< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Tamáska Péter:A német emlékezet

| Mobile | RSS

Tamáska Péter:A német emlékezet

Tamáska Péter:A német emlékezet

Az elkövetett bűn, a holokauszt nem illeszthető a nagy népirtások 20. századi sorozatába

szerző:Tamáska Péter

A második világháború befejezésének hetvenedik évfordulóján a nyughatatlan európai elmékben újra felvetődik, hogy meddig maradhat rendezetlen a németek viszonya saját történelmükkel? Joachim Gauck szerint ez azonban már réges-rég rendezett, ugyanis a holokausztot a német kultúra közepén éktelenkedő feneketlen mélységnek nevezte, és ezzel az elnök egyértelműen leszögezte, hogy a náci múlt nem historizálható.

Az elkövetett bűn, a holokauszt nem illeszthető a nagy népirtások 20. századi sorozatába, ahogy a „történészvita” idején Ernst Nolte és más neves német szakemberek tették, hanem a nagybetűs Történelem egyedülálló, semmivel sem összehasonlítható eseménye, egy új időszámítás kezdete. Azaz a német történelem csak e köré építhető fel. (Épp most menesztettek hivatala éléről egy történészt, aki túlzásba vitte a német nép második világháborús szenvedéseinek felsorolását.) Azt is mondhatta volna a nemrég még a keletnémet Stasi bűneinek feltárásával foglalkozó Gauck, hogy a hazafiság egyetlen ismérve az alkotmányhoz való hűség, és a német nemzet 20. századi történelmi felelősségén és bűnösségén való tűnődés veszélyes dolog.

Francois Hollande francia államfő a háborús jubileum kapcsán pedig arról beszélt, hogy a történelem ismerete sem ment meg minket a legrosszabbtól, de ha iróniát tudott volna csempészni beszédébe, hozzátehette volna, hogy rosszul ítélte meg őt a tömegsikert arató, Behódolás című regény szerzője, Michel Houellebecq, amikor azt jósolta, hogy merő fásultságból épp ő lesz az, aki átengedi a hatalmat Franciaországban a muzulmán testvériségnek. Az ember hajlamos földrészünk nagyjainak polkorrekt szövegei hallatán az ókortörténész Egon Flaigra is odafigyelni, hogy történelemlátásunkban szemünket ne annyira a holokausztra, inkább bölcsőnkre, az antik Hellászra vessük.

Úgy tűnik, Hitler 1945. április 30-i öngyilkosságával most nem sokat foglalkoznak, inkább a Westerplattén mutogatják régi felvételeken. Anne Applebaumnak, a szovjet lágervilág tudós kutatónőjének Hitlerről Putyin jut eszébe, aki nagyon jól beleillik egy vashenriki, népi bábszínház verekedős ördögének, amolyan kis Hitlernek a szerepébe. A Morning Postba írott cikkében Applebaum arra figyelmeztet, hogy Hitler a Nyugat engedékeny magatartásának köszönhetően kezdett bele a nagy európai háborúba, és bár ma már mindenki meg van győződve arról, hogy mohó és pénzsóvár földrészünk uniós felén lehetetlen a háború, a Putyinnak tett engedmények mégis közel vihetnek minket egy nagy háborúhoz éppúgy, mint hetvenöt évvel ezelőtt.

A lengyelek esküsznek, hogy Putyin „motoros farkasai” – akik illegálisan akarnak felvonulni május 9-én, a szovjet győzelem napján a Brandenburgi kapuhoz – nem jutnak át Lengyelországon. Valami komikum lengi át a történéseket, mintha valahol ki kéne robbannia annak az energiának, amely miatt politikusaink belénk betonozzák az antirasszista erkölcsöt.

(A bevándorlás jóóó! – mintha csak George Orwell állatfarmjának birkáit hallanánk.) Vannak, akik megsértődnek, hogy Hitler figurája kiirthatatlanul a német komikum része lett.

A Charlie Hebdo testvérújsága, a Titanic „Geil Hitler!”-t mond, és forgatókönyvet javasol fasiszta-antifasiszta revükhöz. (A geil buját, érzékit jelent: a horogkeresztet harisnyakötős, fekete harisnyás, izgató női lábak rajzolják ki.) A náci mocskos legyen és közönséges – olvashatjuk –, az emberek élvezzék, de egyben érezzék is a dolog rettenetét. (Mintha a Svejk a második világháborúban Hitlerje táncolna elénk: Bertolt Brecht darabjában a derék katona bolondot csinál a Führerből.) Egy érdekes életrajz is megjelent a napokban a stuttgarti kultúrtörténész, Wolfram Pyta tollából.

A cím kihívó: A művész mint politikus és hadvezér, azaz egy uralkodás elemzése. Szerinte a wagneri Gesamtkunst, az összművészet átélése adta az egykori őrvezetőnek azt az ötletet, hogy színpadi recepteket alkalmazzon a politikában.

A hang–kép–szó–tér-cselekmény együttesének alkalmazása tette, hogy a nagygyűléseken szónoki teljesítménye Hitlert, a „politikai performance” művelőjét a nép szemében sztárrá tegye. A „tettek embereként” terrorra és tömeggyilkosságra csábította fanatikus követőit, de megvetette a vezérkari tiszteket, még Hindenburgot és Ludendorffot is csak Schlachtenbummlernek, azaz nézőnek, szurkolónak tartotta.

A katonai helyzetet véleménye szerint az ihletett művész egy pillantással át tudja fogni, és ebből rögtön le tudja vonni a megfelelő ellenlépéseket.

Pyta szerint a Hitler körül kialakult – mai szemmel abszurd és beteg – zsenikultusz tette lehetővé a tábornoki karnak, hogy úgy vesse magát alá a vezér akaratának, hogy az ne megalázkodás, hanem hódolat legyen. Az orosz hadjárat egyben ideo-lógiai háború is volt, és 1941 végén Hitler a közvetlen irányítást is a kezébe vette, le egészen a zászlóaljakig. Személye kultikus voltát tovább erősítette az 1944. július 20-i sikertelen merénylet, amelyet ellenfelei – mintha meg lettek volna igézve – Walkür-hadműveletnek neveztek.

Az már az őrülettel volt határos, hogy Hitler egészen 1945. április 27-ig reménykedett abban, hogy a Nagy Frigyessel történt csoda vele is megtörténhet, vagyis az oroszok, mint a tönkrevert porosz királlyal tették, most vele is békét kötnek. A diktátor azonban tévedett – Európa és a világ szerencséjére…

forrás:magyar hírlap.hu

Leave a Reply 176 megnézve, 1 alkalommal mai nap |