< Böngészés > Főoldal / Fecsegő hírek / Blog article: Scheppele: a Fidesznek elég, ha valaki defektet kap

| Mobile | RSS

Scheppele: a Fidesznek elég, ha valaki defektet kap

2015. március 23. | hozzászólás | Fecsegő hírek

Scheppele: a Fidesznek elég, ha valaki defektet kap

Annak, hogy a Fidesz elvesztette kétharmados többségét a veszprémi időközi választáson, fontos a szimbolikus és a gyakorlati jelentősége is. Azonban a kétharmados kormányzás gördülékenységét nem biztos, hogy ez megakadályozza. Erről írt blogbejegyzést az Egyesült Államokban, a Princeton Egyetemen dolgozó Kim Lane Scheppele alkotmányjogász. Scheppele évtizedek óta követi a magyar intézményes és jogi fejlődést, 2010-től a Fidesz-KDNP kormány egyik legelismertebb külföldi kritikusa. Helyzetértékeléseit a világ legolvasottabb gazdasági elemző blogján Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász közli évek óta. „A kétharmad nélküli Magyarország” friss megjelenése kapcsán Kim Lane Scheppele-vel Bombera Krisztina készített interjút Princeton-ban.

Scheppele: a Fidesznek elég, ha valaki defektet kap
Fotó: MTI

Régóta nem írt Magyarországról, de nem meglepő, hogy most igen, a kormány kétharmados többségének elvesztéséről és az új helyzet első tesztjéről március 3-án.

Érdekelt, hogy mekkora változásokra lehet számítani a törvényhozási munkában. Én arra jutottam, hogy semmiképp sem olyan mértékűre, ahogy azt a kormány kritikusai közül sokan remélik. Az ellenzék sikere ezen az időközi választáson még nem elég arra, hogy a tavalyi országos választási eredményen sokat korrigáljon, mivel a magyar jogban minősített törvényből kétféle van, és ezúttal ez jól jöhet a kormánynak. Vannak olyan kétharmados döntések, amelyeket csak az összes parlamenti képviselő kétharmadának a szavazatával lehet meghozni, de a legtöbb kétharmados döntéshez elég az épp jelenlévők kétharmada.

A Fidesznek gyakorlatilag hónapok óta nincs meg a kétharmada, hiszen súlyosan beteg, azóta elhunyt képviselője már jó ideje nem tud részt venni a parlamenti munkában, mégis működött a törvénygyár. Vagyis a veszprémi eredmény pusztán hivatalossá tette azt, ami már de facto adottság volt a magyar parlament munkájában.

De ez a helyzet változhat, ha a tapolcai időközi választáson is ellenzéki jelölt győz. Sőt, akkor már nem is egy, hanem három ellenzéki képviselőnek kellene távol maradnia a szavazástól ahhoz, hogy meglegyen a kétharmad.

A kétharmad elvesztése nem feltétlenül jelenti majd a parlamentben szükséges kétharmad hiányát. A Fidesznek ehhez csak arra lesz szüksége, hogy megfelelő számú ellenzéki képviselő megfelelő pillanatokban hiányozzon. Nem pedig arra, – amit talán nem volna könnyű elérni – hogy az ellenzékből bárki ország-világ előtt a kormány mellett tegye le a voksát.

Ha ez a csöndes együttműködés megvalósulna bárkivel az ellenzékből, hogyan reagálna erre az Európai Unió? Már ha reagálna, hiszen sokak szerint 2010 óta az EU-nak nem volt nagy befolyása a hevesen vitatott, látványos jogi és strukturális változásokra sem, pár fontos kivételtől eltekintve.

Tegyük fel, hogy tavaly áprilisban a Fidesz sok tíz fővel marad a kétharmados többség alatt. Akkor kénytelen lett volna koalícióban kormányozni. És mivel a Jobbik az egyetlen párt, amely rendszeresen megszavazza a Fidesz-KDNP döntéseit, csakis a Jobbik lehetett volna koalíciós partner. Erre az Unió sikított volna. Emlékezzen a reakciókra, mikor Jörg Haider szélsőjobboldali pártja Ausztriában került kormányra.

