< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: „Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

| Mobile | RSS

„Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

2018. szeptember 9. | hozzászólás | Életképek/bulvár

„Mert silány embernek tartalak!” – Egy kézfogás elutasítása

Fotó: MARABU RAJZA/
Amikor még az előző parlament kivételes eljárásban döntött a felsőoktatási törvény módosításáról, akkor döntöttem el, hogy többé nem fogok kezet ennek egyik támogatójával. Városom, Gyula fideszes országgyűlési képviselőjével, az országosan kevéssé ismert Kovács Józseffel, aki 2010 óta törvényhozó, s ezt a tisztét 2018 áprilisában megtartotta. Nekem a lex CEU, azaz a budapesti Közép-európai Egyetem ellehetetlenítését célzó törvényjavaslat volt 2017 áprilisában az utolsó csepp a pohárban, hogy erre az elhatározásra jutottam. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy miért éppen itt telt be a pohár. A nem teljes körű magyarázat az, hogy ez annyira értelem-, ész- és tudományellenes, az intellektust megtámadó döntés volt, amivel Budapesttől 220 kilométerre sem lehet mit kezdeni. Ráadásul teszi ezt egy egyetemet végzett, volt kórházi főigazgató-főorvos. A NER rendszeréből adódóan önként és dalolva, meggyőződésből. Vagy vakhitből. Melyik a rosszabb?
Nem kerestem az alkalmat, hogy ne fogjak kezet a térség kormánypárti képviselőjével. Noha az elhatározás megszületésekor aktív közéleti szereplő voltam, az Együtt választókerületi elnöke, aki a maga eszközeivel megpróbált birokra kelni a maffiaállam ellen helyben és országosan. Egyben a békési fürdőváros egyetlen ellenzéki képviselőjeként tevékenykedtem a gyulai testületben. Azóta megszűnt a mögöttem lévő párt, és helyi önkormányzati képviselőségem sem tart a ciklus végéig.
Közéleti pályám lezárulóban van. Még éppen tart, de ettől teljesen függetlenül, a legalapvetőbb emberi gesztusként vettem és veszek részt minden év június utolsó hétvégéjén az Auschwitzba hurcolt és ott döntő többségében elpusztított egykori gyulai zsidók emléknapján, a helyi izraelita temetőben. Az idei évtől már a gyulai önkormányzat is az emlékünnepség rendezői között van, ami helyes. Legfeljebb az a kérdés, miért nem volt ott eddig is? A résztvevők számán nem látszott, hogy immár a város is az emlékezés mögött áll, néhány kivételtől eltekintve nagyjából azok voltak itt, akik évről évre ellátogatnak ide.
Amikor beléptem a kapun, akkor láttam, hogy új emlékezőként ott van a fideszes parlamenti képviselő, ezért kikerülve őt, piciny kört leírva, hátrébb húzódtam. Nem tervezhettem meg, hogy hol és mikor nem fogok majd kezet vele, de a holokausztra figyelmeztető emléknap nem tűnt a legjobb alkalomnak.
A gyulai fideszes polgármester és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) egy képviselője tűrhető beszédeket mondtak, a kántor szépen énekelt, a helyi zeneiskola alkalmi vonósnégyese is kitett magáért. Sok mindenről szó volt, ami felidézte az egykori végzetes tragédiát. Talán hangsúlyosabb lett volna, ha mindehhez hozzáteszik, hogy ez a nagy múltú és történelmére oly büszke város, Gyula, mindenkori történelmének egy napra eső legnagyobb veszteségét 1944. június végén szenvedte el, amikor a helyieket is szállító szerelvény beért az auschwitzi megsemmisítőtáborba – s egyből legyilkolták a gyerekeket és az időseket. Kétszázötven ártatlan életet oltottak ki. S ez független attól, hogy a tragédia a város határától sok száz kilométerre történt.
A hivatalos megemlékezés utolsó aktusaként a zsidó áldozatok nevét feltüntető emlékművön helyeztek el apró köveket a megjelentek. Majd a két vagy talán három tucatnyi ember oszlani kezdett, de néhányan maradtak. Így tettem én is, aki egykori kiváló történelemtanárommal és a gyulai zsidóság történetét feldolgozó levéltáros feleségével kezdtem beszélgetni. Éppen azt mondtam nekik, hogy van egy fogadalmam, amely szerint a fentebb említett indok miatt nem fogok kezet a kormánypolitikussal, de hozzátettem, ez még nem történt meg. Mikor itt tartottam, láttam kissé meghökkent tekintetüket, ahogy mögém néztek. Hátrafordultam.
