< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Jobbágyi Zsófia:Szívsebészország

| Mobile | RSS

Jobbágyi Zsófia:Szívsebészország

2018. október 19. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Jobbágyi Zsófia:Szívsebészország

Ha onnan nézzük ezt a helyzetet, hogy egy szakorvos kolléga segítsége az életmentéshez kell, akkor érthető okokból nem adminisztrációval vagy fölöslegesnek tűnő bürokratikus lépésekkel fog foglalkozni az adott sebész

szerző:Jobbágyi Zsófia

A hetek óta éles vitákat kiváltó, és mindenfajta valóságalap nélküli találgatások táptalajául szolgáló Székely László-ügy legmélyebb pontjához talán október 10-én érkeztünk el, amikor Kálmán Olga felkereste annak az elhunyt betegnek a családtagjait, aki október 4-én halt meg, az ellenzék szerint nemhogy Kásler Miklós, egyenesen Orbán Viktor hibájából. Az ex-műsorvezető saját Facebook-oldalára töltötte fel a videót, amelyben minimum szív- és érsebész specialistaként, a betegjogok legfőbb tudoraként valamilyen oknál fogva a végső igaz­ságtevő szerepében tetszeleg. A majdnem tízperces anyag kegyeletnek és tapintatnak totálisan híján van, ahogy Kálmán Olga is, aki úgy vegzálja az elhunyt beteg éppen gyászoló hozzátartozóit, hogy igazából a beszélgetésből újdonságot vagy releváns információt nem tudunk meg. Hogy miért? Mert a magyar emberek többsége nem szívsebész specialista, nem érsebész, nem angiológus vagy kardiológus, sőt a kórházi protokollok működésével sincs tisztában. Ennek ellenére mostanra tízmillió szívsebész országa lettünk.

Kísértetiesen hasonlít egyébként Székely László ügye ahhoz az esethez, amikor tavaly meghalt egy kislány a Heim Pál Gyermekkórházban, miután a Kardiológiai Intézetből átszállították CT-vizsgálatra. A halálhírt a kislány nagymamája közölte a Klubrádió betelefonálós műsorában. Az ellenzéki sajtó akkor is azt harsogta, a gyermek „Balog Zoltán, korábbi emberi erőforrás miniszter miatt halt meg, mert a Heim Pálban nem volt CT, sőt az egész országban hiány van a diagnosztikai eszközökből”.

Sokan dobálóztak azzal is, hogy a gyermeket nyitott mellkassal szállították át egyik intézményből a másikba, ami egy átlagember számára valószínűleg egészen máshogy hangzik, mint amit valójában, orvosi fogalomként jelent.

Ami már később messze nem kapott ekkora hírverést, Ofner Péter az Országos Kardiológiai Intézet volt főigazgatójának nyilatkozata, aki elmondta: „Bármit beszélnek is net-szerte, nem volt összefüggés a szívátültetésre váró kislány halála és a CT hiányában szükségessé vált szállítása között”.

Ofner akkor elmondta, a kislánynak súlyos, veleszületett fejlődési rendellenessége volt, műtétek sorozatán esett túl Budapesten és Münchenben. Ezt követően sem a szállítás alatt, sem azt követően nem történt szövődmény, vagyis annak nem volt köze a gyermek halálához.

Székely László szívsebész elbocsátásának ügyével a fenti történetet az hozza közös nevezőre, ahogyan a médiában tálalják az ezekhez hasonló, egészségügyben zajló eseteket. Történik valami, aminek a hátteréről az égvilágon semmi biztosat és konkrétumot nem lehet tudni, az ellenzéki sajtó pedig azonnal gyilkosnak, de minimum abszolút felelősnek kiáltja ki az aktuális humántárca-vezetőt és természetesen Orbán Viktort is. A történtek bemutatása azonban igencsak egysíkú.

Székely László szívsebész specia­lista ügyéről a következőket lehet jelenleg tudni (már ami nem a folyosói pletykákat tényként kezelő sajtóinformáció): az orvost szeptember 19-én azonnali hatállyal elbocsájtották a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből, mivel egy mellimplantátummal rendelkező beteg szívbillentyű műtétéhez külső plasztikai sebészt hívott, hogy ne kelljen később a pá­cienst újra megoperálni. Másik tény, hogy október 4-én elhunyt egy ötvenöt éves férfi, akit – a sajtóhírek szerint – Székely Lászlónak kellett volna műtenie, azonban ő az esedékesség időpontjában már nem dolgozott az intézményben.

A történtekre a kardiológia intézet főigazgatója, Andréka Péter írásban reagált, szerinte a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben nem maradt el egyetlen programozott műtét sem. A szóban forgó beteg sajnálatos módon a salgótarjáni kórházban halálozott el – írta. A közlemény szerint a férfi júliusban kereste fel az intézményt, ahol diagnózishoz jutott, ám „nem szerepel sem az intézet hivatalos listáján, sem egyéb nyilvántartásában”. A legfrissebb hírek pedig ezzel kapcsolatban arról szólnak, hogy az elhunyt beteg családja húszmillió forintra perli a kórházat.

Fontos tudni azt is, hogy az emberi erőforrások minisztériuma azonnali szakértői vizsgálatot rendelt el az ötvenöt éves férfi halálának körülményeit illetően, amelynek az lett az eredménye, hogy „a kardiológiai intézetben Székely László távozása miatt kialakult helyzet semmilyen formában nem befolyásolta a beteg halálát”. A vizsgálat szerint a férfit a lehető legrövidebb időn, huszonnégy-negyvennyolc órán belül meg kellett volna operálni, ami jogi értelemben lehet akár a kórház felelőssége is, de – ahogy Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter a parlamentben leszögezte – az orvosszakmai hibáért azt terheli a felelősség, „akit a szocialisták hetek óta védenek”, vagyis Székely Lászlót.

A szívsebész azóta több nyilatkozatott is tett az ellenzéki médiumoknak, legutóbb az ATV Heti Napló című műsorában beszélt, ahogy fogalmazott, „a betegek érdekében”.

Arra a kérdésre, amely szerint a márciusi műtét – vagyis az elbocsátásának okául szolgáló beavatkozás – körülményei a hálapénz miatt alakultak-e úgy, ahogy, Székely László azt mondta: „a hálapénz egy létező jelenség, nem akarok álszent lenni”. Hozzátette azonban, hogy a hálapénz és a plasztikai sebész behívása között nem volt összefüggés. Arra a kérdésre, hogy hányszor volt hasonló helyzet a praxisában, Székely László úgy válaszolt: havi szinten előfordult az ilyesmi. Vagyis az, hogy a munkahelyével szerződésben nem álló orvosokat hívott segítségül a műtéteihez.

Természetesen, ha onnan nézzük ezt a helyzetet, hogy egy szakorvos kolléga segítsége az életmentéshez kell, akkor érthető okokból nem adminisztrációval vagy fölöslegesnek tűnő bürokratikus lépésekkel fog foglalkozni az adott sebész. Mégis felmerül több kérdés: olyan helyzet, hogy egy beteg életének megmentése a kórházon belül dolgozó orvosokkal nem, csak külsős segítséggel megoldható, valóban havi rendszerességgel előállhat? Vajon ezek a külsős orvosok ingyen és bérmentve segítenek be a műtétekbe? Ha nem, ki fizetett nekik és miből?

Tudható az is, hogy a társadalom-biztosítás esztétikai beavatkozásokat nem, vagy csak igen szélsőséges esetekben finanszíroz, így egy mellnagyobbítás vagy egy implantátum-csere nem feltétlenül tartozik a biztosítotti körbe. Székely László a Népszavának adott interjújában maga mondta, csak az egyik, sérült implantátumot cserélték ki a műtét alatt – amiről egyébként előre tudni lehetett, hogy már régen megérett a cserére –, a másikhoz viszont „mi nem nyúltunk, tehát nem a magán- és a közellátást kevertük, hanem szövődményt kezeltünk”. Igen, csakhogy előre lehetett tudni, hogy az a bizonyos implantátum sérülni fog, kockázati tényező, magát az esztétikai problémát pedig szintén nem oldották meg, ugyanis a szóban forgó beteg így is aszimmetrikus implantátumokkal jött ki a műtőből, tehát, újra cserélni kell majd a szilikont.

Az ilyen és ehhez hasonló, hangos társadalmi vitákat kiváltó esetek az átlagember fejében persze nem merülnek fel, amikor éppen azon bosszankodik, hogy milyen állapotban van a hazai egészségügy, miért kell hónapokat várni egy szakvizsgálatra, miért kerül sorra hamarabb az a beteg aki pluszban fizet, holott a többiek is adóznak érte az államnak a fizetésükből, és még hosszan lehetne folytatni a sort. Rengeteg egyéb oka van annak, hogy ma ilyen a rendszer és ezekért a helyzetekért természetesen nem Székely László az egyedüli felelős. Ám az esete igen markánsan rávilágít arra, hogy mára szinte észrevehetetlen, ám gyakorlatilag megbonthatatlan egységbe fonódott össze a magán- és az állami egészségügyi ellátás. Ez pedig a finoman szólva is döcögősen működő rendszer egyik rákfenéje.

Nagyon egyszerű példa erre, ami a közvetlen környezetemben történt évekkel ezelőtt. Egy hölgy magánrendelésen nézette meg az anyajegyeit, amelyek közül az egyiket csak sebészeti úton lehetett eltávolítani. A magánrendelésen a beteg természetesen fizetett a konzultációs alkalmakért, ám maga a szemölcslevétel egy állami intézményben és nem magánklinikán történt meg, a magánrendelést is folytató sebész orvos által, a hagyományos szakrendelési idejében. A hölgy jól járt, mert megelőzve a szakrendelésre váró betegeket hamar sorra került. Az orvos is jól járt, mert plusz pénzhez jutott. Ki nem járt jól? Azok a betegek akik emiatt egy-két órával tovább ültek a rendelő várótermében.

Biztosan került már sok ember abba a helyzetbe is, hogy, ha a biztosító által finanszírozott módon próbált, mondjuk, egy szakvizsgálatot csináltatni magának, akkor két hónappal későbbre kapott időpontot, viszont, ha fizetett érte plusz pár tízezer forintot, akkor már jövő héten felszabadult számára ugyanaz az egyébként állami tulajdonú képalkotó berendezés. Ilyen gyakorlatból az egészségügyben ezerszám lehetne példát mondani az elmúlt évtizedekből. Mindenkinek van egy története plusz pénz fejé­ben hamarabb elvégzett beavatkozásokról, osztályvezető főorvosokról, akik „magukhoz irányítják” a pénzes betegeket hálapénz reményé­ben, a többit meghagyják a „talpas szakorvosoknak”.

Székely László sem tagadta, a hálapénz létező jelenség. Félreértés ne essék, általánosítani ahogy máskor, most sem lehet, sőt, nem lehet tudni azt sem, hogy Székely László elbocsátása mögött pontosan milyen előzmények és indokok húzódnak meg. Az viszont mindenképpen kijelenthető: az átlagemberek többsége találkozott már a fentiekhez hasonló „gyakorlatokkal” élete során.

Ezekből pedig az orvostársadalomnak egy szűkebb rétege, azok a bizonyos „orvosbárók” jócskán meggazdagodtak, miközben a többiek, a hétköznapi kemény és sokszor heroikus munkát végző szakorvostársaik valóban azért a pénzért csinálják mindezt, amennyit az államtól kapnak érte. Mostanra sajnos egyre kisebb létszámban Európa-szerte, merthogy az orvoshiány általános jelenség.

Az éremnek azonban ez csak az egyik oldala, hiszen amikor ezek a mechanizmusok beépültek a mindennapi hazai ellátásba, nyilvánvalóan ahhoz kellettek, hogy a benne dolgozók az évtizedekkel ezelőtti, már a hatvanas évektől kialakított, szánalmasan alacsony fizetéseiket valahogy kiegészítsék a normális szintre. Mostanra azonban a helyzet sokat változott, s bár az mindenképpen igaz, hogy az orvosok bére a nyugati szintet nem éri el, elvitathatatlan, hogy igen komoly emelésben részesültek a rendszer minden szintjén.

A „rossz gyakorlatok” viszont maradtak, torzítva ezzel még a mindennapi ellátást is. Nem véletlen, hogy Kásler Miklós kinevezésekor egyik legfőbb feladatának a magán- és az állami egészségügy szétválasztását, illetve a hálapénz kivezetését jelölte meg a rendszerből. Ennek pedig két igen komoly feltétele van: egyrészt méltó és megfelelő bérezési rendszer és munkakörülmények kialakítása az állami szektorban, másrészt, olyan tabuk ledöntése az egészségügyben, amelyekről évtizedek óta csak egymás között beszélünk, de a cselekvés szintjéig nem jutottunk el. Talán, mostanáig.

magyar hírlap

Leave a Reply 115 megnézve, 1 alkalommal mai nap |