Találó ez a “sikítás,” ugyanis ennél sokkal több akkor sem történt Uniós szinten. Szankciókat közel tucatnyi európai ország külön-külön vezetett be Ausztriával szemben.

Ez igaz, de ennek a Haider-ügy idején az volt az oka, hogy nem állt az EU rendelkezésére multilaterális döntéshozatal az ilyen esetekre. Az Amszterdami Egyezmény létrehozta a Hetes Cikkelyt, amely lehetővé teszi, hogy bármely tagország szavazati jogát felfüggesszék az Európai Tanácsban. A Haider miatti szankciók korábban még kölcsönösen egyeztetett bilaterális döntések voltak, nem testületi álláspont. Ma viszont már lenne ilyen.

Ha létrejönne egy de facto Fidesz-Jobbik kormány, az Unió egyként reagálna. Csakhogy Önöknél most nem egy hivatalos Fidesz-Jobbik kormányról beszélünk, hanem egy olyan potenciális koalícióról, amelyet a magyar jog úgynevezett „kiskétharmados” lehetősége biztosít: egy színfalak mögötti, alkalmi üzletekre épülő “hiányzás-struktúrát” a kormány támogatására. Ebben az esetben az EU nem tehet sokat, hiszen halvány fogalma sem lesz senkinek arról, hogy a parlamentből hiányzó képviselők „igazolásai” valósak, vagy megvásárolt távolmaradások.

Miért gondolja, hogy a Jobbiknak ez megérné? Igaz ugyan, hogy időnként együtt szavaztak a kormánnyal úgy is, hogy annak erre nem volt szüksége, de mégiscsak inkább a kormány bukásában érdekeltek, mint a kétharmados működés fenntartásában. Vona Gábor önmagában nem a kisebbik koalíciós partner vezetőjét, hanem a következő miniszterelnököt látja.

A március 3-i példát megelőzően is akadt egy eset, december közepén, amikor két ellenzéki képviselő is hiányzott a Parlamentből, Gyurcsány Ferenc és Vona Gábor, pedig ha jelen lettek volna, a kormány nem tudta volna módosítani például a trafiktörvényt. Különös módon Vona jó indokkal tudta igazolni a hiányzását, de Gyurcsány a mai napig nem adott magyarázatot. Nos, szerintem ilyesmiből fogunk egyre többet látni a jövőben, hiányzásokkal biztosított kétharmados döntéseket.

Még mindig nem értem, miért gondolja, hogy ez a valószínűbb forgatókönyv, nem pedig az, hogy az ellenzék fegyelmezett lesz és azon munkálkodik, hogy gúzsba kösse a kormányt. A március 3-i eset még nem elég, legalábbis még nem elég meggyőző. A Fidesz-KDNP maga ásta meg a saját csapdáját azzal, hogy soha korábban nem látott mennyiségű sarkalatos törvényt fogadott el, olyan területeket is így szabályozva, melyek más országokban, – és ez 2010 előtt nálunk is így volt – puszta „feles” ügyek szoktak lenni.

A magyar parlament munkája finoman szólva már eddig sem az átláthatóságáról volt híres. 2010 óta nyolcszáznál több olyan törvény született, amelyről szinte semmit sem lehetett tudni: milyen viták vagy hatásvizsgálatok előzték meg, kik fogalmazták, kik szorgalmazták azokat. Gyakran még a benyújtásra vagy a propagálásra kijelölt képviselők sem tudtak szinte semmit sem egy-egy törvényről, ami egyik napról a másikra csöppent az ölükbe.

A jövőben csak egy újabb elemmel bővül a homályos törvényhozás, hiszen mostantól azt sem fogjuk tudni, hogy valamit a Fidesz a saját embereivel szavaz-e meg, vagy kell hozzá egy-egy extra ellenzéki képviselő. A zsarolást sem zárhatjuk ki, lehet, hogy lesz, aki nem megvehető, de mondjuk zsarolható. Ez új fényben tünteti fel azt, hogy a Fidesz mennyire ellenezte a III/3-as akták nyilvánosságra hozatalát. Ki tudja, milyen információkat tartogatnak potenciális ütőkártyaként.

Ön azt mondja – és ebben igaza van, – hogy a Jobbik többször szavazott a Fidesszel, mint bármely más ellenzéki párt. A Fidesz pedig sok ötletet kölcsönzött a Jobbiktól. Vagyis az együttműködés már korábban is lehet, hogy megvolt, írja, ráadásul nyílt színen, míg mostantól a színfalak mögött kell már tárgyalni konkrét szavazatokért. De mi van akkor, ha az eddigiek épp az ellenkezőjét bizonyítják az Ön tézisének: azt, hogy a Fidesz és a Jobbik valóban ellenfelek, mégpedig a magyar politikai palettán a legkomolyabb ellenfelek? Ugyanis az is igaz, hogy a Jobbik szembement a Fidesszel nagyon sok, a kormány számára fájóan fontos ügyben. Sőt, mondhatjuk, hogy csak olyankor szavazott a kormánnyal, amikor valóban teljesen azonosult a döntéseivel. Ugyanez – az Önéhez képest fordított tézis – felállítható a Fideszre is: sok elemző szerint a kormány nem ideológiai okokból – vagy a Jobbik kedvéért – fogad be szélsőjobboldali ügyeket a kormánypolitikába, hanem pusztán azért, hogy magához csábítsa a Jobbik szavazóit, éppen így gyengítve a szélsőjobboldali pártot. A Fidesznek nincs is más komoly ellenfele, csak a Jobbik. Vagy Ön szerint ez nem így van?

A Fideszre a legnagyobb veszélyt valóban a Jobbik jelentené, ha ma lennének a választások, nem pedig a demokratikus ellenzék. Van hát korlátja annak, hogy meddig és mennyire működhetnek együtt. De valakire mostantól mindenképpen szükség van kétharmados szavazásoknál, és erre mégiscsak a Jobbik a leginkább kézenfekvő. 2010 óta úgy támogatták a kormányt az “igen” gomb megnyomásával – pedig erre semmi szükség nem volt – ahogy ezt mostantól már nem tehetik meg! Ugyanis azt az Európai Unió ma már de facto koalíciónak tekintheti, ahol a Jobbik tartja fenn a kétharmadot. Nos, ebben az esetben lehetne szankciókat fontolgatni.

Ennek ismeretében találom különösen érdekesnek, hogy mind a december 15-i, mind a március 3-i szavazáson Jobbikos képviselők maradtak távol, Gyurcsány decemberi hiányzása mellett. Egy alkalom lehet véletlen. Kettőnél már felkapja az ember a fejét. Háromnál, még többnél pedig már kirajzolódhat egy minta. A “passzív” Jobbik támogatás ugyanolyan támogatás, mint eddig az “aktív”, csak épp nem számonkérhető, nem átlátható, tehát nem jár fenyegető EU szankciókkal. Ugyanakkor korlátozott a Jobbik hatalma a Fidesz felett, amelynek most csak egyetlen egy képviselőre van szüksége. Egyet talán találhat máshol is. Szerintem tehát a Jobbik inkább csak akkor fog a jövőben is együttműködni, amikor valóban támogat egy-egy kormánydöntést. Hacsak nem kap valami olyan ajánlatot, amely túlmutat egy-egy szavazás konkrét tárgyán.

Mindezt meglátjuk később. De hadd kérdezzem kicsit az amerikai-magyar viszonyról is, mert vannak, akik szerint ez áttételesen összefügg a magyar ellenzék állapotával is. Egy ideig – főleg Colleen Bell nagykövet érkezése óta – mintha enyhülést tapasztalhattunk volna a kormányzás és a korrupció kapcsán megfogalmazott amerikai kritikákban, ez alól a Thomas Melia helyettes külügyi államtitkár útjáról kiadott amerikai közlemény kivétel. A nagyon cinikusok azt mondják: biztos megkapták az amerikaiak, amit a nyomásgyakorlással el akartak érni. A kevésbé cinikusak azonban azt, hogy az USA biztos újra rádöbbent, hogy a magyar kormánynak valóban nincs most demokratikus alternatívája.

Hivatalosan a Magyarországgal kapcsolatos amerikai külpolitikában semmiféle irányváltás nem történt. Pusztán személyi váltás. Teljesen normális, ha egy új misszióvezető stílusa eltér az elődje habitusától, ha másként és más kapcsolatokat létesít, mint az őt megelőző vezető diplomata. De ebben az ügyben elsősorban Ukrajna a magyarázat. Az Egyesült Államok óriási ország, amely csak korlátozott számú országra és globális problémára tud egyszerre összpontosítani. Magyarország, mint a régió vezető bajkeverője, jó ideig csapott olyan nagy zajt, hogy azt még Washingtonban is meghallották. Azonban Ukrajna most fontosabb az Egyesült Államok számára.

az amerikai nagykövet enyhülést hozott?Az amerikai nagykövet enyhülést hozott?
Ukrajnával kapcsolatban Magyarország vezető bajkeverőnek, vagy jó szövetségesnek számít Washingtonban?

Jó kérdés. Úgy vélem, ha a két ország szoros szövetségesi viszonyt ápolna, akkor látnánk jeleit annak, hogy együtt keresik a megoldásokat az ukrán problémára. De nem látunk ilyet. Az biztos, hogy Amerika annak ellenére sem lett hirtelen a magyar kormány legjobb cimborája, hogy az USA-nak most minden lehetséges barátra szüksége van a régióban. Ne feledjük, nemrég a budapesti Putyin-látogatást az új amerikai nagykövet arra használta fel, hogy látványosan vendégül lássa az ukrán nagykövetség ügyvivőjét. Ez a magyar kormány kritikájaként értékelendő. Szerintem tehát nem a kritikus álláspont változott meg, hanem a kritika tárgya.

A Putyin-látogatás óta találkozott egymással Orbán és Bell, először privát vacsorán, Andy Vajna kormánybiztosnál, Schwarzenegger korábbi kaliforniai kormányzóval közös vacsorán, hivatalosan pedig most, két hónappal Bell érkezése után.

Tudja, még ha igen feszült is a viszony két ország között, akkor sem lehet elzárni minden kommunikációs csatornát. Az új amerikai nagykövet, úgy tűnik, törekszik arra, hogy megtalálja a hangot a kormánnyal. Ez még nem jelenti azt, hogy egyetértéséről vagy támogatásáról is biztosítaná azt. És bár a korábbi első beosztott, André Goodfriend kisebbfajta hős lett a demokratikus ellenzék szemében, az tény, hogy a diplomácia protokoll miatt a maga státuszában nem tudott a legmagasabb állami tisztviselőkkel kommunikálni. Goodfriend nem vacsorázott együtt a miniszterelnökkel, nem tudta volna őket vendégül látni – és ennek egyszerűen a diplomáciai protokoll az oka, semmi több. Semmiféle vélt barátságtalanság. Colleen Bell nagykövetként már egész más mozgástérrel rendelkezik.

Másfelől nézve épp Goodfriend-nek volt nagyobb mozgástere. Egy nagykövet nem tweetelhet vicces megjegyzéseket, amelyekbe beleszeret a fél ország vagy felháborodik rajtuk a másik fele, és talán nem illik eljárnia sok olyan jellegű eseményre sem, amelyeken Goodfriend részt vehetett, ezzel is mélyítve a magyar viszonyokról való tudását.

Ez is igaz. Goodfriend valószínűleg sok mindent másképp csinált volna, ha nagyköveti státuszban van Budapesten.

Bár a kormány és a kormányközeli véleményformálók többsége egyelőre jóindulatúan áll Bell nagykövethez, az eddigiek alapján nem igazán mondható az sem, hogy Bell látványosan kormánybarát lenne.

