< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Kő András:Káromkodások

| Mobile | RSS

Kő András:Káromkodások

2018. november 11. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Kő András:Káromkodások

Középkori anekdota. Az evangéliumot magyarázta egy pap, és azt akarta mondani híveinek, hogy Krisztus ötezer embert jóllakatott öt kenyérrel, azonban ötezer helyett ötszázat mondott

szerző:Kő András

Erre egy közelben álló egyházi személy súgva figyelmeztette a tévedésére. A szónok azonban felfortyant: – Hallgass ostoba! – mondta és elnyomott egy káromkodást. – Még az ötszázat is nehezen hiszik el!

Szerencse, hogy a káromkodást mások nem hallották, mert kezdetben az egyház és a városvezetés vesszőzéssel, kalodába zárással, testcsonkítással és halállal is büntette a káromkodókat.

Az elmúlt korokban a vallásnak sokkal nagyobb befolyása volt az élet minden megnyilvánulására, mint napjainkban. Nem lehet csodálkozni azon, hogy olyan cselekedeteket is büntettek, amelyeken ma már csak mosolygunk. A legkorábbi írásban fennmaradt magyar szitkozódás ismeretlen szerző tollából az 1479-es Dubnici (ma szlová­kiai város) krónikából való, ami annyit tesz, mint „veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket”.

1540-ben egy Ratt Gergely nevezetű szíjártó mester megfenyítette inasát, Wurtzer Jánost. A verés miatt feldühödött legény csúnyán elkáromkodta magát, szidta Istent, a gazdáját, és nem csupán annak házában, hanem az utcán is gyalázkodó, becsületsértő és rágalmazó kijelentéseket tett. A börtönbüntetést ugyan elengedték neki, de elrettentésül néhány órára széttett karral keresztfára kötözték, utána pedig kalodába zárták. Valószínűleg kemény büntetést kapott a Rejpál János György névre hallgató harkai káplán is, akit a helység polgárai jelentettek fel. Azt állították, hogy a káplán megtagadta egy esketés elvégzését, és amikor a felsőbbségre hivatkoztak, Rejpál azt válaszolta nekik: „Lekht ihr mich und die Obrigkeit im Arsch” vagyis nyaljátok ki az én és a felsőbbség fenekét.

Janus Pannonius pécsi püspök, az első név szerint ismert magyar költő és humanista olyan latin nyelvű obszcén verseket írt, amelyeket nincs bátorságom idézni. Petőfit ellenben idézhetem: „Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!…” (Mit nem beszél a német…)

Nyelvészeink joggal panaszkodnak, hogy villamoson, autóbuszon, a színpadon, a közéletben elharapódzott a trágárság, a l’art pour l’art csúnya beszéd. Meg merem kockáztatni, hogy a magyar nyelv talán még soha nem szenvedett annyi mocsoktól, mint ami napjainkban rárakódik. És mégis: felmentem azokat, akik bizonyos esetekben, csalódásaik felsőfokán, a tűrőképesség határán, hazugságok hatására, dramaturgiailag érthetően vaskos kifejezéseket használnak. A káromkodás tudniillik néha nagyon hasznos. Van ugyanis, amit ki kell engedni. Energiákat szabadít fel. Érzelmek végterméke. Kizárja a szívtrombózist. Betilthatatlan. A káromkodás malomkő, amit Toldi Miklós elhajított. Dühöt nyelni – hegyet nyelni – tartja a közmondás. A káromkodás nyelvi ösztön. Egyetlen szónak sincs akkora érzelmi töltete, mint az obszcén szavaknak. „A felkeltett harag (…) éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem” – állította Illyés Gyula. Éljünk hát vele, ha megnyugtatja bensőnket, ha jóleső érzéssel tölti el a lelket.

forrás:magyar hírlap

Leave a Reply 87 megnézve, 1 alkalommal mai nap |