< Böngészés > Főoldal / Fecsegő hírek / Blog article: Nemcsak Hódmezővásárhely, hanem az egész ország lázad a Fidesz ellen, a kérdés, hogyan folytatódik a csoda

| Mobile | RSS

Nemcsak Hódmezővásárhely, hanem az egész ország lázad a Fidesz ellen, a kérdés, hogyan folytatódik a csoda

2018. február 28. | hozzászólás | Fecsegő hírek

Nemcsak Hódmezővásárhely, hanem az egész ország lázad a Fidesz ellen, a kérdés, hogyan folytatódik a csoda

 SZERZŐ: LAKNER ZOLTÁN

Elemzésében Lakner Zoltán sorra veszi, milyen okok vezethettek a földcsuszamlásszerű hódmezővásárhelyi eredményhez, amit a hivatalos közvélemény-kutatási adatok semmilyen formában sem jeleztek előre. Bár az okok jó részét szabad szemmel is azonosíthatjuk, konkrét kutatások híján nem tudjuk megbecsülni, ezek pontosan milyen súllyal szerepelhettek a választói döntésben, minek volt valódi relevanciája.

Ha igaz, hogy a hódmezővásárhelyi győzelemért még csak vállveregetés sem jár Orbán Viktortól, mert annyira magától értetődő, akkor most Lázár Jánosnak elképzelhetetlenül nehéz napjai lehetnek. Birodalma székhelyén csupán az volt eddig a kérdés, 60 százalék fölé megy-e a fideszes jelölt. Itt a Fidesz még akkor is nyert, amikor az országos küzdelemben alulmaradt.

Elképesztő fordulat, hogy február 25-én az ellenzéki pártok által támogatott független jelölt közelítette meg a 60 százalékot.

Mégpedig úgy, hogy abban igazán kifejeződött a város hangulata, hiszen önkormányzati választáson itt még sosem látott magasságba emelkedett a részvétel. Az emberek most aztán tényleg elmondták a véleményüket, aminek az lett a következménye, hogy Márki-Zay Péter alaposan megnyerte az időközi polgármester-választást a Fidesz egyik fellegvárában, a kormány második embere által kiválasztott és a miniszterelnök által nyilvánosan támogatott jelölttel szemben, hat héttel az országgyűlési választás előtt.

A kincstári magyarázatok nemigen tudnak mit kezdeni a vereség tényével a kormányoldalon.

Tény, nincsenek hozzászokva. Az állami propagandaoldalak őrületes erőfeszítéssel próbálják a polgármester-választáson leadott több mint 22 ezer voksot azonos értékűnek beállítani egy fideszes sikerrel végződő kiskunhalasi önkormányzati képviselő-választás alig 700 szavazatával, mondván, egy ide, egy oda. Ők is tudják azonban, hogy a kettő nem ugyanazt éri.

Lázár János szerint nincs itt látnivaló, hol vesztünk, hol nyerünk, csakhogy Hódmezővásárhelyen a Fidesznek nem szokása veszteni. Ez volt a premier. A Magyar Idők egyenesen Bayer Zsoltot állította csatasorba, aki nem tagadja: a vereség szimbolikus helyen és időben következett be, ám az üzenete pusztán annyi, „felült a halott”, mármint az ellenzék, és ha még mindig képes ilyen trükkre, akkor a Fidesznek a 2002-es vereség figyelmeztetését kell minden korábbinál komolyabban vennie. A Figyelő gyorsvéleménye szerint az ellenzék becsapja önmagát, ha messzemenő vagy egyáltalán bármeddig menő következtetést próbál levonni a hódmezővásárhelyi eredményből. Az önmagát becsapó felülő halottat mindenesetre a Pesti Srácok és a Figyelő avatott és azonos céghez tartozó szakértője egyaránt figyelmezteti, a város meg fog bénulni, mert az ellenzéki polgármester nem tudja majd irányítani a Fidesz-többséggel felálló városi közgyűlést. Tétényi Éva neve és Esztergom paralízise merült fel párhuzamként, bizonyos értelemben joggal, csakhogy pontosan ez az arrogáns fenyegetőzés, ami feltehetően a Fidesz vasárnapi vereségének egyik fő oka volt.

