Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Személyeskedésbe torkolló vitát folytatott az elmúlt hetekben Németországban a két keresztény uniópárt, a CDU és a CSU. A testvérek viszálykodása korántsem új keletű. Rendszerint a CSU marad alul, legújabb akciója sem lett átütő siker.

Felbomló koalíció, kormányválság, előrehozott választások – az elmúlt napokban ezek a címszavak jelezték Berlinben a német keresztény uniópártok, a CDU és a CSU között kirobbant vitát. A helyzet akkor tűnt véglegesen menthetetlennek, amikor Horst Seehofer belügyminiszter, a CSU elnöke egy lapinterjúban kijelentette: nem hagyja, hogy egy olyan kancellár rúgja ki, aki neki köszönheti a tisztségét. Az Angela Merkel kormányfőnek és CDU-elnöknek címzett sértés hátterében az állt, hogy Seehofer a határok lezárásával és a másutt már regisztráltak azonnali visszafordításával képzelte el a menekültkérdés radikális megoldását. Merkel erről hallani sem akart, és Seehofer értésére adta: ha ezt megteszi, távoznia kell a kormányból. A helyzet egy erősen megszelídített kompromisszummal zárult. Lesz határellenőrzés, de nem lesznek zárt érkeztetőzónák. Lesz visszafordítás, de csak azoknak, akik már másutt is beadtak menekültkérelmet, s csak az adott országgal egyetértésben. Vagyis, mint az már többször is előfordult a két testvérpárt történetében, a látszólag kibékíthetetlen civakodás után is közös frakcióban folytatták-folytatják a munkát.

Mind a Kereszténydemokrata Unió (CDU), mind a Keresztényszociális Unió (CSU) közvetlenül a második világháború utáni időben született. A kereszténydemokraták a négy nagyhatalmi megszállási övezetben párhuzamosan szerveződtek. Első szervezetük a szovjet fennhatóság alatt lévő Berlinben jött létre, még 1945 júniusában, ők rögtön CDU-nak nevezték magukat, másutt hol pártként, hol néppártként jelentkeztek – majd az év végén Bad Godesbergben tartott kongresszusukon egyesültek. (A szovjet szektor CDU-ja később elszürkülve olvadt be az NDK blokkpártrendszerébe.) A bajor keresztényszociálisok ugyanezen év októberében mondták ki megalakulásukat, eredetileg Bajor Keresztényszociális Unió lett volna a nevük, ám végül nem akarták mesterségesen Bajorországra korlátozni a működési területüket, így lett belőlük „simán” CSU.

Kezdetben harmonikusnak látszott a magukat testvérpártokként meghatározó CDU és CSU közötti együttműködés. Már 1946-ban munkaközösséget hoztak létre az egyes tartományi szervezeteik információcseréjéről, együttműködtek a későbbi szövetségi köztársaság alkotmányának kidolgozására életre hívott parlamenti tanácsban. Az is kialakult, hogy nem zavarják egymás köreit: a CDU nem épít ki alapszervezeteket Bajorországban, a CSU pedig nem teremt konkurenciát neki az ország egyéb területein. Amikor megalakult az NSZK és parlamentje, a Bundestag, frakcióközösséget hoztak létre, amit azóta minden választás után megismételnek.

© AFP / DPA / Jörg Schmitt

A szövetség már az elején hasznosnak bizonyult – elsősorban Konrad Adenauer számára. A CDU elnöke az 1949-es választások után abban a helyzetben találta magát, hogy vagy kockáztatja a kis pártokkal kötendő szövetséget, amivel csak egyetlen mandátumnyi többsége lesz a Bundestagban, vagy megalkuszik és nagykoalíciót köt a szociáldemokratákkal (SPD). Ez utóbbi megoldásra – a kényelmes többség adta biztonságra hivatkozva – a CDU–CSU-frakcióban is sokan hajlottak volna, ám a CSU fiatal, tetterős és határozott főtitkára keményen küzdött ellene. Végül neki, Franz Josef Straussnak lett igaza. Adenauer kancellár lett, Strauss pedig a következő választás után előbb tárca nélküli miniszter, majd az újonnan létrehozott nukleáris ügyek minisztériumának vezetője, 1956-tól pedig hadügyminiszter.

Az ötvenes évek CDU–CSU-harmóniájának záloga a két politikus jó viszonya volt – egészen 1962-ig. A német hadsereg, a Bundeswehr újjászervezésére igen büszke, politikailag magát megkerülhetetlennek tartó Strauss (1961 óta ő volt a CSU elnöke is) az úgynevezett Spiegel-botrányban elszámította magát. Miután a hamburgi hírmagazin éppen ennek az újjászervezésnek a hiányosságait leleplező cikket közölt, Strauss a hatáskörét messze túllépve nyomoztatott az újságírók után; egyiküket, a Strauss által utasított madridi német katonai attasé közbenjárására, a spanyol hatóságok vették őrizetbe. Strauss a Bundestagban mindezt tagadta, majd amikor a hazugsága kiderült, Adenauer szemrebbenés nélkül kirakta a kormányból.

Pár évvel később, 1966 és 1969 között ismét miniszter, ezúttal a pénzügyi tárca gazdája lehetett a rendkívüli intelligenciával és legalább ugyanannyi harci kedvvel (sőt demagógiára való hajlammal) megáldott bajor. De ez már a szociáldemokratákkal kötött nagykoalíció ideje volt, a CDU–CSU szerepe gyengült, mígnem 1969-ben több mint egy évtizedre át is kellett adniuk a hatalmat az SPD-nek: előbb Willy Brandtnak, majd Helmut Schmidtnek. Az ellenzéki időkben nem csupán Strauss retorikai képességei bontakozhattak ki, hanem az is megszilárdulhatott benne, hogy ő lehetne az ellenzék igazi vezére.

Különösen így volt ez 1976-ban: a CDU–CSU megint elvesztette a választásokat, Helmut Kohl CDU-elnöknek nem sikerült legyőznie a népszerű Schmidtet. A CSU, elsősorban Strauss úgy látta, itt az ideje az önállósodásnak, és a párt 1976 novemberében felmondta a frakcióközösséget a CDU-val, majd bejelentette, hogy országos párttá alakul, tevékenységét kiterjeszti az egész NSZK területére. Hogy miért, azt Strauss egy zárt ülésen így fogalmazta meg: „Kohl totálisan alkalmatlan. Hiányoznak belőle a jellembéli, szellemi és politikai előfeltételek, hiányzik belőle minden ahhoz, hogy kancellár legyen.” A titkosnak szánt beszédet azonban fölvették, és eljuttatták a sajtóhoz. A hamburgi Der Spiegel nagy élvezettel közzé is tette a leiratot.

El lehet képzelni, milyen volt a két pártelnök személyes viszonya ezután, még akkor is, ha néhány nappal később a CSU visszavonta az önállósodásról szóló döntést. A következő, 1980-as választások előtt Kohl úgy mérte föl, hogy az uniópártoknak nincs komoly esélyük Schmidttel szemben, és „nagyvonalúan” átengedte a CDU–CSU kancellárjelöltségét Straussnak, aki aztán elvesztette a választásokat. Megmaradt ugyan CSU-elnök és bajor miniszterelnök, ám Münchenből kellett végignéznie, hogy Kohl, a lebecsült rivális, két évvel később – miután a liberális FDP átállt az SPD-től a CDU-hoz – mégis kancellár lett. S az is maradt 16 évig, majd ebbéli minőségében ő búcsúztatta 1988-ban a váratlanul, egy vadászat közben meghalt Strausst.

© AFP / DPA / Paul Zinken

A Kohl-korszak után 1998-ban Gerhard Schröder újra az SPD által vezetett kormányt alakíthatott, ami a CDU és persze a CSU számára ismét nagy kihívást jelentett. A CDU-ban a 2002-es választások előtt még nem rendeződtek a sorok. Épphogy túl voltak Kohl lelepleződésén az illegális pártadományok elfogadása miatt, és meg kellett emészteniük, hogy az addig nyugatnémet katolikus urak egyletének tekintett párt élére Merkel személyében egy keletnémet protestáns nő küzdötte föl magát. Aki hamar kiváló taktikai érzékről tett tanúbizonyságot: 2002 januárjában fölkereste wolfratshauseni otthonában Edmund Stoiber bajor miniszterelnököt és CSU-elnököt, s felajánlotta neki, legyen ő az uniópártok közös kancellárjelöltje. S bár sokan úgy gondolták, hogy a szociáldemokrata–zöld koalíció egyciklusos vállalkozás lesz, a Schröder–Joschka Fischer-páros újrázott, és ősszel ismét egy CSU-elnök vesztette el az uniópártok számára a választást.

Hogy aztán az ezt követő négy választáson megint csak ne legyen számukra más választás, mint a CDU jelöltjét, minden alkalommal Merkelt támogatni. Akkor is, ha 2017-ben ezt fogcsikorgatva tették: tavaly már mindenki számára nyilvánvaló volt a Seehofer és Merkel közötti alapvető ellentét a menekültkérdésben. A kormányalakítás kedvéért a koalíciós szerződésben Seehofer még elfogadta ugyan Merkel vonalát, s ezt próbálta most ellensúlyozni a lemondással való fenyegetőzéssel, a személyes sértegetéssel – a kompromisszum tanúsága szerint nem az eredetileg várt, átütő sikerrel.

szerző:WEYER BÉLA / BERLIN

forrás:hvg.hu