< Böngészés > Főoldal / Közélet / Blog article: Történelmi lecke

| Mobile | RSS

Történelmi lecke

2015. április 28. | hozzászólás | Közélet

Történelmi lecke
szerző: Zord Gábor László

A magyar külpolitika csapongásának újabb – jelentőségében persze nem túldimenzionálandó – epizódjával szembesülhettünk tegnap, amikor kiderült: Áder János köztársasági elnök nem képviseli hazánkat a május 9-i moszkvai jubileumi (70.) győzelmi ünnepségeken.

A hivatalos Magyarország ehelyett – az orosz állami-nemzeti identitás legfontosabb összetevőjére emlékeztető rendezvényeken az arrafelé sértésszámba menő teljes távolmaradás felett egyetlen fokozattal – a nagykövet, Balla János révén lesz jelen. Mintha csak magyarázkodna, az államfő hivatalának közleménye hozzáteszi, hogy minderre „az Európai Bizottság ajánlásának megfelelően” kerül sor.

Első pillantásra abban aligha lehet vita, hogy a moszkvai vizitet illetően általános értelemben is minimálprogram mellett döntött a magyar diplomácia. Az elmúlt közel öt év valós nemzeti érdekérvényesítést pedzegető külpolitikai útkeresését, a „keletre is nyitott EU- és NATO-szövetségest” szemlélve viszont vitatható a kérdés. Azzal ez a döntés ugyanis ellentétes. És ez a megállapítás akkor is igaz, ha a körülmények, különös tekintettel az ukrajnai konfliktusra, az átlagosnál is bonyolultabbá teszik az ügyet.

De ne szaladjunk előre. Mindenekelőtt azt kell tisztázni – persze nem igazodó, hanem egyszerűen „magyarnak lenni akaró” alapon –, hogy miként viszonyuljon Magyarország az oroszok május kilencedikéjéhez. A Szovjetuniót megtámadó, majd elbukó náci Németország „utolsó csatlósaként” nyilvánvaló, hogy skizofrén dolog lenne az első sorban zászlót lengetni egy ilyen ünnepélyen. Hasonlóan tudathasadásos lenne ezt tenni abból a szempontból is, hogy a szovjetek győzelme nálunk a függetlenség újbóli elvesztését, egy újabb totalitárius rendszer rémuralmát eredményezte.

Arról nem is beszélve, hogy Trianon után a legnagyobb és legbrutálisabb, „nem organikus” változást hozta a magyar politikai-gazdasági-társadalmi térbe, amelynek következményeit máig nyögjük. Mindazonáltal történelmi tény, hogy az 1944–45-ben kezdődő szovjet megszállás lezárta a háborús pusztítás éveit, és ha egy kommunista rezsim elnyomása – kezdetben terrorja – alatt is, elkezdődött az a nehéz, de békés létezés, amelyben Magyarországnak máig része van. Tegyük hozzá: felfoghatatlansága miatt ugyan nem szokás belegondolni, de valahogy közben meg kellett úszni az atomháborút is.

Ennyi azonban talán elég a történelemről. Inkább előretekintve fürkésszük azt, amire még hatással lehetünk.

Sokkal fontosabb kérdés ugyanis, hogy a tegnapi döntés miként képezi le a magyar külpolitika aktuális irányát, legújabb fordulatát, korrekcióját, netán a belpolitikai manőverezést, hogy régi-új külső nyomásgyakorlásokról már ne is beszéljünk. Vajon – mint a részben kockázatos, részben szükségtelen kurdisztáni katonai misszió esetében – ezúttal is a „washingtoni pártbizottságnak” való megfelelésről van szó? Esetleg az oroszkérdésben mindig is távolságtartó Áder János kormánytól független, atlanti irányú identitásmeghatározásáról, pártpolitikai jeladásáról? Ne adj’ isten éppen most olyan ellenállhatatlan ráhatás éri Magyarországot, amely – az ukrajnai konfliktus menetét szemlélve nem akármilyen fáziskéséssel – az oroszellenes zelóták táborába sodorja?

A magyar politika átláthatatlansága miatt jó szívvel nem adhatunk egyértelmű választ ezekre a kérdésekre. Az előzményeket tekintve mindenesetre talán inkább az lett volna logikus, ha – Angela Merkel német kancellárhoz hasonlóan – az ünnepségek fősodrától kissé eltávolodva legfőbb közjogi méltóságaink egyike fejet hajt és koszorúz Moszkvában.

forrás:mno.hu

Leave a Reply 77 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: