< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Államkórkép Sinkó Eszter az egészségügy kríziséről

| Mobile | RSS

Államkórkép Sinkó Eszter az egészségügy kríziséről

2014. november 23. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Államkórkép
Sinkó Eszter az egészségügy kríziséről

Megdöbbenést és riadalmat keltett az egészségügyben Zombor Gábor államtitkár bejelentése a magán és az állami egészségügy teljes szétválasztásáról. Sokan úgy értelmezték, az OEP a jövőben egyetlen fillért sem adhat magánszolgáltatóknak. Pedig a kettő olyan szorosan összenőtt, hogy enélkül a rendszer működésképtelen lenne. Sinkó Eszter közgazdász szerint az egészségügyben a krízis 2006 óta állandósult, s az elmúlt négy év ezen mit sem javított. Azt mondja, a Nemzeti Bank kétszázmilliárdos árfolyamnyereségéből százat kapásból oda lehetne adni a szektornak.

– Az államosítások kora az egészségügyben és az oktatásban véget ért. Ám míg a Klik működési zavarai körülírhatók, az egészségügy bonyolultabb szerveződés. A kezelésnek szövődményei vannak. Valóban befejezték?

– Nem biztos. Egyelőre ott tartunk, hogy százöt intézmény átkerült az erre kijelölt szervezet, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) kezelésébe. Az orvosegyetemek klinikái és a Honvéd Kórház kimaradtak a szórásból, a járóbeteg-ellátók zöme a kórházak csatolt részeként szintén gazdát váltott. A kórházi háttér nélküli rendelőintézetek – s egyelőre a háziorvosok – az önkormányzatoknál maradtak.

– Tájkép csata után?

– Meglátjuk. Ma annyit tudunk, hogy az állam iszonyú munkát fektetett abba, hogy az új rendszert áttekintse és menedzselje. Másra nem is maradt energiája. Beérte annyival, hogy rögzíthette, mi mindene lett hirtelen. Igazgatásra, beüzemelésre nem maradt ideje. A mai rendszerben, ha a kórház igényelne vagy engedélyeztetne valamit, a rendszer automatikusan blokkol, lassít. Képtelenség innovatív döntéseket, egyáltalán döntéseket hozni.

– Ez talán sejthető volt, láttunk már ilyet huszonvalahány éve. Mindebből a beteg azt érzi, hogy egyre gyorsabban épül le, slamposodik minden. A kórházak adósságállománya pedig újra az egekbe szökött.

– Igen, de ez nem csak irányítási gond. Minden rendszer elszegényedik, ha nem tesznek bele elegendő pénzt. Maga a GYEMSZI állapította meg: minimum évi harmincmilliárd kellene ahhoz, hogy a hozzá tartozó egészségügyi intézményeket menedzselni tudja. Erre ma évi öt-hat milliárdja van, vagyis kapásból itt egy húsz-huszonötmilliárdos költségvetési rés. A kormány úgy vonta magához a tulajdonos szerepét, hogy pénzt nem adott hozzá.
Fotó: Riskó Gáspár

– A mai helyzet annyival bonyolultabb, mint a szocializmus idején, hogy most két rendszer próbál egymás mellett, egymásból élni. Az etatista, állami egészségügy, amelybe a rendszerváltás után belenőtt az egészségügyi magánszolgáltatók hálózata. Azokkal mi lesz?

– A miniszterelnök álláspontja egyértelmű: az egészségügy nem üzlet. Ebből az következik, hogy az államnak mindent saját erőből kell megoldania.

– Világos. De attól még az orvos sajnos pénzért dolgozik, az ápolónő rendes bért akar kapni, a befektető szolid hasznot remél.

– Amit a miniszterelnök képvisel, abból logikusan következik, hogy a tb forrásaiból, ha lehet, ne finanszírozzunk magánszolgáltatót. Ami azt is jelenti, hogy megpróbálják kiszűrni, eltüntetni a rendszerből a magánkapacitásokat. Legalább azt, ami nélkülözhető.

– Mert jó részük nem nélkülözhető?

– A dolog ennél bonyolultabb. Egyrészt a közkórházak nagy része forrás híján a meglévő kapacitásait sem tudja kihasználni. Felesleggel rendelkezik, miközben a tb által befogadott magánintézmények közpénzért ugyanolyan szolgáltatásokat végeznek. Másrészt néhány területen a magáncégek ma már nélkülözhetetlenek. Ilyen például a vesedialízis-állomások rendszere, ahol teljesen uralják a terepet. És vannak olyan diagnosztikai eszközök (CT, MRI), amelyeknél a magáncégek húsz-harminc százalékban jelen vannak.

– Volt is ijedelem Zombor államtitkár bejelentése után.

– Érthetően. De azért nem eszik olyan forrón. A szigorú mondatok fokozatosan felpuhulnak. Mert bármit deklarál a kormány, az államtitkár, nem halhat meg több ezer művesekezelt „elvi okból”. Ennyi józanságot még a politikáról is jó okkal feltételezek.

Az egyágyas, DVD-vel felszerelt kórteremért el lehet kérni a pénzt, ha a betegek zöme hatágyas teremben, a panelkórház nyolcadik emeletén szorong. Ha legközelebb stadionberuházásról döntenek, menjenek el a János kórházba vagy az Istvánba. Nehéz szívvel jön el onnan az ember.

– Persze a betegek attól is félnek, hogy idővel kialakulhat a fizetős és az állami egészségügy kettős rendszere. A „szegények állami közkórházai” és a gazdagok luxusintézményei.

– Szerintem ez a kettősség részben már ki is alakult. A kormány azt az elvet vallja, hogy a tizenhat százalékos szja-val a gazdagoknál elég pénzt hagyott ahhoz, hogy az OEP helyett magánszolgáltatókhoz forduljanak.

– Valóban felmorzsolódhat a formálisan máig egységes társadalmi szolidaritás?

– Az a bajom az elvi deklarációkkal, hogy a kormányok fehérben-feketében láttatják a világot. A dolog ennél munkaigényesebb. A kórházak elképesztően forráshiányosak. Ha tisztességesen akarunk eljárni, először el kell dönteni, mi az a „több”, ami a tb alapcsomagjához képest nyújtható. A korábbra hozott csípőprotézis-műtét – amire hónapokig várni kell – például többletszolgáltatás? A várakozás nem okoz-e súlyos egyenlőtlenséget vagy egészségkárosodást? Egyszerűbb ügy, hogy az egyágyas, DVD-vel felszerelt kórteremért el lehet kérni a pénzt, ha a betegek zöme hatágyas teremben, a panelkórház nyolcadik emeletén szorong.

– Ahol az ápolás gyakorlatilag megszűnt, gyógyszerkiosztásra korlátozódik.

– Ez sajnos több kórházra illik, mert egyre kevesebb a nővér. Meg az orvos. Meg a jó minőségű fonal vagy az egyszer használatos eszköz. Hogy miért csökken a létszám? Nagyon eredeti dolgot fogok mondani: mert kicsi a fizetés. Sokszor nem is külföldre vándorolnak a szakemberek. Csak eltűnnek, más szakmát választanak.

– Ön mondta: az úgynevezett Semmelweis-tervvel semmi baj. Amit abban leírtak, akár rendben is lenne.

– Az igen. Csakhogy jöttek az államosítások, elképesztő szellemi energiákat emésztve fel. A terv nagyrészt máig terv maradt, kivéve a népegészségügyi programot.

– És rendszerszerűen újra jött az eladósodás. De ez már szinte közhely.

– 2011-ben azt mondták, azért kell államosítani, mert a kórházak „a szakadék szélén állnak”. De ilyen mély sosem volt az a szakadék. Szeptemberben a lejáró számlák utáni adósságállomány a hatvanmilliárdot is meghaladta. „Normális ellehetetlenülés” esetén ekkortájt harmincmilliárd körül szokott járni.

– Vannak egyáltalán kalkulációk az adósságrendezésre?

– A jövő évi költségvetésben, elég talányosan, durván hatvanmilliárd van erre feltüntetve. De a pénzért több kormányzati intézmény is sorban áll. Csak a Klik-nek harmincmilliárdos sara van.

– Hogy a demagógia bűnébe essünk: tizennyolc-húszmilliárd egy jobbfajta magyar stadion ára. Nagyjából százmilliárd lenne a „stadionépítési előirányzat”.

– Biztos remek, hogy lesznek ilyenek, de azért lenne egy kérésem. Ha legközelebb stadionberuházásról döntenek, menjenek el a János Kórházba vagy az Istvánba. Nehéz szívvel jön el onnan az ember.

– Akkor számoljunk: az egészségügynek harmincmilliárdos a fenntartási igénye, hatvan a meglévő adósságállománya. Ez összesen kilencven.

– Ha a Nemzeti Bank kétszázmilliárdos árfolyamnyeresége jut eszünkbe, meglódul az ember fantáziája. Ebből százat kapásból oda lehetne adni az egészségügynek, ötvenet a szintén forráshiányos felsőoktatásnak. Azt hallom, hogy a szociális ágazat húszmilliárdért sztrájkolna. Nem furcsa?

– Az ellátórendszerekről négy éve azt mondták, romokban hevernek, ezért kell államosítani. Most kivételesen megint romokban hevernek. Napirenden a rendszer átalakítása.

– Én másképp látom. Az egészségügyben a krízis 2006 óta állandósult. Az elmúlt négy év ezen mit sem javított.

forrás:168óra.hu

Leave a Reply 179 megnézve, 3 alkalommal mai nap |