< Böngészés > Főoldal / Nincs kategorizálva / Blog article: Illiberalizmus, vagy amit akartok

| Mobile | RSS

Illiberalizmus, vagy amit akartok

2014. augusztus 31. | hozzászólás | Nincs kategorizálva

Illiberalizmus, vagy amit akartok

Orbán Viktor a nyár közepén beszédet mondott a bennfentesek által Tusványosnak, gúnyosan Posványosnak nevezett tusnádfürdői táborban. Bár “uborkaszezonról” aligha beszélhettünk az ukrajnai polgárháborúval és a gázai bevonulással terhes 2014-es nyár kapcsán, a magyar közéletben is jelentős átrendeződések történtek mind a kormánypárti, mind az ellenzéki oldalon, az Orbán-beszéd mégis hetekig tartó politikai szenzációvá vált. Nemcsak a hazai ellenzéki médiában, hanem a Fidesz-kurzusra gyanakodva figyelő nyugat-európai és amerikai sajtóban is.

Az önmagában is különös, ha egy miniszterelnök beszéde nem saját tábora és médiája, hanem az ellenzéki közvélemény számára válik elsőszámú belpolitikai eseménnyé. Ráadásul a tusnádfürdői beszédben igazából semmi olyan sem hangzott el, amelyet Orbán Viktor szóban és tettben, programokban és kormányzati intézkedésekben nem követett volna el az elmúlt években.

A beszédből igazából az “illiberális demokrácia” kifejezés és maga a pozitív értelemben használt “illiberális” jelző csapta ki a biztosítékot a leegyszerűsítve “balliberálisnak” nevezett közvéleményben. A sokszor durva leegyszerűsítésekkel, populista közhelyekkel operáló Orbán ezúttal olyan fogalmat dobott be a köztudatba, amelyről fanatikus hívei valószínűleg sohasem hallottak. De a jelek szerint a kritikusok többsége sem merült el az “illiberális demokrácia” fogalmának részletesebb elemzésében, vagy akárcsak ismertetésében.

A “reformdiktatúra” modellje

A fogalmat először a globális médiában is sokat szereplő Fareed Zakaria amerikai politológus használta, közel húsz évvel ezelőtt. Ő egy félig demokratikus, félig autoriter jogállamot értett alatta, olyan rendszert, amelyet a diktatúrából a demokráciába átalakuló országok számára ajánlott. Értelmezésében a jogállam kialakítása és az egyéni szabadságjogok biztosítása fontosabb és előrébb való, mint a többpárti választások azonnali bevezetése. Zakaria eredeti felvetése mögött van némi igazság. A demokráciába való sikeres átmenet több ázsiai országban úgy kezdődött, hogy az igazságszolgáltatás függetlenedett a kormányzattól, megszilárdult a tulajdon biztonsága, egyre tágult a véleményszabadság köre. A jogállamiság megszilárdulása aztán elvezetett a többpárti demokráciához.

Zakariánál tehát az “illiberalizmus” nem a többpárti demokrácia, és végképp nem a liberális értékek tagadását jelenti. Magyarországon a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján merülhetett volna fel egy ilyen illiberális demokrácia gondolata. Mivel valódi jogállami és demokratikus hagyományok nem léteztek az országban, lehetőség lett volna egy olyan átmeneti rendszer bevezetésére, amely racionálisan és fokozatosan építi ki a jogállamot és a piacgazdaságot. Akadtak is, akik “reformdiktatúra” címén ilyesfajta modellt ajánlgattak. De éppen az akkori Fidesz, Orbán Viktor és harcostársai voltak azok, akik a legagresszívabban követelték az azonnal szabad választásokat, még azon az áron is, hogy a reformfolyamat tapasztalt szakemberei helyére nagyhangú dilettánsok és naiv széplelkek kerültek a kormányba. Az 1989/90-es rendszerváltozás hibái döntő részben arra vezethetőek vissza, hogy elmaradt a civil ethosz, a felelős demokratikus közvélemény és a szociális piacgazdaság fokozatos kiépítése, s a magyar társadalom kellő felkészülés nélkül ugrott bele (vagy inkább lökték bele) egy gyökeresen új rendszerbe.

Ami a liberalizmust illeti, Orbán Viktor nagyon tudatosan igyekszik összemosni annak gazdasági és politikai fogalmát. A gazdasági liberalizmus, különösképp neoliberális formájában rendkívül népszerűtlen nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában is. Nem véletlenül. A pénzügyi spekuláció korlátlan szabadsága, a multinacionális vállalatbirodalmak területen kívülisége, a profitráta növekedése és a munkabérek csökkenése semmi jót sem hozott a társadalom döntő többsége számára. A neoliberális hazugság, amely szerint a jólét automatikusan “lecsorog” az alsóbb rétegekhez is, éppen fordítva lett igaz. A gazdagok csak a szegények fokozódó kizsákmányolásával, a középosztály elszegényítésével növelhették a jövedelmüket. Hazánkban ehhez hozzájárult a külföldi bankok és befektetők egészségtelenül magas részesedése a pénzügyi, szolgáltatói, informatikai és csúcsgazdasági szektorban. És az a kritikátlan hozzáállás, amellyel a “balliberálisnak” nevezett közvélemény a külföldi tőkét fogadta, sőt, ünnepelte.

A szellemi szabadság ellen

Mivel ugyanezek a “balliberális” politikusok és véleményformálók a nyugati típusú politikai demokrácia mellett is elkötelezték magukat, Orbánnak voltaképp nem is volt nehéz egybemosnia a két dolgot. Holott a liberális demokrácia, azaz a szabad választások rendszere, a kormányok leválthatósága, a hatalmi ágak függetlenedése és a véleményszabadság egyáltalán nem bukott meg a magyarok szemében. Olyannyira nem, hogy 2014 előtt csak egyetlen esetben nem vesztette el a választásokat az addig kormányzó erő, az önkormányzatokban előszeretettel voksoltak a központi kormánnyal ellentétes oldalon levő vezetőkre, virágzott az ellenzéki média, és megerősödtek a független szellemi intézmények. Bizonyos szellemi szabadság a kiegyezéskori Magyarországon, Horthy és Kádár rendszerének konszolidált korszakában is létezett. De csak az új magyar demokráciában történhetett meg, hogy egyetemi professzorok, állami kutatóintézetek vezetői, gimnáziumi igazgatók és tanárok a kormányzattól független, esetenként keményen ellenzéki nézeteket és ideológiát képviseljenek.

Orbán Viktor számára a “liberalizmus” és “illiberalizmus” emlegetése voltaképp két, nagyon kézzelfogható célt szolgál: e szellemi szabadság felszámolását, és önmaga leválthatóságának lehetetlenné tételét. Minden más csak ideológiai körítés. Ezért lenne súlyos hiba az egyéni szabadságot, a politikai liberalizmust Orbánhoz hasonlóan, de ellenkező előjellel összemosni a nagybankok és a külföldi tőke tevékenységének korlátlan szabadságával. Holott az orbáni rezsim nem a kapitalizmus, hanem a szabadság, az állampolgárok szellemi és egzisztenciális függetlensége ellen harcol.

Az “illiberális demokrácia” Orbán Viktor értelmezésében tehát nem jelent mást, mint amit bő négy éve gyakorol. A többpárti demokrácia leépítését, az új állampárt leválthatatlanságának biztosítását. A rendkívül éles külföldi visszhang jól jelzi, hogy ezt a nemzetközi megfigyelők sok magyar elemzőnél pontosabban értik.

Az elhíresült tusnádfürdői beszéd másik fő eleme a “munkaalapú állam” volt. Tamás Pál már kimutatta, hogy ez a fogalom “workfare state” formájában már Richard Nixon elnöksége alatt megjelent az amerikai konzervatív gondolkodásban, és a baloldali-liberális jóléti állam (“welfare state”) ellenpontjaként találták ki. Az elképzelés, miszerint a szociális támogatások egy része ne automatikusan, hanem bizonyos munkavégzés ellenében járjon – nem az ördögtől való. Németországban a Hartz IV formájában éppenséggel a szociáldemokraták vezették be. (Igaz, meg is buktak aztán miatta.)

Valójában azonban az egész segély-kérdés aránytalanul eltúlzott. A globális gazdaság kihívásaihoz, a pénzügyi spekulációk kockázataihoz és a környezeti károkhoz képest elhanyagolhatóak a segélyekre fordított összegek. S még ez utóbbiakhoz mérve is lényegtelen az a megtakarítás, amelyet a segélyek egy részének munkavégzéshez való kapcsolása jelenthet. Az egyén szempontjából természetesen hasznos lehet a munka világába való visszavezetés. Emlékeim szerint éppen a nemrég elhunyt Kiss Péter szocialista politikus fogalmazta meg a munkahelyteremtő programok céljaként azt, hogy minden családban legyen legalább egy dolgozó, munkába járó ember. Nemcsak a jövedelemszerzés, hanem a mintaadás érdekében is. Társadalom-lélektanilag fontos, hogy egyetlen gyermek se nőjön fel úgy, hogy kizárólag munkanélkülieket lát maga körül, a dolgozó emberek pedig ne érezzék úgy, hogy az ő adójukból olyanok is segélyeket kapnak, akik nem is akarnak dolgozni.