Bell-nek más a stílusa, mint Goodfriend-é, de nem képvisel, nem is képviselhet más politikát. Az USA-nak kritikus az álláspontja mind a magyar belpolitikával, a jogállamiság helyzetével, mind az “unortodox” külpolitikával kapcsolatban.

Thomas Melia leköszönő helyettes külügyi államtitkár közelmúltbeli magyarországi útjáról az amerikai külügy közleményében újra meglehetősen kemény volt a kritika, valóban. Ugyanakkor Victoria Nuland államtitkár, akinek most kéne itt lennie az eredeti tervek szerint, lemondta magyarországi útját. Nem hivatalosan erről nekem többen azt mondták, nem érdemes ebbe semmi különöset beleolvasni.

A globális felmelegedésre százszor több bizonyítékot látok, mint az amerikai-magyar kapcsolatokéra. Nuland a külügy Ukrajna-politikájának a kulcsszereplője, valószínűleg ez köti őt most le a legjobban. És Melia mindent elmondott, amit Nuland is mondana, nyugodtan várhatnak az ismétléssel. Én nem sejtek semmi komolyabb okot a háttérben.

Nemrég kormányközeli források elkezdték lebegtetni, hogy az amerikai vízumügynek vége. Persze a kormány által követelt konkrét bizonyítékok hiányában a kormány ezt az ügyet már amúgy is rég lezártnak tekinti, a friss utalások szerint az USA feltehetőleg feloldotta a kitiltásokat.

Van jó és rossz is ebben a titkos tiltólistás módszerben. Még azok sem tudják feltétlenül, hogy listára kerültek, akiket odatettek. Pár hete még épp azt hallottuk, hogy még több korrupt személy kerül Magyarországról listára. Nekem fogalmam sincs, mit csinál most a külügy, de arról van elképzelésem, hogy mit akart ezzel elérni. Azt, hogy nagyon sok embert elbizonytalanítson Magyarországon, vajon mit és mennyit tud róluk az Egyesült Államok. Most persze korrupt személyek elbizonytalanításáról beszélek, akik csak akkor tudhatják meg, hogy listán vannak-e, ha bemennek a követségre vízumért. Másképp, mások semmit nem tudnak szerintem a listáról az amerikai külügyön kívül.

Sok vád érte az Egyesült Államokat azért, hogy ez az egész puszta politikai nyomásgyakorlás volt, nem pedig a nemzetközi korrupcióellenes küzdelem eszköze. Ön is olyan magyarázatot adott most az ügyre, amely túlmutat azon, mintha egyszerűen csak magát védené az USA a külföldön megalapozottan korruptnak talált személyektől – amihez joga van. De az elbizonytalanítás stratégiája politikai eszköz. És könnyű úgy magyarázni, hogy egyenesen kormányellenes eszköz. A Fidesz ezt állította. Ha pedig most visszavonnák a listát, az ezt a gyanút igazolná. Hiszen nem tudunk arról, hogy a listán szereplő személyek tisztázták volna magukat a korrupciós vádak alól.

A Egyesült Államok sokféle eszközt vet be, és aztán von vissza, amikor az a célja, hogy egy-egy országgal a feszültséget csökkentse. Gondoljon csak Kubára. Ugye senki nem gondolja, hogy az Egyesült Államok egyszer csak úgy döntött, ma már minden rendben van Kubával? Arról van szó, hogy most megpróbálják a párbeszéd stratégiáját, hátha hatékonyabb lesz. A diplomáciai csatornák megnyitására sokféle eszköz bevethető vagy visszavonható.

Mikor kiderült a kitiltások ügye, Magyarország teljesen felbolydult, mind a kormány, mind az ellenzék drámai módon és mértékben reagált arra, hogy hat személy nem mehet be az USA-ba. Az ügy jóval nagyobb hullámokat kavart, mint azt az amerikai külügy valaha is képzelte. Persze nem számoltak az ügy nyilvánosságra kerülésével.

Volt, aki a vízumügy egyes részleteit a Simicska-Orbán háború részeként értékelte. Például azt, hogy Vida Ildikó, akit Simicska Lajos bizalmasának tartanak, azt állította, volt olyan kormánytisztviselő, aki tudott a kitiltásáról. Kellemetlen helyzetbe hozta ezzel a kormány egy Simicska-lapban, hiszen ekkor épp mindenki azt mondta a Fideszben, hogy semmiről nem tudott semmit.

Azt gondolom, illetve nagyon remélem, hogy az amerikai külügynek az égadta világon semmi köze a Simicska-Orbán háborúhoz. Ki lenne olyan bolond, hogy ebben a háborúban beálljon közéjük? Nézze, az USA már így is jóval messzebb ment abban, hogy mennyit árul el a kitiltásokról, mint azt bármely más országban tette. Például Goodfriend ügyvivőtől tudhattuk meg, hogy meglehetősen magas rangú kormánytisztviselők is vannak a listán. De ezt az egészet nem lehet örökre fenntartani. De ha vége lesz, – vagy vége van, nem tudom, – az nem jelenti azt, hogy az USA egyszeriben úgy látja, az Orbán kormány demokratikus és átlátható lett.

Amerikának most kisebb gondja is nagyobb, mint Magyarország. Orbánnak mindig szerencséje van, amióta hatalmának kiépítésén és konszolidációján fáradozik. Nem úszott volna meg ilyen könnyen mindent, ha nem tör ki az euroválság, ha nem akkor nyúl az alkotmányhoz, amikor épp Magyarország az EU soros elnöke. Olyan pozícióban volt akkor, amelyben bármit megvétózhatott volna, ráadásul az EU egyik legterheltebb időszakában. Amikor pedig épp rendeződtek a viszonyok, és mind az EU, mind az USA figyelme végre Magyarországra fordult, mikor az óceán mindkét partján komoly szankciókat fontolgattak – egyszer csak kitört az ukrán válság. A nagy országok külpolitikájában a magyar kérdés hol megnő, hol összemegy, aszerint, hogy mi zajlik még a világban.

Ön egyike a kevés olyan külföldi tudósnak, aki éve óta állítja, hogy Magyarország ügye fontosabb, mint azt sokan gondolnák. Egyetértett ezzel Paul Krugman közgazdász is, mikor úgy döntött, teret ad a saját felületén a magyar témának. Számára miért olyan fontos Magyarország a globálisan nagyobb jelentőségű ügyek mellett?

Paul számára szerintem Magyarország a tipikus állatorvosi ló. Nem először fordul elő a történelemben, hogy egy országban, amely súlyos gazdasági válságba kerül, egyszerre félautoriter kormányok kerülnek hatalomra. Emellett Krugmant szakmailag rendkívül érdeklik az unortodox gazdasági megoldások, ezekből pedig Önöknél akad elég. Ennek az útnak a részletei érdekesek egy makro-közgazdász számára. Az utóbbi időben egyébként a nagy amerikai és európai lapok saját tudósítókat telepítettek Magyarországra, vagy rendszeresen küldenek Pestre újságírókat.

Mikor és miért fordult a relatív érdektelenség érdeklődésbe?

Két fejlemény az oka. Az egyik a tavalyi választások nemzetközi értékelése, az, hogy egy uniós országban a választást nem minősítette teljes mértékben szabadnak és igazságosnak az EBESZ jelentése. Ezt hamar követte a tusványosi “illiberális” beszéd. A választások előtt szerintem sokan még úgy gondolkodtak külföldön: mondanak mindenfélét erről a magyar kormányról, a legjobb lesz a magyar választók ítéletére hagyatkozni a demokratikus választásokon. A fordulatot az hozta, hogy nemcsak demokratikus választásra nem volt lehetőség, de már az sem volt igaz, hogy Orbánt csak a kritikusai nevezik illiberálisnak. Maga nevezte saját magát annak! A csúnya trükkökkel megnyert választás után Orbán látványosan szakított az európai konszenzus több alapelvével. Ez a kettő jelentette a fordulatot.

Manapság, amikor a külföldi újságírók önhöz fordulnak segítségért, hogy jobban értsék Magyarországot, mi érdekli őket a legjobban?

Attól függ, mi épp a slágertéma. Most az orosz aspektus. Az, hogy Orbán mennyire áll közel Putyinhoz, vagy az, miért tartott ki a végsőkig a Putyin által egyetlen tollvonással visszavont Déli Áramlat mellett, annak ellenére, hogy az EU nyilvánvalóvá tette, nem enged bilaterális megállapodásokat a kérdésben. Az is érdekes, hogy Orbán kritizálja a leghangosabban az EU Oroszországgal szemben megállapított szankcióit. A sajtó itt most Orbánt Putyin legjobb tanítványaként tartja számon, afféle „mini-Putyinként.” De szerintem nem jó, hogy most főleg csak Orbán külpolitikáját figyelik külföldön, ideértve az amerikai külügy ezirányú stratégiáját is.

No de ha most épp csak ezzel tudnak foglalkozni, ha most épp ez a fontos, ahogy az Ön is mondta korábban?

Csakhogy a külpolitika a belpolitika következménye, a demokrácia meggyengülésének az eredménye. Gondoljon bele, 1989 óta hányszor követelték a magyar állampolgárok, hogy újra az oroszok csatlósai lehessenek? Soha. Az embereket ezzel a politikával nem értenek egyet, és ez látszik Orbán népszerűségének látványos csökkenésén is. Nemcsak a demokratikus ellenzéktől, de Orbán saját híveitől is távol áll a Putyinhoz való közeledés. Ez csak a Jobbik híveit hozza lázba. Ha Magyarország valódi demokrácia lenne, nem létezhetne nagyon népszerűtlen külpolitika.

No de Orbán Viktorral kapcsolatban egy dologban szinte mindenki egyetért: Magyarország egyik legtehetségesebb és a hívei lelkesítésére leginkább képes politikusa. Miért hagyná ilyen könnyen nemhogy a szélesebb támogatását, de még a kemény magot is elidegenedni?

Ennek két oka van. Az egyik, hogy a miniszterelnöknek ma esélye sincs reális helyzetértékelésre. A másik, hogy a fejébe szállt a háromszoros választási győzelem tavaly tavasz óta. Nézzük az elsőt. A választások óta eltelt időben Orbán a központosítás tökéletesítésén dolgozik, továbbá azon, hogy megszabaduljon minél több, a Fideszen belül megbecsült, Orbánnal a politikát egykor együtt kezdő pályatársától, akik valaha még megmondhatták a véleményüket. Orbán most fiatal politikusokkal veszi körül magát, akik mindent neki köszönhetnek.

Csakhogy bólogató Jánosok információira veszélyes támaszkodni, ez hibát hibára szül, főleg a külügyben, ahol a külföldi missziókról állítólag a rossz híreket már nem is merik továbbítani Budapestre. A második veszély a sorozatos választási sikerek bódító hatása. Orbán azt gondolja, most jó ideig nem kell meghallania a választók akaratát. Ez az óvatlanság látszik azon, mennyire megdöbbent a veszprémi bukáson. Mintha a népszerűség-vesztéssel sem tudna vagy akarna mit kezdeni.

Több elemző ezt látta igazolva a miniszterelnök évértékelő beszédében is, ahol a feszültségekkel terhes ügyekről szinte szó sem esett. Csalódtak, akik némi önreflexiót vártak a miniszterelnöktől.

Az alázat vagy a szerénység sosem volt erőssége, ebben rokon lelkek Putyinnal. De van még valami, ami nagy kockázatot jelenthet Orbán stratégiai gondolkodására. Az amerikai politikai humorista, Stephen Colbert egyszer azt mondta: “A valóság liberális elfogultsága közismert.” Szerintem Orbán Viktor is ezt gondolja: a rosszindulatúan elfogult valósággal nem kell törődni.

atv.hu

forrás:atv.hu

Leave a Reply 174 megnézve, 1 alkalommal mai nap |