< Böngészés > Főoldal / Irodalom / Blog article: Leslie Steve:Adócsalók paradicsoma…Részlet

| Mobile | RSS

Leslie Steve:Adócsalók paradicsoma…Részlet

2015. január 11. | hozzászólás | Irodalom

Leslie Steve : Adócsalók paradicsoma…/Részlet

Ez egy fikciós történet!A szereplők s a helyzetképek nem a valóságot tükrözik! Kitalált személyek-környezet a hasonlóság a véletlen műve!

1Ismét elmentem a helyi kocsmába. Vontatottan kezdtem megismerni az italboltok területi térképét. Nem rossz dolog, mivel így a helyismeretem nagymértékben javul.
Az eső szemerkélt. Bezzeg a kocsma zaja pindurka életet lehelt a kihaltnak tűnő utcába. A néma csendet a néha feltűnő kerékpárok tették élvezetessé. A biciklik nyikorgása zenei élményt jelentett a kocsmában üldögélőknek. Az ismétlődő zajokra egyszerre emelték fel a fejüket az emberek s tüstént mondták, kinek a csöcsöse biciklizik a kocsma előtt. Voltak, akik nem értettek egyet a véleménnyel, s kialakultak a vitatkozó párok. Ettől lármázóbbá vált az ütött kopott falak közti térerő.
– 2Lajoskám, adsz még egy fröccsöt. A muki elővette zsebéből a még fellelhető aprópénzt, s számolt. Lajos bámulta egy darabig, odalépett a söntéshez, felemelte a tégely fedelét, kimérte a bort, s felspriccelte.
– Itt van.
– Mindjárt. – és folyamatosan számolt tovább. Később megszólalt. Mennyibe is kerül?
– Ennyibe. Támaszkodott a pultra – Lajos – hogy erőteljesebben mereszthesse a szemét. Az ivócimborák kezdték nézni. Egyikük megjegyezte,
– Tán kiürítetted a Piros bukszáját? A többiek vették az iróniát, s hahotáztak. Na, megtaláltad a guruló filléreket? Felzúgott a tömeg. Emberünk reszketett.
– Nem lehet kiszámolt pénzzel jönni! Nem igaz Sanyikám? Sanyi hümmögött. Lajos bambán bámult. Úgy láttam, be van lőve! Keze erőtlenül markolta a pult szélét. Megsajnáltam a kotorászót.
– Hagyd öreg, kifizetem. Lajos, rám emelte a fátyolos szemét, megszólalt.
– Hülye… vagy. Ez trükk! Csordultig van lóvéval.
– Nem érdekes! –fordultam a férfi felé, ha fizetek, akkor mesélsz! Felkapta a fejét.
– Rendben! Mindenkiről mindent elmondok művészkém. Lajos ismét megszólalt.
– Hülye… vagy!
Kértem két nagyfröccsöt. A kocsmában összenéztek az emberek, sugdolózni kezdtek. A hangfoszlányokból annyit értettem, a másik kocsmában is sokat kérdezősködött. De jó csávó a művész!
– Mi az, hogy író? – kérdezte valaki a tömegből.
– Nem tudom öcsém! Mindenki így hívja… a faluban. Kérdezd meg tőle, s felhörpintette a felesét. Az ivócimborája hozzám támolygott, megrázta a vállamat.
– Nekem is fizetsz, ha tapsolok, táncolok.
– Természetesen!
– Rendben. Kérek egy felest?
– Először mesélj! Ha izgalmas történteket mondasz, talán veszek egy
üveg rumot. A kocsmában csend lett. Valamennyien feszülten figyeltek, ezután kiabálni kezdtek…
– Én több sztorit ismerek, mint ez a f…z.
– Mire vagy kíváncsi művészem?
– Mindenre.
– Oké. Először áruld el, mi az, hogy író!
Elmosolyodtam. Nem tudtam, hogyan magyarázom el, aki talán még újságot sem olvas. Aztán mesélni kezdett. Számtalan meglepő, tanulságos történeteket vázolt… Konkrétan rákérdeztem személyekre, pl., pamacsmesterre.
– Miért nem ezzel kezdted művészkém.
Erről a témáról sokat tudok! Dolgoztam nála egy darabig! Ha nem ővele festetnek a családok, akkor az időszerű szociális segélyt nem kapják meg a hivataltól. A családjuk több tagja bent dolgozik a tanácsnál, tudtad? Bólintottam. Akarsz ennél is többet? – akkor vegyél egy rundot!
– Veszek! Ám szeretném a mese végét is hallani.
– Itt leszünk záróráig! – s jót kacagott.
Hangzavar keletkezet a krimóban. Mindenki mondta a magáét a pamacsmesterről. Lajos kiabált.
– Egyszerre csak egy beszéljen, a k…a életbe! Sztárt csináltok belőle! Nem érdemli meg… ez a barom. Figyeltem a beszélgető partnereimet.
– Tudod művészem, ez egy nagyhangú senki! Nem idevalósi! Lent laktak a telepen! Amit a roma kisebbség ural. Most játssza az agyát! Közben a felesét lehörpintette. Annyit összemaszekolt,- törölte meg a száját – hogy építettet egy házat a közelben. Ő álvállalkozó! – mind mindenki kaméleonban! Állandóan árat emel, s ordibál. Mindenhol a fölényes hangoskodását lehet hallani reggelenként. Ez idáig néma Sanyika közbe szolt
– Te is nála dolgoztál nem?
– Igen! Mit akarsz ezzel mondani.
– Akkor mit pofázol, te senki! – nyúlt a fröccsös pohara felé. Azért ugatsz, mert elzavart. A topának a fiát vette maga mellé. Hirtelen csönd támadt. Olyan tényt közölt, amit egyébként nem mondtak volna el soha! Mivel félnek a nagypofájútól..

A regula az árulókat bünteti! Aki kilóg a sorból, azt ellehetetlenítik! Munkát a helyi hűbéruraktól nem kapnak, ha idegeneket tájékoztat a falu belső életéről! A pamacsmesternél a feketén alkalmazott segéd ingyen dolgozik, napi négyezer forintért! Közben egy – két kisebb munkákat átvállalhat a pamacsmester tudtával, ám a sápot le kell adnia! Évente több házakat festenek ki. A szobákról, kis konyhákról nem is beszélve. A bevétel tisztán megmarad, a hivatal, hallgatólagos beleegyezésével! Sáp, sáp, sáp, gyere hozzám!
– Isztok még egy kört? – törtem meg a csendet.
– Én egy sört kérek, nekem egy fröccsöt. Magamnak ásványvizet kértem. Lajos a maga gyorsaságával megelőzte a csiga – bigát.
– Nem azért, te szemét. Tudod, te is. – fordult a néma Sanyi a társa felé. Mikor lebetegedtem. A szeme szomorúvá vált. Láttam, a többiek arcán a sajnálatot! Nem bírtam kifizetni a villanyszámlát, itt elcsuklott a hangja, majd felém fordult,
– Iszol még egyet? Bólintottam.
– Tudod, ha nem adom le a sápot, nem fogom be a pofámat, végem van! Lehet, ez a beszélgetés az életem végét jelenti… már nem érdekel!

A tévében épp egy üldözéses jelenet ment. Az autó kerekei füstöltek. A lövedékek nagy robajjal csapódtak be az üldözött kocsi hátuljába. A vezető irányt módosított, majd felborult. E jelenet látványzajai kötötték le az ivócimboráimat. Volt időm felkészülni a következő kérdésre.

Szorosan markolva a poharát a messzibe bámult. Az emlékeit folyamatosan adagolták a diavetítőből. A színes másolatok ragasztották a figyelmét, mivel sokáig mereven nézett. A keze néha, néha megrándult. Az arcán időnként megjelenő ráncok az idegállapotára utaltak. Talán a pamacsmesternek üthette a fejét? Nem tudhatom. Félelmetes látványt nyújtott ez, az elgyötört ember! Váratlan felállt, egy nagyot kiáltott. – K…a életbe!
– Mi történt Janikám. – érdeklődtek többen.
– Efféléket tesz mostanában ez a figuramatyi! – mondta röhögve Sanyika. Felesége panaszkodik is boltban. Az óta lett ilyen amióta kibabrált vele a pamacsmester! Annak a szemétnek nagy pofája van… rohadék. Az egész családját utálják a faluban!
– Azt mesélte a főnököm…
– Nem is dolgozol! – hurrogták le a cimbik.
– Zárd be a mocskos lepénylesődet. – kiabált Sanyika.
– Utolérem a tiedet. – emelkedett fel a székről a nagy bajuszú.
– Hagyd, hagy mondja. – szolt közbe a bariton hangú. Kis idő múlva helyre állt a rend. Lajos rekedten közölte,
– Elrendelem a zárórát, ha még egyszer kiabáltok. Rendeljetek, vagy menjetek a pi…a. A mesélőm rám nézett. Vettem a lapot. Sanyika tőlem várta a segítséget. Tekintetem erősítette benne a folytatás reményét.
– Tehát a főnök azt mondta; – a hivatalban ülőknek diploma kell. Azok értetlenül bámulták, s röhögni kezdtek.
– Ennyi, te barom arcú! – emelkedett a nagy bajuszú.
– Hagyd, látod, hogy részeg.
– Megint kezditek. – támolygott a jó Lajosom a söntéspult másik oldalán. Isztok még? Egyébként menjetek a pi…. a.
A tömeg megitta az italát s átment a másik kocsmába. Nem messze a jó Lajosom kricsnijétől. Én még maradtam! Segítettem összeszedni a poharakat s közben kérdezgettem a Lajosomat.
– Te hogy látod a pamacsmester ténykedését? Rám emelte a fáradt szemét, s dadogva az ital mennyiségétől,
– Mit, mit akarsz tudni, tudni, s megállt a keze mosogatás közben.
– Mindent barátom! Hisz, régóta ismerjük egymást! Nem igaz? Pár éve még a városon dolgoztál. Az jó hely volt!
– Az már igaz. – csillant a szeme. Sok borravalót kaptam! – mosolyodott el.
– Mit tudsz erről a pamacsmesterről?
– Nagy pofája van! – s félrehúzta a száját.
– De mégis. – kíváncsiskodtam tovább.
– Nem szeret fizetni. – komolyodott el.
– Ezt hogy érted?
– Úgy ahogy mondom!
– Kifejtenéd bővebben.
– Nézd. – vált komollyá a hangja. Azért bátor… ez a szemét… mert a felesége, a lánya, veje is bent van… a tanácsnál. Ő képviselő is volt! Mindent megtehet, amit csak akar.
– Mi mindent? – faggattam tovább.
– Embereket fog-foglalkoztat, nincs ipara… adót, azt nem fizet… meg ilyesmi.
– Adót nem fizet? – tettem a bambát.
– Nem bizony! Aki közel áll a hűbérúrhoz/nőhöz… annak elnézik az adócsalásait… feketemunkáit. Meg a család… a rokonság, tudod, hogy van ez.
– Nem tudom!
– Dehogy nem! Én mindent beütök a pénztárgépbe. A faluban félnek tőle! Hahotázott Lajosom, hisz álvállalkozó… úgy, mint a koszorúkészítő nászasszonya!

3Kezdett érdekessé válni a beszélgetés. Tudtam, előbb- utóbb megnyílnak Babilon kapui, s egyre bátrabbakká válnak a rabszolgák. Bíztam abban, találok sértett „alkalmazottakat”, kik szívesen mesélnek. Egyszóval megrepedni látszott a hűbéri rendszer bástyája! A huszonegyedik századi jobbágyok sem szeretik, ha kihasználják a munkaerejüket, mezőgazdasági ismereteiket. Fellázadtak az ingyenes órabérért (négyszázötven forint/óra) elvét szajkózók az ellenőrző szervek előtt! Az egységes hazugság, (sok lúd disznót győz alapon) a tömegdemonstráció, egy darabig hozza a siker pikáns ízét, ám hogyan tovább? Rabszolgák, gondoltatok a Spartakuszi gladiátorokra! Nem hiszem!

…. A kocsmában nem találtam senkit. Korán érkeztem. A tulajdonos a kocsma átalakításában foglalkoztatott embereivel volt elfoglalva. Pattogtak a parancsok, utasítások. Az emberek elgyötört arca mindent elárult. A meggörnyedt testű emberek mereven bámulták a főnököt. A nap kőkeményen ontotta a kánikula nevű háborgó tűzhányó parazsait. Dolgozniuk muszáj, mert fizetni kell a költségeket!
Behúzódtam az árnyékba, ahol negyven fok ölelt át. Vad őrjöngést mutatott a kánikulai émelygő tűzhányója. Élveztem a hideg sör! A korsó könnyezett.
A kocsma előtti felvonulási terület egy második világháborús csatatérre emlékeztetett. Ráérősen időztem a „teraszon” s közben néztem a melósokat. Tudtam, ilyen munkára befoghatatlan lennék! A tulajdonos hetykén hozzám szólt.

– Művészem, mindjárt megyek! Bólintottam, majd kiittam az utolsó kortyot is.
Emeltem a karomat. A főnök édesanyja azonnal hozta a gyöngyöző sert. Alig vártam, hogy letegye az asztalra. A főnök szeme elégedettséget mutatott, mikor belekezdtem a második korsómba. Osztotta az utasításait, csak úgy sistergett a levegő. Az emberei némán hallgatták. Észrevettem, az emberek ádámcsutkája elég sűrűn mozdul. A ser látványa a gyöngyöző korsóval, maradandó élményt nyújt a tűző napon álldogálóknak.

A képzelet, a szomjúság érzete messzi tájakra repíti az ember lelkét s annak nyomorúságát. A vágy látványa – színes – fizikai fájdalmat okoz a léleknek, ám mégis ez teszi erőssé az embert. Az akarat kellő irányítása nagy fegyelmet, figyelmet követel tőlünk, emberektől. Ennek gyakorlására nem sok individuum képes. A célok eléréséhez nélkülözhetetlen a kitartás, az akarat. A szemünknek ebben a lelki folyamatban hatalmas szerepe van. Mert meglátni, megszeretni, akarni, egy röpke pillant! Az ideg rostjai közötti szörfözés a szükségletek inger gazdag környezetet biztosít a tulajdonosának.

– Iszol még egyet! – ült mellém a főnök.
– Ha te is fogyasztasz.
– Oké, zsoké, ha ez a sorsom! Rendelt két sört. Hallom, hogy könyvet írsz a falunkról, Kaméleonról!
– Jól hallottad!
– Erről lehet is! Azt suttogják, a feketemunka, az adócsalás meg ilyesmi a téma. Bólintottam.
– Nem fenyegettek meg!
– Nem. – válaszoltam határozottan!
– A téma időszerű! Rengetegen undorodunk a hűbéri rendszer haszonélvezőitől! Azt is beszélik… sokan támogatják az ötletedet!
– Ez kiváló infó – majd jeleztem a mamának.
– Nem kellett volna művészem! Elő a farbával. Miről meséljek?
– A kontárról! Egyből tudta, hogy kiről beszélek
– Mért pont róla? – húzta össze a szemöldökét.
– Mert sok embert átvágott,Mekk Elek szakértelmével.
– Ami igaz az igaz! Semmihez nem ért. S mégis hozzá viszik a cuccot, ezek a bunkók. Nem válaszoltam. A hivatal védelmét élvezi! Főleg egy családét! Tudod melyikét? – mosolygott hamiskásan.
– A pamacsmesterét!
– Ezt már hallottad!
– Többtől is.
– Na, ezen akkor már túl lennék! A többségnek nincs pénze megfizetni a szakembert, ezért rákényszerülnek a mekk mesterre! Ő pedig gátlástalanul kihasználja a lehetőségeit! Az ellenőrző szervek, – legyintett a kezével – ám ezt te is tudod. A kaméleoni hivatalnak, – ismét legyintett a kocsmáros – meg nem érdemes jelenteni.
– Tudom. Talán jattost ad a hivatalnak?
– Ez a szemét! Ugyan már, nevetett a főnök. Azt beszélik,- odakiabált az egyik munkásának, hányszor mondjam még a keverési arányt! Amaz meghajolva kért elnézést. Ne haragudj, mennem kell. Felállt s kiabált. Az alkalmazottak lehajtott fejjel vették tudomásul az újabb függelemsértést.