A magyar társadalom jövője szempontjából azonban sokadrangú kérdés az, hogy milyen formában osztják ki a segélyeket. Igazán fontosnak csak a segélyek és minden más közösségi kiadások alapjául szolgáló nemzeti össztermék versenyképes és ökológiailag fenntartható megtermelése nevezhető. Ezt pedig nem a közmunka és nem is a segélyekre szocializálódott emberek termelik meg.

Amúgy a “welfare state” egyben “workfare state”, munkaalapú társadalom is. A jóléti államnak, más fogalmazásban társadalomnak nem a segély, hanem a tisztes munkabér az alapja. Az emberiség történelme hosszú évezredeken át arról szólt, hogy a szegények dolgoztak, a gazdagok és hatalmasok pedig henyéltek. A huszadik században részint a szociáldemokrácia győzelme, részint a Szovjetunió jelentette kihívás alakította ki Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban azt a modellt, amelyben az állandó munkával rendelkező ember szerény jólétre jutott. A nagy háborús veszteségek, a pénzügyi befektetések kockázata és a megnövekedett adóterhek miatt másfelől a gazdagok többsége maga is dolgozni kényszerült, egyedül a részvények hozamaiból aligha lehetett megélni. Így alakult ki az a modell, amely két, lapjával egymáshoz illesztett piramishoz hasonlít, amelyben a kevés gazdag és az ugyancsak kevés szegény között középen vannak a legtöbben, és a dolgozó emberek a széles középosztály tagjának érezhetik magukat.

A “munkaalapú” és a “jóléti” állam szembeállítása már csak azért is ostobaság, mert az európainál versenyképesebb ázsiai országokban is egyre többen jutnak legalább szerény jólétre. Kínában legalább 300 millióra tehető az a réteg, amely európai értelemben is középosztálynak számít. Amikor a legyőzhetetlennek látszó kínai konkurencia, a végtelen termelési potenciál gőzhengere szóba került Brüsszelben, az egyik európai autógyár vezetője csendesen megjegyezte: szerencsére azért vannak jó hírek is számunkra, De nem az európai gyártás ésszerűsítését, gazdaságosabbá válását értette jó hírek alatt, hanem azt, hogy egyre több kínai gyárban sztrájkolnak a munkások, nem is eredménytelenül, magasabb béreket követelve. Az ottani bérek lassú emelkedése és a kínai belső fogyasztás növekedése sokkal jobban segítheti az európai gazdaságot, mint a segélyekre fordított összegek költségvetési kihatásában jelentéktelen csökkentése.

Elrettentő szegénység

A “munkaalapú állam” a “jóléti állam” finom korrekciójaként tehát elfogadható lenne. Orbán Viktor szóhasználatában és kormányzati politikájának ismeretében azonban egészen más célt szolgál. Általában a szegényellenesség és konkrétan a cigányellenesség süt ki belőle. Magyarországon ma egészen durván számítva két millió ember él megközelítően nyugat-európai körülmények között, s az orbáni gazdaságpolitika nekik valóban adott valamit adó- és rezsicsökkentésben, a devizahitelek végtörlesztésében és hasonlókban. Más dolog, hogy egy részük kulturális és egyéb okokból ennek ellenére sem szavazna a jobboldalra. Másfelől négy millió ember reménytelen szegénységben él, és a számuk folyamatosan növekszik. Közéjük szorult a nagyjából ugyancsak négymilliós alsó középosztály, s az egész orbáni propaganda az ő elkeseredésüket próbálja a kormány helyett a még szegényebbek ellen fordítani.

Orbán gazdaság- és társadalompolitikája a felső középosztály érdekében lecsúszásra ítéli azokat a milliókat, akik máris napról napra, kicentizve tudják úgy-ahogy fenntartani eddigi életszínvonalukat. Ezek az emberek joggal rettegnek attól, hogy a négymillió szegény közé süllyednek le. A reménytelen szegénységben élő embertársaink többsége természetesen nem cigány, de a cigányok szegénysége látványosabb és jobban felmutatható elrettentő példaként az alsó középosztály számára. Ezt a félelmet fordítja Orbán Viktor a már lecsúszottak ellen, ami minden rasszista és szélsőségesen konzervatív demagógia közös jellemzője. Sötét alku arról, hogy az elszegényedő emberek nem lázadnak a gazdagok ellen, de cserébe szabadon gyűlölhetik a még szegényebbeket. Ne az oligarchák milliárdjait, hanem a segélyre szorulók pár ezer forintját irigyeljék.
A munkához és a munkaalapú társadalomhoz ennek semmi köze sincs, egyszerűen a szegények, a vesztes áldozatok egymás ellen hergelésének ősi taktikája.

A tanulmány teljes terjedelemben az Új Egyenlítő című folyóiratban jelenik meg.

szerző:Hegyi Gyula

forrás:népszava online.hu

Leave a Reply 429 megnézve, 1 alkalommal mai nap |