Kő András:Káromkodások
:Káromkodások
Középkori anekdota. Az evangéliumot magyarázta egy pap, és azt akarta mondani híveinek, hogy Krisztus ötezer embert jóllakatott öt kenyérrel, azonban ötezer helyett ötszázat mondott
Erre egy közelben álló egyházi személy súgva figyelmeztette a tévedésére. A szónok azonban felfortyant: – Hallgass ostoba! – mondta és elnyomott egy káromkodást. – Még az ötszázat is nehezen hiszik el!
Szerencse, hogy a káromkodást mások nem hallották, mert kezdetben az egyház és a városvezetés vesszőzéssel, kalodába zárással, testcsonkítással és halállal is büntette a káromkodókat.
Az elmúlt korokban a vallásnak sokkal nagyobb befolyása volt az élet minden megnyilvánulására, mint napjainkban. Nem lehet csodálkozni azon, hogy olyan cselekedeteket is büntettek, amelyeken ma már csak mosolygunk. A legkorábbi írásban fennmaradt magyar szitkozódás ismeretlen szerző tollából az 1479-es Dubnici (ma szlovákiai város) krónikából való, ami annyit tesz, mint „veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket”.
1540-ben egy Ratt Gergely nevezetű szíjártó mester megfenyítette inasát, Wurtzer Jánost. A verés miatt feldühödött legény csúnyán elkáromkodta magát, szidta Istent, a gazdáját, és nem csupán annak házában, hanem az utcán is gyalázkodó, becsületsértő és rágalmazó kijelentéseket tett. A börtönbüntetést ugyan elengedték neki, de elrettentésül néhány órára széttett karral keresztfára kötözték, utána pedig kalodába zárták. Valószínűleg kemény büntetést kapott a Rejpál János György névre hallgató harkai káplán is, akit a helység polgárai jelentettek fel. Azt állították, hogy a káplán megtagadta egy esketés elvégzését, és amikor a felsőbbségre hivatkoztak, Rejpál azt válaszolta nekik: „Lekht ihr mich und die Obrigkeit im Arsch” vagyis nyaljátok ki az én és a felsőbbség fenekét.
Janus Pannonius pécsi püspök, az első név szerint ismert magyar költő és humanista olyan latin nyelvű obszcén verseket írt, amelyeket nincs bátorságom idézni. Petőfit ellenben idézhetem: „Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!…” (Mit nem beszél a német…)
Nyelvészeink joggal panaszkodnak, hogy villamoson, autóbuszon, a színpadon, a közéletben elharapódzott a trágárság, a l’art pour l’art csúnya beszéd. Meg merem kockáztatni, hogy a magyar nyelv talán még soha nem szenvedett annyi mocsoktól, mint ami napjainkban rárakódik. És mégis: felmentem azokat, akik bizonyos esetekben, csalódásaik felsőfokán, a tűrőképesség határán, hazugságok hatására, dramaturgiailag érthetően vaskos kifejezéseket használnak. A káromkodás tudniillik néha nagyon hasznos. Van ugyanis, amit ki kell engedni. Energiákat szabadít fel. Érzelmek végterméke. Kizárja a szívtrombózist. Betilthatatlan. A káromkodás malomkő, amit Toldi Miklós elhajított. Dühöt nyelni – hegyet nyelni – tartja a közmondás. A káromkodás nyelvi ösztön. Egyetlen szónak sincs akkora érzelmi töltete, mint az obszcén szavaknak. „A felkeltett harag (…) éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem” – állította Illyés Gyula. Éljünk hát vele, ha megnyugtatja bensőnket, ha jóleső érzéssel tölti el a lelket.
forrás:magyar hírlap