< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Péntek Orsolya:A csönd

| Mobile | RSS

Péntek Orsolya:A csönd

2016. március 16. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Péntek Orsolya:A csönd

– Nem tudok menni – mondta az utazó százegyedszer, amikor Drezdába hívták.

szerző:Péntek Orsolya

Bejárta már Európát, és nézte összehúzott szemmel Afrika partját, elveszve a hajóból kiszálló hatalmas fekete emberek között, úgy érezve magát, mintha legófiguraként bújna a korláthoz, mint egy darab csönd, máskor állt letaglózva egy-egy minaret előtt, és hallgatta az imára hívó szót, mielőtt felkel a nap, amíg a lelke puha lett, és úgy érezte végre, mintha az álom környékezné, akár az igazságost, amikor Seherezádé a szavai végéhez ért, aztán mégis órákig vergődött még az isztambuli rózsák ablakon betóduló illatában. Járta olykor a krakkói és a prágai zsidónegyedet is, egy-egy régi, kézzel írt, rámaradt szótárral, ült Bécsben az öreg kávéházban, ahol mindig hamis a zongorista, és maga is meglepődött, hogy a könyöke alatt vers szalad egy papíron, kézírással, magyarul, máskor még egy sziklán hevert a tengeren, amikor már repülőjegyet foglalt három sör áráért két hónap múlvára Milánóba, de Drezdába nem volt hajlandó elmenni, akárki, akárhogy hívta.

– Emlékezni akarok, mert emlékezni kell – mondta olyankor.

– De hát nem emlékezhetsz. Gyerek voltál – válaszolta egyszer valaki, aki különösen szabályos volt, és az utazó elnézte a szabályos fejet, amelyben a szabályos gondolatok teremnek szabályos sorban, aztán kényszert érzett, hogy legalább a haját összekócolja a fejnek, hátha azzal átállítja a váltót, de végül beérte egy adag kellemetlen csönddel, mielőtt megszólalt.

– Mindenre emlékszem, amit gyerekkoromban láttam. Drezdára is – mondta kimérten, aztán újra elhallgatott. Nem akarta látni az új Drezdát, sem az új templomot, hogy ne felejtse el a Frauenkirche maradékának fekete falát, amelyen ezerkilencszáznyolcvanhét nyarán megjelent előtte a háború angyala.
A város csöndes volt akkoriban, mint ahogy csöndes volt Berlin is, ahol az emberek némán ültek az U-bahnon, legfeljebb a szemük sarkából néztek rá, amikor megszólalt, mintha misén lennének, aztán a vagonra újra rátelepedett a sínsurrogás hangja és a rossz lelkiismeret.

– Itt nem szabad beszélni? – kérdezte, de választ nem kapott. A mozgólépcsőn egy sorban, amelyet mintha vonalzóval húztak volna, álltak az emberek, és így álltak a kasszánál és az éttermek előtt is.

Egy óra múlva már ő sem szólt, hogy hideg és sótlan a leves. Úgy érezte, valaki valami nagyon rosszat csinálhatott, és azt neki kell jóvá tennie. Nem sokkal később a házigazda visszahúzta az ablakból.

– Ne nézz ki túl sokáig. A fal ott van balra. Baj lehet, ha nézed – mondta, és ő maga úgy állt, hogy eltakarja a függöny.

Az utazó, aki akkor még kölyök volt, végül mégsem kérdezte meg, minek az ablak egy házon, ha nem lehet kinézni rajta. Kapisgálta már.

Az emeletes vonaton, amely Drezda felé közlekedett, minden tiszta volt és szabályos. Rendes és nett. Még a galambok is szabályos sorban szartak a pályaudvar elé.

– Ha itt kellene élnem, akkor is átmásznék a falon, ha lelőnek – mondta végre olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudta. A körülötte állóknak az arcuk sem rezdült. Nem tudtak magyarul.

Drezda felett masszívszürke volt az ég, mintha beton borult volna rá. Akik ki akartak jutni a pályaudvarról, sorban álltak a taxik előtt. Az utazó felnézett a taxisuk arcába. Majdnem néma volt az is. Az utazó apjával beszélt, úgy, hogy alig mozgott a szája.

Úgy beszél, mint a gyilkosok a filmekben – gondolta, és kedve lett volna megrázni. Vagy megölelni. Vagy megütni. Hogy letesztelje, ő maga él-e még.

A Frauenkirche füstösen és feketén magasodott az esőben. Érezni vélte még az égés szagát, és ahogy körülnézett, látta a várost romokban, és látta a halottak között elcikkanó élőket, akiknek az arcuk épp olyan volt, mint a taxisé. Lassan fordította vissza a fejét a templomcsonk felé. Abban a pillanatban, ahogy teljesen odafordult, a fekete, üszkös falon vörösen kirajzolódott a háború angyala. Élőkkel és holtakkal dekázott, és bal kézzel lazán támaszkodott a betonszürke égkaréjon.

– Gyűlöllek – sziszegte az utazó az angyalnak, aztán eszébe jutottak a szabályos sorban ürítő galambok és az U-bahnon utazó rossz lelkiismeret.

A rendet is gyűlölöm – gondolta hozzá, és amikor visszafordult, már felnőtt arca volt.

magyar hírlap.hu

Leave a Reply 184 megnézve, 2 alkalommal mai nap |