és tanítványai nem szolgálhatták az Istent úgy, hogy közben részei lesznek a pénzügyi manipuláció gépezetének, vagyis a mammont is szolgálták. Sőt, úgy vélte ezt a vallási vezetők sem tehetik meg. Ezért a templomi adó beszedésének módja elleni kritikája tragikus összecsapáshoz vezetett a jeruzsálemi vallási vezetőkkel és a főpappal.

Természetesen Jézusnak a pénzről vallott nézetei nagy hatással voltak az ősegyház és a középkori pénzzel kapcsolatos szemléletére is. A szegényeket és gazdagokat magába integráló keresztény közösségben megtapasztalták, a pénz megosztó jellegét, mert ennek megoszt ereje erősebb volt, mint a vallási közösséget összetartó testvériség, ezt a tragikus konfliktust időről időre bírálták az egyházban fellépő szentek és teológusok. De az templom adóval kapcsolatos szakasz alkalmat adott arra is, hogy mind a katolikus, mind a protestáns egyház meghatározza az egyház és az állam illetékességének határait. Ennek a szakasznak az adott történelmi szakaszban való értelmezése a vallási és a polgári közösség békés együttélésének vagy harcának alapja lett.
Dr. Benyik
—————————————————-

/>
Vasárnap avatják szentté II. János Pál pápát, azaz Karol Wojtylát, aki 1978-tól 2005-ben bekövetkezett haláláig volt a római katolikus egyház feje. Fontos történelmi időben került Krakkó püspöki hivatalából a Szentszékbe, és pápaságának huszonhét éve Kelet-Európában korántsem csak a katolikus világ számára volt a jelenkori történelem egyik legfontosabb életműve. Portré.

Ferenc pápa alig több, mint kilenc évvel a halála után szentté avatja II. János Pált, a pápaság történetének első lengyel pápáját, aki 1978-tól 2005-ig, azaz huszonhét évig volt a katolikus egyház feje (így az összes eddigi pápa közül övé a harmadik leghosszabb hivatali idő). A wadowicei születésű, akkor 58 éves krakkói püspököt, Karol Wojtylát 1978. október 16-án választotta pápának a bíborosok testülete, miután elődje, I. János Pál 33 nap hivatalban töltött idő után elhunyt. Vele együtt XXIII. János pápát is szentté avatják a római Szent Péter Bazilikában.

A szavak ereje

„A kommunizmus 1989-es bukásában és az európai egység létrejöttében mérhető igazán II. János Pál pápa életművének világi jelentősége” – hangzott el Molnár Imre történész előadásában szerdán, a Magyar Külügyi Intézet „II. János Pál pápa öröksége – a Szentszék a nemzetközi kapcsolatokban” című kerekasztal-beszélgetésén. Mára már vitathatatlan tény, hogy II. János Pál pápaságának óriási szerepe volt a vasfüggöny lehullásában, sőt, később az Európai Unió bővítésében is. Molnár hangsúlyozta: II. János Pál elsősorban lelkipásztor volt és nem politikus, mégis számos szimbolikus mondat, gesztus vagy látogatás fűződik a nevéhez, amelyek, bár akkor és ott is mindenki értette őket, a későbbi történelmi tények ismeretében nyerték el igazán jelentőségüket.
Fotó: AFP / Gabriel Bouys

„Ne féljetek!” – hivatalba lépése napján ezekkel a szavakkal kezdte ünnepi beszédét 1978. október 22-én. A ceremóniát Lengyelországban a köztévé közvetítette, és nem sokkal, 1-2 hónappal utána II. János Pál személyesen is ellátogatott Lengyelországba. Illés Pál Attila történész a beszélgetés másik résztvevője rámutatott: a pápának a keleti blokk országaiban, de legfőképp Lengyelországban jelentős mobilizáló ereje volt. „1979-ben a lengyel társadalom ráébredt az erejére, és újra milliók mentek ki az utcára” – jellemezte Illés a korabeli közhangulatot.

„Számomra ő a szabadság hírnöke volt. Nagyságát és emberközeliségét érezni lehet három mondatból, amit 1978 és 2005 között mondott.” A liberális Gazeta Wyborcza napilap egyik publicistája, Waldemar Kuczyński ír így II. János Pálról, akit a harmadik Lengyel Köztársaság védnökének nevez. Három különböző tőle származó idézettel támasztja ezt alá: Az első 1980-ban hangzott el a pápa egyik első lengyelországi látogatásán, a varsói Pilsudski téren: „Istenem, Újítsd meg e Föld színét!” Nem politikai beszéd, az adott történelmi szituációban mégis mindenki értette. (Lengyelországról beszélünk, egy évvel a hadiállapot előtt.) „A Szeretetközösségből az Európai Közösségbe” –így szól a Kuczyński által választott harmadik idézet, egy meglehetősen direkt pápai megszólalás, ami az EU-csatlakozási referendum előtti lengyel politikai delegációnak szólt 2003-ban.

Magyarországi látogatásai

II. János Pált karizmqóatikus személyiségnek tartották, ráadásul ő volt az egyik legtöbbet utazó pápa. Magyarországon kétszer is: 1991-ben és 1996-ban járt. Előtte mindössze egy pápa járt Magyarországon, IX. Szent Leó 1052-ben.

A pápa első alkalommal Esztergomban, Máriapócson és Pécsett misézett, másodszor pedig a Pannonhalmi Főapátság megalapításának ezredik évfordulója alkalmából, Várszegi Asztrik főapát meghívására Pannonhalmára látogatott. Itt lett volna egyháztörténeti jelentőségű találkozása az orosz pátriárkával is, „félúton Róma és Moszkva között”, azonban ezt a másik fél lemondta.

A kisalföld.hu-n tizenöt évvel későbbi részletes visszaemlékezés jelent meg a második látogatásról. Eszerint II. János Pál végül 1996. szeptember 6-án érkezett helikopterrel a pannonhalmi focipályára, ahonnan a pápamobil a hívek sorfala között a Szent Márton-hegyre vitte a Pannonhalmi Főapátságba. Itt fogadta őt Várszegi Asztrik főapát, majd pannonhalmi diákság és a bencés közösség tagjai társaságában költötte el ebédjét. Még aznap délután az őt egyébként személyesen is ismerő Göncz Árpád köztársasági elnökkel találkozott, másnap pedig 150 ezres tömeg előtt celebrált misét a győri ipari parkban.

Krakkó a pápáé, a pápa Krakkóé

Jelen cikk szerzője hét hónapot élt Krakkóban és haladt el naponta biciklivel vagy villamossal II. János Pál pápa portréja előtt a krakkói ulica Franciszkańskán (magyarul Ferences utcán) ahol a püspöki palota homlokzati erkélyének ablakán az aktuális krakkói püspök helyett már akkor is régóta a lengyel pápa képmása nézett ki az úgynevezett „pápai ablakon”. Legelső krakkói látogatásomkor az idegenvezetőtől hallottam, hogy a püspöki palota, ahol Karol Wojtyla 1964-es püspöki kinevezésétől egészen 1978-as pápává választásáig lakott és későbbi látogatásai során megszállt, már a Vatikánba költözése után egyfajta zarándokhelyként kezdett működni.

A püspöki palotától nem messze, a Krakkó óvárosát körülvevő parknak, a Planty-nak a Wawel-dombon lévő székesegyházhoz és királyi palotához vezető szakaszán a szabadtéri fotókiállítás anyaga – igaz, időnként cserélődő tematikával– törvényszerűen II. János Pál egyházi pályafutásának valamelyik momentumát mutatja be.

http://img8.hvg.hu/image.aspx?id=0f2c20b2-fe62-481e-8adb-541a3683c76a&view=7fcefbf8-ac48-4ee6-aef5-32203afa118c

Fotó: AFP / Jean-Claude Delmas

A II. János Pál-kultusz a városi térben a tetőfokára hág. Minden lengyel városban találni legalább egy köztéri szobrot róla, Lengyelországban még életében 230 darab II. János Pál szobrot állítottak fel, volt, hogy egy év alatt negyvenhármat. Az elsőt hol máshol, mint Krakkóban helyezték el, épp a már említett püspöki palota udvarán, 1980-ban.

A szentté avatási szertartás napján Krakkóban ünnepre készülnek a városlakók és a környékről érkezők: koncertek és szentmisék váltják majd egymást, és valószínűleg nagy népünnepély lesz a Błonia-n, azon az ötvenhektárnyi réten, amelyik eddig mindig megtelt, hogyha II. János Pálról volt szó. Valószínűleg nem is ez lesz az utolsó alkalom.
forrás:hvg.hu

Leave a Reply 1284 megnézve, 3 alkalommal mai nap |