Jött, széles mosollyal az arcán, ahogy szokott, mindig mézes-mázosan a fideszes képviselő, joviális hangján köszönt, majd mint hozzá legközelebb állónak, elsőnek nekem nyújtotta a kezét.
– Én veled nem fogok kezet, Jóska! – mondtam neki határozottan, és láthatóan számára teljesen váratlanul. Ha nem is hősies, de nem is olyan egyszerű ilyet mondani. Feszültség volt bennem is, miközben a légkör a szó szoros értelmében megfagyott. Kis szünet után, némi hökkenettel a hangjában, meglepetten azt kérdezte Kovács, miért nem fogok vele kezet. – Azért, mert silány embernek tartalak! – mondtam kisvártatva úgy, hogy ennek addigi beszélgetőpartnereim is szem- és fültanúi voltak. E pillanatban még fagyosabb lett a hangulat, majd hosszúnak tűnő zavart csend és kényszeredett nevetés után azt kérdezte a képviselő, hogy miért tartom őt silány embernek?
Könnyebb helyzetben voltam, mint ő. Mert ha eddig nem is kerestem az alkalmat a kézfogás visszautasítására, tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Ahogy nagyjából azt is elhatároztam, mit fogok mondani. Ezért így folytattam: – Azért, amit személy szerint te és a pártod művel a parlamentben és tesz a jogállamiság ellen.
Kimerevített pillanat ez nekem, annak minden belső és külső feszültségével. Átfutott rajtam, hogy ez a politikai és emberi mameluk 2010-től mindent megszavazott, ami lerombolta az addig sem tökéletes köztársaságot. Felidéződött, hogy 2013-ban, amikor egy sajtótájékoztatón kiálltam a trafikmutyinak becézett, valójában a legaljasabb módszerekkel végrehajtott tulajdonkisajátítás Békés megyei történései ellen, akkor ez az ember a baloldali maffiakormány képviselőjének nevezett. Emlékszem, hogy kampányfőnöke és aktivistái 2014 tavaszán – amikor a volt miniszterelnök Gyulára jött kampányolni – olyan installációt szerkesztettek, amin Gyurcsány Ferenc és én csókolózunk. A nyílt színi buzizásra aligha az ő tudta és jóváhagyása nélkül került sor.
Na, és ha homoszexuális volnék? Az bármire vagy bármivel szemben érv lehetne? Hol van a politikai és tartalmi argumentáció? – ötlik fel azóta is sokszor. Nem hoztam szóba, hogy a magát mélyen vallásosnak mutató fideszes képviselő, a gyulai katolikus egyházkerület volt világi vezetője olyan magánéleti csúszdaparadicsomban volt évtizedeken keresztül, amire az isten, haza, család szent hármasát aligha lehetne felfűzni. És pontosan tudtam – de ez nem érdem, csak tény –, hogy kézfogását eddig senki nem utasította el, és senki nem tett egyértelművé, miért teszi ezt. E kimerevített, lefagyott és hosszúnak tűnő pillanatban mindez benne volt.
Zavart csend, majd alkalmi szem- és fültanúinkhoz intézett kényszeredett bocsánatkérés és lassú hátrálás következett. Aztán a fideszes parlamenti képviselő megfordult, már csak a hátát láttuk, felgyorsította lépteit, és elhagyta a sok évtizede nem működő gyulai zsidó temetőt. Halkan sóhajtottam egyet. Majd én is elnézést kértem a két kiváló embertől, volt tanáromtól és feleségétől, akik akaratlanul részesei voltak ennek az előre elhatározott, de pontosan meg nem tervezett cselekedetnek, amit ők alighanem közjátékként éltek meg. Az Élet nagy rendező, gondoltam hazafelé menet az autóban. Nem baj, hogy volt szem- és fültanúja a történteknek, s végképp nem baj, hogy ők.
Négy nappal később a gyulai képviselő-testület ülése végén búcsúztatta a jegyzőt, aki 20 évig töltötte be ezt a posztot. Az eseményre a város és Békés megye szinte minden vezetőjét meghívták, így nem hiányozhatott a sorból a gyulai fideszes országgyűlési képviselő, Kovács József sem. A rövid ünnepséget fogadás követte, ahol valahogy mindig úgy alakult, hogy már nem kerültünk kézfogásnyi távolságba egymáshoz. Noha a képviselő mindenki mással, lapogatva a vállát, kezet fogott.
forrás:népszava online
Leave a Reply 119 megnézve, 1 alkalommal mai nap |