Orbán Viktor és Lázár János is kampányolt a fideszes jelöltnek

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala

Márki-Zay Péter, miként 2010-ben Tétényi Éva, együttműködési készségét hangsúlyozta megválasztását követően. Az új polgármester legitimitása vitathatatlan, a mellette állást foglaló városi közvélemény előtt nehezen áll meg, hogy a kormánypárt eleve abból indul ki, nem lesz kooperáció. Ha már most deklarálják a Fidesznél a „cohabitationnak”, vagyis az eltérő politikai irányzatok együttélésének kudarcát, az azt jelenti, a kormánypárt kész egy újabb várost feláldozni, csak hogy kicsináljon egy számára nem megfelelő polgármestert. Ennyit arról, hogy „Nekünk Magyarország az első!”

A pénzcsapok elzárását kilátásba helyező és a Grósz Károly-i „káhoszt” – 1988-ban az MSZMP főtitkára sajátos kiejtéssel káoszt, anarchiát és fehérterrort vizionált arra az esetre, ha megszűnne az egypártrendszer – megidéző fenyegetőzés integráns része volt annak a hódmezővásárhelyi Fidesz-kampánynak, amit a kormánypárt elvesztett. Arról nem is beszélve, hogy a bosszú, vagyis a város megbénítása nem fog menni abban a kevesebb mint negyven napban, ami még hátravan a parlamenti választásig, és ami alatt a Fidesz jelöltjének, történetesen éppen Lázárnak az elért eredményeket és a további fejlődés optimizmusát kell majd hangsúlyoznia.

Lázár egyetlen megközelítőleg igaz mondata az eredmények kommentálása során az volt, hogy sikerült mozgósítani a Fidesz szavazóit. Ez így van, sőt, sikerült többet, mint korábban, hiszen Hegedűs Zoltán ezerháromszázzal több szavazatot kapott, mint 2014-ben elődje, a tavaly elhunyt Almási István.

A baj azonban ettől bizonyos értelemben csak még nagyobb a kormánypárt számára.

A 2014–2015-ben tartott időközi országgyűlési választások egyik jellemzője ugyanis az volt, hogy a netadó miatt támogatottsági hullámvölgybe kerülő Fidesz nem tudta mobilizálni szavazóit, ami lehetővé tette az ellenzéki pártoknak, hogy mindenütt győzzenek – az egyes választókerületekben eltérő stratégiával. Hódmezővásárhelyen azonban annak ellenére vesztett a Fidesz, hogy a számok tanúsága szerint sikerrel mozgósította híveit. Csakhogy ezzel párhuzamosan színre lépett nyolcezer olyan polgár, aki a Fidesz ellen voksolt, ennyivel voltak többen Márki-Zay Péter mostani támogatói a 2014-es polgármester-választáson az ellenzéki jelöltekre szavazóknál.

Ez több mint az ötöde a város szavazásra jogosult polgárainak, olyan, mintha – csak a nagyságrend érzékeltetésére, nem analógiaként vagy jóslatként – országos szinten „előkerülne” másfél millió szavazó.

Nehéz volna pontosan megmondani, mi motiválhatott ezreket arra, hogy protestáljanak. Hozzátehetjük, ez azért nem annyira misztikus, kutatóintézetek tudnának választ szállítani, ha megrendelést kapnának például ellenzéki pártoktól, hogy megértsék, mi történt. Néhány okot szabad szemmel is észlelhetünk, azzal a fontos megjegyzéssel, hogy ezek súlyát a választói döntésben nem tudjuk mérés nélkül megbecsülni.

Először is a hódmezővásárhelyieknek feltehetően van arról benyomásuk, hogy a Lázár János által büszkén emlegetett beruházások enyhén szólva nem kizárólag a várost gyarapítják. Az itt élők aligha drónfelvételek nyomán szereztek értesülést a Lázár-kúria létezéséről vagy a Hadházy Ákos által minap megszellőztetett fideszes úrvadászatok sztorijairól. Sokaknak talán arról is van elképzelésük, hogy nem véletlen, miért éppen bizonyos típusú beruházások érkeznek a megyei jogú városba, s hogy a szelekció elsődleges szempontja a pénz kipumpálása, méghozzá a megfelelő körök számára. Hogy mást ne említsünk: az Elios-ügy, ami a rendszerkorrupció családi és politikai összefüggéseit végképp nyilvánvalóvá tette, és a botrány egyik forrásvidéke pontosan Hódmezővásárhely.

A tiltakozó szavazat másik fontos okának tűnik a város ura, Lázár János fölényes elbizakodottsága, lenézése mindenkivel szemben, aki nála rosszabb helyzetben van – és ez nagyjából az ország lakosságának 99 százaléka. Laza csuklóval megfenyegeti állítólag hőn szeretett városát, nehogy a jelöltje ellen merjen szavazni, a saját munkájának állít be mindent, ami előrelépés Hódmezővásárhelyen, leszólja az ellenfeleket. S ha ez nem volna elég, az amúgy ravasz politikus ostobán a választási kampányban nevezi tolvajnak a közmunkásokat, kicsit még rontva is az „amennyije van, annyit is ér” tenyérbemászó tételén.

Az igazán rossz hír a Fidesz számára, hogy a közvagyon fosztogatása, a társadalom nagy részének lenézése, megbélyegzése, az ellenfelek és támogatóik lekicsinylése és az emiatti felháborodás nem helyi félrecsúszás, hanem országos jelenség.

Most pedig mindez választói cselekvést is kiváltott. Nem biztos, hogy a tiltakozás váratlanul kiszabaduló szelleme megijed majd a március 15-re összerántott Békemenettől.

Itt és most nem működött a migránsozás sem. Márki-Zay Péter azzal semlegesítette a menekültellenességet, hogy rámutatott a Fidesz „betelepítési” politikájának ellentmondásaira, a letelepedési kötvényekre és a helyettes külügyi államtitkár év eleji elszólására a befogadott menekültekről. Mindazonáltal a „tömeges betelepítés veszélye” szintén országos kampányelem, különösen az ellenzéki vezetésű városokban fog azzal a váddal előállni a kormánypárt, hogy pillanatok múlva tízezernyi idegent költöztetnek a szavazópolgárok szomszédságába, amit csak Orbán Viktor akadályozhat meg. Figyelemre méltó azonban megtapasztalni, hogy a csodafegyver sem mindig működik. Igazán elgondolkodtató, amikor Orbán annyit tud csak mondani a vereség utáni napon, hogy az a tét, bevándorlóországot csinál-e az ellenzék Magyarországból, vagy a Fidesz megvédi a hazát.

Tényleg nincs más mondanivaló.

Mindezeken felül a hódmezővásárhelyi helyzetnek egy kifejezetten lokális jellegzetessége bizonyosan van: a kifáradás. Lázár János teljhatalma tizenhat éve tart, egykori mentora, Rapcsák András polgármesterségével összeadva csaknem harminc évre rúg a vásárhelyi egyeduralom időszaka. Ennyi idő alatt még egy becsületes és tisztakezű városvezetés iránti bizalom is elkopik, nemhogy.

Végül az előbb sorolt problémákat tetézte a Fidesz kampánya, az arrogancia, a fenyegetőzés, a köztiszteletben álló emberek lejáratására tett kísérlet, egy kamujelölt aktiválása és a katolikus egyház szégyentelenül nyílt politikai mozgósítása, ami irritálhatta a városban élőket, közöttük azokat, akik nemcsak politikai feladatként, hanem a hit okán járnak templomba. Lázár Jánosék minden, a polgárokat felháborító kampányeszközt túltoltak, mert nem jutott eszükbe semmi, ami megfékezhette volna a tiltakozás emelkedő hullámát, amit valamilyen mértékben bizonyára jeleztek nekik a belső használatú felmérések az utolsó két-három hétben.

Fotó: Beli Balazs

Ezen a ponton válik jelentőssé az ellenzék egésze által támogatott független jelölt, egy hétgyerekes, keresztény családapa, öndefiníciója szerint kiábrándult jobboldali, foglalkozására nézve közgazdász, az Egyesült Államokból kilenc évvel ezelőtt hazatelepülő Márki-Zay Péter, aki ráadásul a helyi katolikus plébánia világi elnöke. Mérsékelt személyisége vállalható volt az itt örök ellenzéki, de azért létező baloldalnak, annak ellenére hogy ha kampánytanácsot kért, akkor aligha a baloldalhoz fordult, inkább, mint a szóbeszéd tartja, a Jobbikhoz. A jelölt jobboldalisága lehetővé tette a Fideszben hozzá hasonlóan csalódottaknak, hogy lelkiismereti konfliktus nélkül tiltakozzanak Lázár korlátlan uralma ellen. A jobboldali jelöltre leadható tiltakozó voks egy jobboldali többségű városban döntő tényező lehetett.

A mindenkit foglalkoztató kérdés, hogy Hódmezővásárhely mintaként szolgálhat-e a parlamenti választásra, illetve ténylegesen mi az, ami minta lehet az ország más részein.

Fontos látni, hogy az önkormányzati és az országgyűlési választás különbözik egymástól, részint témáik fókuszát illetően, s a hódmezővásárhelyi egyeduralom 28 évének választókat kimerítő és felingerlő hatása sem ismételhető meg egy az egyben mindenütt.

Egyáltalán nem igaz, hogy másutt is kizárólag egy jobboldali ember lehet a győzelemre alkalmas közös jelölt, s az sem feltétlenül, hogy mindenütt függetlenekre van szükség, mert vannak mélyen beágyazott népszerű pártjelöltek sok helyütt.

Emellett nem is ugyanazok a körzethatárok: a hódmezővásárhelyinek nevezett országgyűlési egyéni választókerület valójában Makóig ér, és nemcsak a megyei jogú város 37 000 választókorú lakója voksolhat az itt induló képviselőjelöltekre, hanem összesen 81 000 állampolgár. Úgyhogy még erre a választókerületre sem lehet egyértelműen kivetíteni a február 25-i eredményt. Annyit azonban érdemes megjegyezni: Lázár János a közhiedelemmel ellentétben nem alkotott kiemelkedőt a 2014-es választáson, a Fidesz akkori átlagos eredményének megfelelő, 44 százalékkal nyert. Ha ehhez képest gyengült a Fidesz és/vagy ő a környéken, akkor a választókerület neccesebb lehet a kormánypártnak, mint azt valaha gondoltuk volna.

Feltéve, na, igen, feltéve, ha akad ellenfél, és ez az, ami országos kérdés.

Százhat egyedüli vagy relatíve egyedüli kihívó kerestetik, akiről el lehet hinni, hogy a győzelem esélyével veszi fel a versenyt a kormánypárttal, és ezzel a hittel felvértezve egyesíteni képes a különféle színezetű ellenzéki szavazatokat az adott választókerületben.

A hódmezővásárhelyi győzelem ismét slágertémává tette a Jobbikkal való jelöltkoordinálás kérdését, megint fokozódik ez ügyben a demokratikus pártokra nehezedő nyomás. Mindeközben a Jobbiktól nem szokás ugyanilyen vehemenciával tudakolni, tesz-e elvi engedményeket az együttműködés érdekében.

A Jobbik mintha azzal számolna, hogy a baloldali-liberális közvélemény visszaléptetésekre kényszeríti saját pártjait, a jobbikos jelöltek pedig állva maradhatnak, mivel őket nem presszionálják, holott a Jobbiknak potenciálisan kevesebb választókerületben van győzelmi esélye, mint a baloldali/demokratikus pártoknak szövetkezés esetén.

Igaz, Vona Gábor korábban megjelölte lehetséges partnerként a Momentumot és az LMP-t, bár gyakorlati lépés ez ügyben nem történt. Közülük az előbbi március 5-ét követően, az ajánlások összegyűjtése utáni időszakban látja lehetségesnek a kölcsönös előnyökre épülő együttműködésről szóló tárgyalást a többi párttal (egyiket sem nevezte meg konkrétan), ami elmozdulás az eddigi állásponthoz képest. Az utóbbi pedig már hétfőn tárgyalási ajánlatot látszott tenni a Jobbiknak és az MSZP-nek. A szocialisták egyelőre (?) nem tárgyalnának a Jobbikkal, és azt is meg kell említeni, hogy bár ismét presszió alá helyezik őket, az MSZP–Párbeszédnek valójában nem nagyon van hova hátrálnia, hiszen a DK-val és független jelöltekkel kötött megállapodásoknak megfelelően így is csak 62 jelöltjük indul el a választáson. Ez már most is kockázatot jelent a 10 százalékos közös listás parlamenti küszöb elérésénél. Arról nem szólva, hogy a választókerületekben a kampánycsapatok és a választók csak most kezdenek szembesülni azzal, hogy úgy kell a listák közötti versengést levezényelniük, hogy közben azonos egyéni jelöltet támogatnak. Nem azt állítjuk, hogy ez megoldhatatlan feladat, de eddig még senki sem vállalkozott rá. Az MSZP, régi önmagát idéző taktikai érzékekkel, lecsapott az LMP tárgyalási meghívására, és valószínűleg konkrét ajánlatot tett neki.

A DK felülemelkedett azon, hogy az LMP nem hívta tárgyalni, így Gyurcsány Ferenc javasolt egyeztetést az LMP-nek. Ugyanakkor a DK elnöke a vásárhelyi választás utáni napon nem zárta ki egészen, hogy a Jobbikkal kapcsolatos elutasítása megváltozhat a jövőben, mivel érzékeli támogatói teljes összefogással kapcsolatos elvárását.

Ezzel akár létre is jöhet az illeszkedő kétoldali megállapodásokból az egész ellenzéket átfogó koordináció, elsősorban az LMP közvetítésével. Viszont az is lehetséges, hogy nem jutnak semmire, ellenben mindenkinek lesz módja valaki mást hibáztatni ezért, és erre hivatkozva hirdetni, hogy ő, és csakis ő az igazi kormány- és rendszerváltó ellenzéki.

A folyamatot nehezíti az a nem éppen mellékes körülmény, hogy a parlamenti választási kampány már elindult. Még most is van mód a jelöltek kölcsönös visszaléptetésére vagy akár arra, hogy hallgatólagosan takarékra állítsák egyes egyéni kerületekben a kampányt olyan riválisok, akik ugyan nyíltan nem akarnának megállapodni, de tudják, hol érdemes utat engedni a másiknak. Aki viszont már benevezett a versenybe, az rá van kényszerítve bizonyos technikai kritériumok teljesítésére, ahogy az is, aki közös lista révén magasabb küszöb megugrására vállalkozott. A túl sok visszalépés veszélyezteti az országos listát, ami csak 27 egyéni indulóval állítható és tartható fenn – ehhez képest például a DK 42 jelöltet indít, míg a nála kisebb Momentum 106-ot, és az Együtt is 100 körül, pedig ezeknek a pártoknak a parlamenti küszöbbel is meggyűlhet a bajuk. Összevetésképp: Márki-Zay Péter esetében eleve nem voltak pártjelöltek, akiket vissza kellett volna léptetni, továbbá a polgármesteri voksolásnál nincs listás ág, ami az egyéni jelöléstől függne.

Most elvileg arra lehetne számítani, hogy a visszaléptetési nyomás a kisebb, különösen a küszöb alatti, sok jelöltet versenyben tartó pártokra nehezedik majd, de persze politikai ügyesség kérdése, hova irányítják az együttműködés számonkérésének reflektorfényét a politikai szereplők.

Ha például a baloldal–Jobbik-együttműködés kérdése lesz a sláger, az nyomást gyakorol elsősorban az MSZP-re. Viszont ha egy ilyen közvetlen megállapodás létrejönne az MSZP és a Jobbik között – amit jelen tudásunk szerint mindkét párt elutasít –, az leértékelné az LMP-t, az Együttöt és a Momentumot.

Mindennek tetejében a hódmezővásárhelyi választásnak nem általánosítható választásmatematikai tanulsága a baloldal és a Jobbik kapcsolatának feltétel nélküli szorosra fűzése. Az e ciklus során Hódmezővásárhely előtt tartott öt legfontosabb időközi (egy esetben valójában megismételt) országgyűlési és önkormányzati választáson, időrendi sorrendben Ózdon, Újpesten, Veszprémben, Tapolcán, Salgótarjánban mindenütt állított vagy támogatott jelöltet a baloldal és külön a Jobbik is, három helyen az LMP szintén indult. Mind az ötöt megnyerte az ellenzék, három esetben a baloldal győzött. Nem igaz tehát, hogy célszerűségi okból minden elvi szempontot félre kellene tenni. A Jobbik féken tartása mellett is lehetséges a Fidesz legyőzése a választókerületek sokaságában, éppen a Fidesz által bevezetett egyszerű többségi szisztéma miatt. Ennek kulcsa elsősorban az LMP magatartása. Nem véletlen, hogy a párt előremenekült a tárgyalási ajánlattal, kérdés azonban, mennyire szólt ez az adott pillanat kommunikációs követelményének vagy mennyire gondolták végig a következményeit.

Pedig soha annyira nem volt még érdemes számot vetni a lehetséges stratégiák és taktikai húzások várható eredményével, mint most, amikor kiderült, a Fidesz még Hódmezővásárhelyen is legyőzhető.

forrás:Blikk.hu

Leave a Reply 162 megnézve, 1 alkalommal mai nap |