Elgondolkoztatott ez a beszélgetés. Több kérdés felmerült bennem. A válaszokat magamtól vártam, ám hiába…

A munkavállalókat bámulva kortyolgattam a sörömet. A járásukon látszott, nehezükre esik a mozgás, viszont kénytelenek dolgozni az építkezésen, mivel más kereseti forrás nincs Kaméleonban. Bejelentve nincsenek… nincs alkalmazás, nincs nő, nincs pénz.
A kegyencnek sincs szakmája, mégis vígan él. Mindent elvállal. Villany, autó, traktor, motorszerelés… stb. Megteheti, mivel az önkormányzat csöcsének kizárólagos tulajdonosa! A jegyző körömszakadtáig védelmezi az állam ellenségét! Mért állítom ezt? Mert, aki feketemunkát végez, az adó és társadalmi biztosítási csalást is kőkeményen elköveti! Bezzeg Kaméleonban ez nem bűn! Itt dicsőség!
Vége lett a munkának az építkezésen. Az emberek szállingózni kezdtek a kocsmába. Rávetették magukat a kopottas székekre. Az öregasszony vidáman, mosolyogva érkezett.
– Mit hozhatok uraim! Szinte egyszerre érkezett a válasz
– Sört, Juliska néni.
A kocsmába beköltözött az élet. Fáradt vidámság töltötte fel a lepusztult környezetet. A munkások egy húzásra megitták az aranyló ser italt. Tüstént érkezett a második kör. Itt mindenkinek van hitele! – mivel a főnök keményen levonja a serfogyasztást a heti bérükből! A második korsót követően kezdtek el beszélgetni. Sűrűn pislogtak az asztalom felé. Később az egyikük felállt s odajött.
– Író úr! Hallottuk, hogy mindenkinek vesz egy italt, talán többet is, ha mesél?
– Lehet! – adtam az ártatlant. A szeme kék és nagyon élénk volt. Arcát a cement átvarázsolta. A haja korán őszbe vegyült. Ruhája kissé kopottas, amolyan munkásruhaféle.
– Szeretnék mesélni! – mondta határozottan.
– Na és miről?
– Amiről csak akarod! – tegezett le. Az utolsó szót hangosan megnyomva a társai felé pillantott. Rájöttem, fogadtak! Tegezni fog! Egy tagbaszakadt férfi felemelte a jobb kezének mutatóujját, kért egy kört, majd felém nézve kiáltott – neked is kértem! Az asztaltól felálltak s átültek hozzám. Egyszerre kezdtek beszélni. Imponált a kialakuló hangzavar. Vártam, mikor vetnek véget e- beszéd stílusnak. Mindenki kereste az igazát. Végre-valahára a főnök leállította a kakaskodó brigád tagjait, odaülve az asztalunkhoz.
– Egyszerre csak egy beszéljen! – intett az anyjának, aki hozta a következő kört. Miről dumáltok Peti. Az némán, mereven bámulta az asztalterítőt. Téged kérdeztelek te bamba! – rázta a vállát a főnök.
– Hagyd vezérem. Maga alatt van. Ép most lépett félre a csöcsikéje.
– Ez nem most történt!
– Nem bizony! Igaz barátom! – Peti felé fordulva. Úgy hírlik, a manusnak minden vágyát kielégítette, amíg ennek a bambának… s legyintet.
– Ne bántsátok! – mondta a bariton hangú ismerős. Ti is járhattok! A férfiasságotok… Elkezdett röhögni.
– Te sem nevetgéltél pár hónappal ezelőtt. – emelkedett fel a Piton. Intett a maminak. Az asztal megtelt aranyló itallal. Kezdtek kialakulni a beszélgető párok. Nagyokat hallgattam. Tudtam, ez nem az én napom.

…..Várnom kellett a buszra. Hamarabb érkeztem. A végállomás tőszomszédságában lévő kocsma előtt számtalan ember ivott. A nap elől menekülve beálltam az árnyékot nyújtó fák alá. Ez a színfolt könnyített a lelkemen. Az izzadás nehéz pillanatai következtek. Elővettem a zsebkendőmet, megtöröltem az arcomat, majd a nyakam következett. Az elfoglaltság közepette hozzám lépett egy középkorú férfi.
– Hallom, hogy érdeklődsz a feketemunkásokról? – s vádlón a szemembe nézett. Pár utas tartózkodott a megállóban, kik azonnal elfordították a testüket, csak a fülük maradt a helyszínen. Élveztem, mivel hozzászoktam ehhez a kaméleoni gondolatvilághoz. A megvalósult csendben meg állt az idő! A kocsma előtt az emberek kezében sörös üveg, fröccsös pohár mozdulatlanságra lett ítélve. Mikor feléjük pislantottam, zavarukban gyorsan elcsavarták a fejüket.
Az óvoda kerítése, ami pár centiméterre van a kocsmától, hirtelen az érdeklődés középpontjába került. Az emberem ridegen bámult. Úgy tűnt, elakadt a mondanivalója a setét világ útvesztőjében. Hogy segítsem a felhők távolodását, rákérdeztem.
– Mit szeretnél kedves barátom? Megriadt! A kocsma felé fordulva, várva a segítséget. Az ivócimborák lázas igyekezettel lesütött szemmel ittak. Zúdult a gyomrukba a kesere ital. A madarak csiripelése abba maradt. Talán ők is silbakoltak a további fejleményekért? Nem tudom! Pár perc némaság után megkérdeztem a barátot.
– Na? Talán megszólal az ügyi- fogyi bizakodtam. Azonban a cimbora makacskodott! Később a ráncos, koszos nyakát ismét eltekerte a kocsma irányába. A kerthelyiségben lévő iskolapadoknál ülők is eltünedeztek! Az a pár utas, ki hallgatózott… kezdett távolodni! E némaságot a busz érkezése segítette át a másik oldalra…

A buszon ültem. Az ügyi – fogyi még ott áll. Jót rötyögtem magamban. Meg állt előttem egy nő.
– Leülhetek maga mellé művész úr?
– Természetesen! – egy kedves mosollyal feloldottam a helyzetet.
– Láttam, hogy mi történt odalent? – bizalmaskodott. Nos, mit kellene válaszolnom? Vártam a következő észrevételt!
– Tudom magát, mi érdekli!
– Na, mi. – kérdeztem vissza az újdonsült ismerősömet.
– A kegyenc bátorsága és, hogy ki védelmezi! A hangja magabiztos volt!
– Tényleg? – adtam az ártatlant.
– Igen! Ha nem kíváncsi rá…
– Dehogynem! Ez a könyvem lényege. – gondoltam.
A busz elindult. A kaméleoni nő csak mondta a magáét. Sok mindent átszűrtem, valahogy nem akart tisztulni a kép. Hamarjában kiterjedt fordulatot vett a mesélés a körforgalom előtt.
– Tudja kinek, dolgozik a felesége? Az a nagy k…a!
– Nem.
– Na mégis, s huncutul kacsintott.
– Mért nevezi k…k.
– Fiatalasszony korában ebből tartotta el a családját! A férjét rendszeresen talicskával tolta haza a kocsmából. A kegyenc mindent elivott! A felkért kölcsönöket. A kegyencnő nem bírta visszaadni, inkább ledolgozta, érti, mire gondolok! Na hogyan gondolom?
– Természetben!
A családjai nem látogatják, pedig itt laknak a környező falvakban…
A kegyenc – az alkoholista – mindegyikőjüket elzavarta, ütötte, verte a családját. Megérdemelték! A sorsa elől senki nem menekülhet! A lánya lakodalmából percenként hozatták haza magukat a nászasszonya költségén. Nem is fizették ki a lakodalom költségeit ezek a szemetek.
Látni kellett volna a mesélőm arcát, amin megerősödött a ráncainak domborzata!
Amiben laknak, – a szemétdombot – azt is a tanácstól kapták.
– Tényleg?
– Úgy ahogy mondom! A helyi téeszből is elzavarták a kegyencet, mivel állandóan lopott. Most játssza az agyát ez a részeges tetű! Magának van igaza, ez egy feketemunkás, kontár adócsaló! Lejáratta a falunkat! Ebben nagy segítséget kapott a kaméleoni vezetéstől. A hivatal már csak azért sem ismeri el a maga igazát, nehogy egy gyütt – möntnek igaza lögyön! A polgármesternő sem idevalósi. Tanyán született, innen nem messze… Tudnék mesélni, elhiheti.
– Meséljen! Messze van még a végállomás.
– Úgy gondolja?
– Úgy!
Elővett a táskájából valami süteményfélét, – vegyen bátran, biztatott. Elfogadtam, mivel akartam a történet folytatását. Ropogtattuk a keményre sikeredett hazait, közben bámultuk a táj szépségét. A tovatűnő természeti csoda feltöltötte a lelkemet, szárnyakat adott a vágyaimnak. Már meg volt a novellám gerince, csak a díszítés lágy motívumai hiányoztak. Nem mindegy, milyen ruhába rejtem el a kicsomagolásra váró történeteket. A buja test látványa még izgatóbb, ha a szalag, a dísz, a csecse – becse megfelelő helyre van téve. A vágy erőteljesen dübörög, a sín sikoltozik az érintésétől, s a gondolat elválik az agytól. Az inger nemzetközivé gerjed.
A kapitány lassan kezd kibújni a börtöne szorításából. Később vidáman szétnézve csettint egyet. Kutatni, keresni kezdi az ő barlangját. Szörfözik az érzelmek csúcsán. Érintésétől megindul az erotika hulláma, amit lassan, de biztosan kezelni tud. Mire megérkezik a Cunami, addig ő védelmet lel a hüvely belsejében. A barlang tiszta forrásának hűsítő hulláma fürdeti őkelme tar fejét, aki kíváncsi, a tajtékzó erotika fizikai állóképességére. Könnyezett a buja érzékiség fájdalmától az első pillanatokban! A telt, könnyű könnyek fergetegesen hagyták el a lövészárkot. A könnyek, nyitott kapukat találtak az offenzívának. A tulajdonosa ernyedve vette tudomásul, számára a háború befejeződött…
– Igen, – mondtam határozottan.
– Tudja, hogy pszichiátriai kezeltek a kegyenc egész rokonsága! Bolondok.
he, he, he…

Bevett a szájába egy nagyobb falatka tésztát, az ajka mozgása, megfelelt egy daráló közepes rostájának. Látszott, ízlik a madárlátta. Az arca elégedettséget árult el. Szeme fürkészte az elsuhanó tájat. Kinyílt, mint a vasvirág, locsolás után. Egy ideig csörgött a nejlon zacskó tartalmával. Szisztematikus mozdulatokkal bányászta elő a fellelhető morzsákat. Felállt, mint aki jól végezte dolgát, köszönés nélkül távozott.

Nem lepődtem meg! Erről a habitusról már tudtam! Gyakran leállítanak, s próbálnak jó pofizni. E közegben ez természetes! Sejtelmesen érdeklődnek a készülő könyv szereplőiről! Minden furfangot bevetnek! Kinyílik a személyiségük ablaka, s ez által láthatóvá válik az igazi Kaméleon. A csalások, a feketemunka percnyi pontossággal felismerhető lesz a lelkükben! Mindenki gyanús, aki nem beszél, velem! Most nyíltan véleményt formálnak a szomszéd gyanús üzleteiről, gazdúlásairól… Mesélés közben meghatározó személyeknek tüntetik fel önmagukat s természetesen ártatlannak.

szerző:oil )Leslie Steve)

Leave a Reply 1166 megnézve, 2 alkalommal mai nap |
Tags: