< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Bokor László írása Háborúk a föld alatt

| Mobile | RSS

Bokor László írása Háborúk a föld alatt

2014. szeptember 15. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Bokor László írása Háborúk a föld alatt

Múltidő

A háborúk története egyidős az emberiséggel, harcos eleink pedig szüntelen keresték a meglepetésszerű támadás lehetőségét. A titkos alagutakba, a föld alatti erődítményekbe vetett hit azóta is dacol az idővel. BOKOR LÁSZLÓ írása.

„Szóval ti vagytok, akik alulról szagoljátok az ibolyát, aztán meg előbújtok meglocsolni…” Devecseri Gábor incselkedett így a déli erőd (később lesz még szó róla) kiskatonáival Önkéntes határőr című poémája terepszemléjén. Homérosz kiváló fordítója egyébként azt is tudta, hogy a trójai „falovagok” és egyéb búvóhelyek vitézei győzni csak a mondavilágban szoktak. Az viszont hadtörténeti tény, hogy a Szentföld titkos rejtekei olyan csodákra is képesek voltak, mint hogy megváltoztassák egy bibliai csata végkimenetelét.

1918-ban például az angolok hatodik, „Allenby”-hadosztálya csak úgy volt képes a Jerikót védő mikmászi hídfőt bevenni, hogy Sámuel könyvének leírása nyomán felkutatták azt a rejtett sziklaalagutat, amelyen át Saul és Jonatán csapott le egykor a filiszteusokra. Így aztán a törökök leverése nem is igényelt dandárnyi erőt, elegendő volt egy századnyi is. Minderről bővebben is mesél az egykori rohamosztag-parancsnok, Gilbert őrnagy Utolsó keresztes háború című könyvében. Ugyanő látta még a frontok túlfelén az Ardennekbe ágyazott lövészkutak közti vizesárkokat, amelyekből a gyakori hatalmi vákuum közepette is ezredek tűntek el a vériszamos mocsárban. (És mindezek ellenére a brit hadsereg erkölcsi parancsa még hadifogságba kerülés esetére is az alagútásó szökés kísérletét írta elő.)
Az erődök elbontása drágább lenne, mint a megépítésük volt

Ugye emlékeznek még ifjúkori olvasmányaikból Egervár ostromára, amelyben nem a falra hányták a borsót, hanem megszárítva egy dobra helyezték, hogy az önpergése figyelmeztessen a pince mélyén közeledő janicsárokra? Merthogy a bunkerek mindig is fontos kellékei voltak a hadviselésnek. Olykor földmozgások, felszín alatti vízmosások teremtettek olyan föld alatti térségeket, kazamatákat akár, amelyek hadviselések esetén csapattestek elrejtését, váratlan felbukkanását is lehetővé tették. Ilyen volt a német náci erők gyászos kimenetelű budavári kitörésének helyszíne 1945 februárjában. Sok véres, föld alatti ütközettel szolgál Mexikó forradalmi háborúja is. Szomorú végakkordjait szinte pontosan megismételte Hispánia az Alcazar ostrománál.

Mexikóban egyébként csak a föld felett változott akkor a világ, ami a legjövedelmezőbb alvilági zónákat illeti, kitanulták a láthatatlan mozgások know-how-ját: csempészalagútjaikkal mindmáig lekötik az USA vámosainak figyelmét és kapacitását. A járatok méreteire mi sem jellemzőbb, mint hogy egy-egy leleplezésekor vagonnyi tételű szállítmányokra lehet következtetni az alagútban futó sínpárokból.

A lőporszagú, föld alatti élet képeinél maradva, nyomasztó filmemlékünk a varsói felkelés, ahol a város alatt húzódó csatornarendszer volt a civil fegyveresek búvóhelye. Onnan támadtak s oda menekültek vissza a lengyel főváros halálra szánt polgár katonái. E véres valóság fennmaradt képsorai keltették fel a nagyvilág legkülönfélébb biztonsági szolgálatainak figyelmét. Olyannyira, hogy egyes prominens látogatók érkezése előtt ma is lehegesztik a csatornafedeleket. Tito 1948-as budapesti vizitjén még a kormányőrök is beleshettek e rossz szagú árnyékvilágba, amelyhez hasonlót Bécs alatt 1961 júniusában, Kennedy autókonvojának érkezése előtt már ipari tévérendszer figyelt.

Természetesen nem hiányozhat felsorolásunkból minden idők legnagyobb föld alatti betonvárosa sem. Ehhez a két világháború közt adta a félmilliárd dolláros kezdőtőkét – majd pedig a nevét – Franciaország hadügyminisztere, Monsieur Maginot. Az akkori német határ vonalát követve tíz évbe telt, amíg a svájci Alpoktól a védmű elérte az Ardenneket, illetve a Földközi-tengert. A félezer kilométeren át kígyózó, kiterjedt rendszer építői olykor százméteres mélységbe süllyesztették a betonalapokat, vasutaknak teremtettek mozgáskörletet, másutt pedig hatemeletes szuper garnizonokat húztak a mélyben, nem kevesebb mint negyedmillió katona befogadására. Ezek biztonságát és életlehetőségeit óriásdepók garantálták, bennük élelmiszerrel, ivóvízzel, munícióval, s mellettük villanytelep, amelyek konyhákat, éttermeket, mozikat, uszodákat és kvarclámpás napozókat üzemeltettek.

Frankhon korabeli nagy stratégái, Pétain és Weygand többször is kinyilatkoztatták, hogy a páncélboltozatú lövegtornyoknak s a hidraulikával mozgó lövegállásoknak már a látványa is elriasztja a támadókat. Szinte kérkedtek a turistáknak is szabad áthaladást engedő, kőbe, vasba és betonba öntött mélybeli tájjal. Erre azonban nem került sor. A bukások 1940-es szomorú évadján Guderian páncélos divíziói ugyanis a Marne melletti Argonne vidékén keletre fordultak, megkerülték a monstre erődöt, elhúztak mellette, s így az egyetlen lövés nélkül érte meg az elfoglalását. (Párizsnak mindmáig megoldatlan gondja, hogy mit kezdjen ezzel a csaknem 75 éve pusztuló lidércvilággal. Csupán egy pezsgőgyár rakott teli flaskáival néhány helyiséget. De túl az „üveghegyen” minden más sötét, üres, patkányos, denevéres maradt, így még csőlakók alvóvárosának sem alkalmas.)

Igaz, a mi (Ország)házunk táját is övezték az ötvenes évek keszonfúrásaival párhuzamosan titokzatos hátterű alagutakról szóló hírek. Ezek egyike a parlamenti kormányszékhelyről szétágazó, föld alatti folyosórendszer lett volna, de a metróépítés szünetelése, majd újrakezdése más irányt adott ennek is: állítólag elérte a Kossuth tér alatt dübörgő fúrópajzs. Legendák öveznek egy föld alatti átjárórendszert is, amely állítólag már a harmincas években létrejött a Markó utca és a Kúria épülete között azzal a céllal, hogy ezen keresztül történjen a rabok elővezetése, nehogy rontsák a rabszállító kocsik az amúgy előkelő környék összképét. Ha létezett is ez a folyosó, ki tudja, hányszor tömették-falaztatták be, hogy nyoma se maradjon. Ám az is megeshet, hogy az alagút csak a képzelet szülötte, a nürnbergi perben szerepet játszó építmény híradóképeire emlékezve.
Levegőző sétán a Maginot őrsége

Amit viszont pontosan felmért már az utókor, az a magyar Maginot-vonal volt, ahogy a köznyelv nevezte. Francia elődjére ez leginkább abban hasonlított, hogy segített kimeríteni az államkincstárt, de ellenséges lövedék vagy katona sosem érintette. Szegedtől kanyarodott felfelé az Őrségig, s a 630 kilométeres erődvonalat ezer bunkerek láncolata fűzte egybe. Négy éven át ölték bele a mintegy hétmilliárd (akkori!) forintot, mire azonban a katonák kínlódva belakták és hozzászoktak volna a vakondéletmódhoz, változott a politikai klíma. Itt is, odaát is enyhült a hangulat, a földbe ágyazott erődök pedig kiürültek, a hadak elvonultak.

E szomorú leltárban legalább megnevezésük erejéig helyet szorítunk mindazoknak a felszín alatt húzódó védvonalaknak, amelyeket tévedésből építettek, de abban a hitben, hogy gátjai lesznek minden behatolásnak. Néhány közülük: Siegfried-, Göring-, Laurentis-, Eben Emael-, Mannerheim-, Szent László-, Albert-, Metaxan- és Árpád-vonal. Egyes számítások szerint ezeknek a beruházásoknak az árából aranypánt övezhetné az Egyenlítőt.

Egyetlen esetet ismer a hadtörténelem, amely sikert hozott építőinek, s ez a hatvanas évek indokínai különlegessége: a vietnami Ho Si Minh-„ösvény”. Évekbe telt, amíg az ellenség rádöbbent, hogy nem is a dzsungelekben kanyarog, hanem alattuk. A hadsereg segítőinek lelkes önkéntesei – öregemberek, asszonyok és fiatalok – vitték a puttonyokat, majd tolták a fegyver- és lőszeres málhákat Peugeot biciklik csomagtartóin. Kémektől származó értesülések révén sejtették meg a zöld sapkások, hogy addig rossz helyen keresték az utánpótlási pályát. Hoztak is korszerű sztetoszkópokat az utakat figyelni, de minden lehallgatásuk csak vízerek és apró állatok surrogásait erősítette fel. Saigon előtt, ahol pedig szőnyegbombázásra is készen volt az USA légi ereje, végképp csődöt mondott minden spekuláció. Az „ösvény” ugyanis hirtelen Kambodzsának fordult (ez még a Pol Pot előtti világ volt), hogy onnan vegyen irányt közvetlenül a dél-vietnami elnöki palota felé. Ekkor már kínai teherautók és szovjet harckocsik bújtak elő a mélyből. S ez a rejtett vonal titokban maradt, nem lepleződött le a háborús évek során. Mindössze néhány, eleve feláldozásra szánt, elhasználódott holtág csalta magához a rangereket, hogy a Vietkong felszerelését gazdagítsák. Slusszpoénként pedig: az USA követségi épülete is felrobbant. A gazda, Mr. Bunker (nomen est omen) is siettette a végkifejletet, mely a csapatszállító helikopteres hadosztályok odarendelését jelentette Manilába történő kimenekítésükre. Ez meg is történt, és eljött az az idő is, amikor a Hanoiban akkreditált USA-követ (hajdan bombázószázad-parancsnok) elismerhette, hogy „megszervezése óta először történt, hogy hadseregünk győzelem nélkül hagyja el a hadszínteret.”

Végül szót kell ejteni napjaink haditudósításairól, amelyek a gázai titkos Hamász-átjárók rakétái révén teszik illuzórikussá a tartós közel-keleti békét. Sokszínű terrorhadviselés ez, amelyben az olajsejkségek dollárjai palesztin továbbítással landolnak bizonyos észak-koreai utászkülönítményeknél, ezek pedig nagy hozzáértéssel és teljes titoktartással hozzák létre folyamatosan az alagutakat. A helyzet keleten változatlan.

forrás:168 óra.hu

Leave a Reply 267 megnézve, 1 alkalommal mai nap |