< Böngészés > Főoldal / Közélet / Blog article: Mészáros Tamás: Nem ereszthetik el egymást

| Mobile | RSS

Mészáros Tamás: Nem ereszthetik el egymást

2014. szeptember 21. | hozzászólás | Közélet

Nem ereszthetik el egymást

Közel a kiegyezés – jelentette az Orbán–Simicska-háború állásáról kormányközeli forrásokra hivatkozva a Népszabadság múlt pénteken; majd másnap a Népszava – ugyancsak a „frontvonalból” származó értesülések alapján – legott cáfolta a hírt: „Szó sincs kiegyezésről.”

Mindenesetre a hazai sajtó egyre gyakrabban foglalkozik a két régi barát és harcostárs állítólagos belháborújával, amelyről ennek ellenére vajmi keveset tudunk. Kétségtelen, hogy bizonyos kormányzati döntések következtében jó néhány, közismerten Simicska Lajoshoz kötődő ember veszítette el állami vállalatoknál vagy egyes minisztériumokban betöltött fontos pozícióját. Némely új törvény, valamint a közbeszerzési források „átirányítása” révén jelentős anyagi veszteségek érték a kormányfő eddigi legfőbb bizalmasának érdekeltségeit, mégpedig nemcsak az építőiparban jeleskedő Közgépet, hanem azt a médiaportfóliót is, amely eleddig a hirdetési piac kivételes kedvezményezettje volt. Mindebből a politizáló közvélemény azt szűrte le, hogy a kollégiumi szobatársak évtizedeken át tartó, zökkenőmentes szövetsége az utóbbi időben nemhogy fellazult, hanem egyenesen ellenségeskedésbe váltott. Amit ráadásul alátámasztani látszik, hogy a Simicska-sajtó váratlanul támadni kezdte az új fejlesztési minisztert: azt a Seszták Miklóst, akinek – nyilván a miniszterelnök akaratának végrehajtójaként – első teendője volt leállítani az állami cégek szerződéskötéseit. Márpedig éppen ezek a nagyvállalatok juttattak az utóbbi években igazán nagy pénzeket a kormányzat minden érdemleges gazdasági döntését befolyásoló „háttérember” vállalkozásainak.
Fotó: MTI
1999: Még egy asztalnál

Tehát a jelek szerint Orbán az ismét megnyert választás után csakugyan elhatározta, hogy a politikai befolyását és vagyonát mértéktelenül, de legalábbis mindenkinél hathatósabban növelő fegyvertársát valamelyest korlátozza, vagyis viszonylagos egyensúlyt teremt az oligarchák között, nehogy egyetlen fa az égig érjen. Mindennek ellenére is erős túlzás ezt a kétségkívül érzékelhető törekvését belháborúként értékelni; bárha érthető, mennyire szívesen hinnék a rezsim ellenfelei, hogy belső feszültségek fognak robbanáshoz vezetni a kormánypárt „centrális erőterében”. Ám az ezt mintegy előrevetítő információk inkább a bomlás virágainak vágyképei, mintsem hiteles adalékok. Amikor némely elemzők tudni vélik, Simicska már fel sem veszi a telefont, ha Orbán hívja, sőt állítólag olyasmiket mond szűk körben, hogy „ezt az embert én tettem naggyá, és ha kell, én tiprom is el”, nos, akkor biztosan tudhatjuk, csupán az úgynevezett kremlinológia szépen fejlett jelenségével van dolgunk. Mert az ilyen és hasonló „értesülések” legfeljebb a politikai legendárium részei.

A Fidesz politikusi garnitúrája fokozatosan megszerezte a piaci tranzakciókra való szinte kizárólagos befolyást, az állami forrásokat a saját érdekszférájába csatornázta, a legjövedelmezőbb nemzetgazdasági szektorok tulajdonjogát pedig egy hűbéri láncolat tagjainak osztotta le.

Simicska és Orbán egymásra utaltsága sokkalta erősebb annál, hogysem megengedhetnék maguknak indulataik akár legszűkebben nyilvános kifejezését; ez a sokat próbált szövetség mindkettejüket olyan tudás birtokába juttatta a másikról, amely a lehető legszorosabban összetartja őket. Aligha van az utóbbi negyedszázad fideszes eseménytörténetének, politikai-gazdasági manővereinek és botrányainak akár egyetlen jelentékeny mozzanata, amelyben ne együtt vettek volna részt – következésképp az ő kapcsolatuk a róka fogta csuka tipikus népmesei esete. Nem ereszthetik el egymást, még ha akarnák se. Lehetnek ellentéteik, olykor különbözhetnek a részérdekeik, mi több, össze is veszhetnek. De mindenekfelett egyezségkényszerben élnek. Mert ha szembefordulnának egymással, az csakugyan veszélyeztetné a rendszert, amit létrehoztak – és azt mindennél jobban féltik.

Noha mára közkeletű hiedelem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere valójában egy maffiaállam fedőneve, ez nem teljesen igaz. A mai rezsim leginkább szervezeti felépítésében hajaz a klasszikus maffiamodellre, amelyben a helyi donok – és alattuk megannyi capo regime, azaz körzeti főnök – mindannyian a legfőbb Don fennhatósága alá tartoznak, vagyis a központi hatalom struktúrája koncentrikus körökre épül. Mindegyik eltartja a saját embereit és klientúráját, ugyanakkor befizet a közös kasszába. Mégis, a maffia és az Orbán-rendszer közti lényegi különbség az, hogy az előbbinek nincsenek kifejezett társadalmi céljai, nincsenek politikai eszményei, mert a mindenkori politikát nem a hatalomért korrumpálja, hanem a védelemért és az üzletért. A modern társadalmakban ezt a vircsaftot a „state capture”, azaz a foglyul ejtett állam fogalmával írják le: a szervezett alvilág gazdasági árnyékhatalma uralkodik valamely országon.

Minálunk azonban éppen ennek a fordítottja történt. A Fidesz politikusi garnitúrája fokozatosan megszerezte a piaci tranzakciókra való szinte kizárólagos befolyást, az állami forrásokat a saját érdekszférájába csatornázta, a legjövedelmezőbb nemzetgazdasági szektorok tulajdonjogát pedig egy hűbéri láncolat tagjainak osztotta le. Ez a felépítmény mindvégig a kormányzati politika akaratának szolgálatában, annak kegyéből működik: itt nem a gazdasági maffia irányítja a politikát, nem, itt a mindenre elszánt politikai hatalom ejtette rabul a gazdaságot. Simicska és Orbán ezt az innovációt dolgozták ki és vitték közös sikerre.

Egyszóval, a haszon szétterítésének módja és aránya változhat ugyan, s talán a Simicska-birodalom sem lesz többé állam az államban. Hiszen az állam immár Orbán Viktor maga – ám a kisebb Simicskák szaporodni fognak. De nekünk valójában teljesen mindegy, hogy hívják majd azokat, akik változatlanul az orbánizmus kreatúráiként működtetik azt az ismerős rendszert – amelybe belerokkan az ország.
forrás:168óra.hu

Leave a Reply 327 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: