< Böngészés > Főoldal / Kultúra / Blog article: „A hangok cikáznak a levegőben”

| Mobile | RSS

„A hangok cikáznak a levegőben”

2015. december 12. | hozzászólás | Kultúra

„A hangok cikáznak a levegőben”
Babits, Karinthy, Szép Ernő, Móricz, Márai, Kosztolányi, Herczeg, Harsányi és Molnár a kilencvenéves Magyar Rádióról

szerző:Kő András
Kilencvenéves a Magyar Rádió. Rádióhírmondó néven indult útjára 1925-ben a budapesti adóállomás (a Telefonhírmondó utódja), amely az elmúlt évtizedekben annyi örömet szerzett hallgatóinak. A hang, amely világrészeket köt össze, vagy csak egyik utcát a másikkal.

Babits Mihály 20151212
Egyetlen társam a rádió – írta Babits Mihály (Fotó: MH)

Összeállításunkban régmúlt korok magyar íróinak és költőinek rádióról alkotott véleményét gyűjtöttük csokorba.

Cs. Szabó László nagy érdeme, hogy rögzítette Babits Mihály rádió-előadását. De ugyanígy Babits feleségének, Török Szofinak is adósok vagyunk, aki egy mérnök segítségével őrizte meg férje és annak baráti köréhez tartozó írók hangját, ami a Babits-hagyatékban, a Széchényi Könyvtárban maradt meg. Erről a „saját hangja, vigye haza” akcióról Keresztury Dezső és mások is beszámoltak. Babits lelkesedett a rádióért. Ismeretes az a fényképe, amelyet a stúdióban rögzített a fényképezőgép. „Egyetlen társam a rádió – írta 1935-ben, a rádió tízéves jubileumán –: a Messzeség hangjai nem idegesítenek úgy, mint a közeliek. A rádió, mint az írógép, amin ezt írom, kész szolgája a kezemnek… Óh! most egy drámát fogtam… egy drámát, mely csupa hangokból áll, mint az én életem drámája…” „A hang, a hang, a drága, egyetlen hang! Színe, hajtása, modulációi, a legcsekélyebb árnyalatokig! Semmi földi kincs nem lehet sok érte…” „…Itt ülök újra a rádió előtt. A hangok cikáznak szerte a levegőben; s a rádió elkapja őket mint labdákat az örök éjszakából, s gúnyosan dobja a füleimbe.”

Török Szofinak köszönhetően maradt meg Karinthy Frigyes hangja is, amely szintén nem rádiós felvétel. Karinthy így kezdi: „Egy költő a 20. századból.” Másutt egy hajótöröttről ír, akinek a „deszkadarabon kívül ugyanis, amire felkapaszkodott, mikor örvénylő habok között az utolsó árboc is eltűnt a víz alatt, maradt még valamije: egy rádiókészülék, keretantennával”. A vége pedig az, hogy a hajótörött elmosolyodott és kilehelte a lelkét. „A rádió – írta Karinthy – egy római tanár előadását közvetítette éppen a megváltó technika diadalmas fejlődéséről.”

De így maradt meg Szerb Antal, Zilahy Lajos, Szép Ernő vagy Halász Gábor, a legnagyobb esszéírók egyikének hangja is a Babits-hagyatékban.

Apropó, Szép Ernő. Ő az óceán fenekéhez hasonlította a Sándor utcai emeletes szobát, ahová néhanapján beült a felolvasóasztalhoz. „Pohár víz áll az asztalon az ember előtt – olvashatjuk 1935-ös Vallomásában –; magamnak még sohase volt annyi lélekjelenlétem, hogy kortyolni mertem volna abból a vízből. Ellenben a felolvasásom előtt legalább egy óra hosszat nem cigarettáztam, s azonfelül még egy-két szem szalmiákcukrot is elszopogatok, hogy a felolvasás alatt véletlenül ne hörrenjen a gégémben a nikotin. Rajta szoktam csípni magam, hogy mielőtt bejelentenek, hiú kézzel elsimítom ezt a gyér hajamat, pedig, ugyebár, senki sem fogja látni a fizimiskámat. Ez afféle reflex, amit látunk némely alázatos szegény embernél, aki meghajtja magát, mikor telefonon kíván jó napot valami tekintélyesebb úriembernek.”

Móricz Zsigmondról írta Németh László, aki a tudományos és irodalmi műsorok vezetője volt Cs. Szabó előtt, 1934-ben, és kinevezése után mindjárt Móriczot is hívta a rádióba: „…nem született a beszéd virtusára”. A parasztember szólt belőle, amikor olvasott. És úgy olvasott, ahogy a hősei beszéltek: nem sietősen; „ahogy csak ő tudott olvasni, minden szirmát kibontva a mű értelmének” – állította Németh László.

Álljanak itt Móricz Zsigmond 1935-ben papírra vetett szavai a tízéves rádióról: „Mikor először ültem le a mikrofón (sokáig hosszú ó-val írták és ejtették a szóvégi ó-t – a szerk.) elé, mély meghatottság fogott el. A legnagyobb csodát éreztem: a megszüntetett távolságokat rokonlelkek között. Az a lehetőség nyűgözött le: íme, minden magyarhoz szólok… Tudtam, nem tartja fülén a hallgatót mindenki, aki magyarul beszél: de az a gondolat, hogy százezrek hallgathatják, amit mondok, megrendített. (…) A rádió új lelket termel. Világosabbá teszi a nemzeti öntudatot, a gazdasági és kulturális szándékot. Felvilágosodott és bölcs nemzedéket hoz.”

Márai Sándor is igen sokszor szerepelt a rádióban, de sajnos 1945 előtt nem rögzítették a hangját. Ami megmaradt, már az emigrációból való, és a Petőfi Irodalmi Múzeum tette közzé. Egyik publicisztikájában Márai is elárulta, mit érzett a mikrofon előtt:

„Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán – egyedül a rádió párnázott fülkéjében – beszélni kezdtem. Kis piros üveggömb égett előttem az asztalon, jelezte, hogy hangom bekapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhosszon terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti Sándor utca között. Hangom időnként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gondoltam olvasás közben: (…) Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, amilyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívű Richárd sem. Enyém a világ. (…) A világgal beszéltem, s nem mondhattam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel való társalgásnak is van illemtana. – Soha nem volt ilyen tehetetlen az ember – gondoltam a mikrofon előtt, s nyeltem egyet. Talán ezt a nyelést meghallották s megértették Grönlandban.”

Magától értetődő volt, hogy a jubileumon Kosztolányi Dezsőt is megfaggatták, nagy kár, hogy az utókor nem ismeri a hangját.

„Barna mahagonidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosara, szemetesládája. Sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és az ég között lármáz. Fogom vele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt. (…) Némelyik rádió koporsóalakú. Mit temettek el benne? Mindazt, ami a multban elválasztotta embertől az embert, ami kicsinyesség volt, butaság, zárkózottság, kucorgás, rabság. Maradjon is ott. Ne támadjon föl soha. (…) Családom az egész emberiség, aki esténként besétál fülembe. Ekkora retyerutyát mégse lehet elviselni.”

Megmaradtak Herczegh Ferencz kézzel írt gondolatai: „A rádió kigondolója különb ajándékot adott az emberiségnek, mint Kolumbus. Ma még csak játszanak ezzel a találmánnyal, mint a kismacska a napsugárral, de idővel jobban át fogja alakítani az életet, mint Amerika felfedezése. Az emberiség kozmikus erők urává lett és elképzelhetetlen magasságok és távolságok nyílnak meg előtte.”

Az elmúlt kilenc évtized fényében olvassuk Harsányi Zsolt vélekedését: „Mindannyian annak vagyunk az áldozatai, hogy ezt a zseniális találmányt nem hamarabb találták fel. Ha hamarabb találták volna fel, most minden másképp volna.” Végül álljon itt Molnár Ferenc elképzelése a rádió jövőjéről:

„Automobil-kiállításokon gyakran látni egy különtermet, ahol mindenki mosolyog: itt vannak kiállítva az első, kezdetleges, ma már nevetséges, vén kocsik. Mikor nagyon új, nagyon modern, nagyon tökéletes rádiókészüléket mutat büszkén valaki, arra gondolok: hány hónap múlva állítják ezt majd ki a nevettető-teremben valami rádiókiállításon, ahol már százával fog állni az új rádió: a színes, plasztikus, televíziós, hangos készülék, életnagyságú képeivel és »ismétlő-szerkezetével«, amellyel akár hónapok mulva is lepörgethetjük az elmult eseményeket…”

Írta ezt 1935-ben a rádióról. Erre mondják: látnoki szavak. Az író sorai óta nyolcvan esztendő telt el, és pontos választ adhatunk a felvetésére. De vajon mit hoz a következő kilencven esztendő? Mindenesetre az „ismétlő-szerkezettel” Molnár Ferenc a hangrögzítés várható csodáira célzott.
forrás:magyar hírlap.hu

Leave a Reply 504 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: