< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Szalai Attila:Célpont: a lengyel egyház

| Mobile | RSS

Szalai Attila:Célpont: a lengyel egyház

2019. február 25. | hozzászólás | Életképek/bulvár

A biszkubélák mindenütt megússzák, s amint látjuk, igazi liberális demokrata csak az lehet, aki korábban kommunista volt, de legalábbis balos. És persze ateista

sszerző:Szalai Attila Nem szabad a véletlenekből összeesküvés-elméleteket szőni – figyelmeztetnek a politikai korrektség diktátorai minden olyan alkalommal, amikor valaki akár csak a puszta tények alapján megpróbál összefüggéseket keresni a történések között. Napjaink talán legismertebb jelensége, az illegális migráció, amelynek következtében számolatlanul és ellenőrizetlenül áradnak Európába más kultúrájú emberek, akiknek soraiban terroristák is megbújhatnak. S amikor bekövetkeznek terrorcselekmények, s kiderül, hogy elkövetőik pontosan ilyen módon surrantak be kontinensünkre, akkor sem szabad összefüggéseket keresnünk, mondják a korrektek, hiszen minden esetet egyedi elbírálással kell vizsgálni, s amíg nincs bizonyíték mondjuk arra, hogy az Iszlám Állam fanatikusainak szervezett akcióiról van szó, addig bűnszövetkezet működését még feltételezni is bűn az esetek láncolata mögött. S mindhiába, hogy a vak is látja, bizonyos típusú bűntetteket jól beazonosítható embercsoportok követnek el, a main­stream, úgynevezett „haladó” véleményformálók szerint nem szabad a csoport jellegét egyértelműen megjelölni, nehogy a rasszizmus vádját vonjuk magunkra.

Hasonló a helyzet akkor is, ha a vallásról van szó. Az iszlám rohamos térnyeréséről, az ezzel járó veszélyekről és fenyegetésekről nem szalonképes dolog beszélni ma Euró­pában. A kereszténység visszaszorulásán keseregni sem trendi viselkedés, holott lépten-nyomon találkozhatunk vele. Különböző üldözött vallások hívőinek sorsán dicséretes kifejezni aggodalmunkat, kivéve a kereszténységet, amelynek bírálata lassacskán már a korszerűség alapkövetelményévé válik. Mindinkább süket fülekre talál a szó, ha azt mondja, hogy e vallás követői az európai kultúra alapjait teremtették meg. A civil világban megállíthatatlanul terjed a „me too” – a szexuális zaklatás „velem is megtörtént” – cunamija, immár bárkit meg lehet rágalmazni ezzel, s hiába az érintett alkalmasint jogos tiltakozása, hiába a bizonyítékok hiánya, a „nem zörög a haraszt” foltja a célszemélyen ragad. A „negyedik hatalmi ág”, vagyis a média korunkra olyannyira eluralta a lelkeket, hogy szinte megfellebbezhetetlen hivatkozási alappá vált.

Érinti ez a keresztény gyülekezeteket is, elsősorban a még mindig legerősebbet, a katolikus egyházat. Sajnos nem mondhatjuk, hogy teljesen alaptalanul, de elgondolkodtató, hogy a legélesebb támadásokat a klérus ellen éppen azok indítják, akik hetvenkétféle nemi identitást – ismert kifejezéssel „gendert” – tartanak elfogadhatónak a modern társadalomban. Eszemben sincs mentegetni az elhajlókat, de a támadások szervezett, szisztematikus volta igenis szembeszökő, és nem csak a nemi tévelygőket célozza, hanem az egyház, mint olyan minél hatékonyabb lejáratását. Sajátos, hogy az Európai Unió jelenleg legvallásosabb országát, Lengyelországot veszik célba azok, akiknek elképzelése szerint az egyház által vallott legnagyobb értékek, a család és a hit közössége a nemzetek fennmaradását szolgálja. Márpedig Karl Popper és követői éppen ezeket szeretnék eltörölni egy úgynevezett „nyitott társadalom” létrehozása érdekében.

Lengyelország egyébként vallási tekintetben kivételesen egységes, 2014-es adatok szerint 36 milliós polgárságából 33 millió embert, vagyis a népesség mintegy 92 százalékát a katolikus egyház keresztségében részesítették. És 1983 és 2011 között a katolikusok száma mindössze négy százalékkal csökkent. A papok száma harmincegyezer körül jár, a szerzeteseké tizenkétezer, az apácáké húszezer körül mozog, mindösszesen tehát nagyjából hatvanötezer a szolgálatot teljesítők száma. Arra nézvést nincs adat, hogy az ország lakosai közt – beleértve az egyházi embereket – mekkora a nemi tekintetben tévelygők száma, de nyilvánvaló, hogy nem lehet több, mint bárhol másutt a világon, azaz feltehetően néhány százalék.

Véletlen volna, hogy ennek ellenére a lengyel katolikus egyház vált az európai keresztényüldözés egyik legjelentősebb célpontjává? Aligha. Az ország legnagyobb médiakonszernje, a Gazeta Wyborczával az élén (amelybe nemrég maga Soros is bevásárolta magát), s mindjárt mögötte a Newsweek Polska a maga szélsőliberális csapatával évek óta mind élénkebben intéz támadásokat az egyház ellen. Adam Michnik lapja legutóbb, még tavaly decemberben a 2010-ben elhunyt Henryk Jankowski atyát, a Szolidaritás egykori legendás papját vádolta meg pedofíliával, valamint azzal, hogy egy tizenhat éves lány azért vetett véget életének, mert teherbe esett a paptól. A lap felidézte, hogy hasonló ügyben még a pap életében, 2003-ban elindítottak ellene egy ügyészségi eljárást, de azt a rá következő évben megszüntették. Jankowski gdański emlékművét ezt köve­tően többször megbecstelenítették. A tavalyi év végén a gdański katolikus egyházmegye újabb vizsgálatot kezdeményezett, a tengerparti város vezetése pedig mérlegelte az emlékmű köztérről történő eltávolítását. Idén, a február 21-ére virradó éjjel a lelkész szobrát balliberális aktivisták ledöntötték.

Sajátos, hogy a Köztársaság Polgárai (Obywatele RP) elnevezésű radikális baloldali liberális szervezet három aktivistája követte el a dolgot. Közel sem tipikus huligánokról van szó: egyikük matematika-fizika szakos egyetemi tanár, a másik kettő is értelmiségi, akik 2016 tavaszán, alig fél évvel a Jog és Igazságosság (PiS) választási győzelmét köve­tően alakítottak polgári engedetlenségi mozgalmat. Ennek első nyilatkozatában többek között aláhúzták: „Mindenkinek joga van szembeszállni a zsarnoksággal, egy olyan állammal, amely megsérti a méltóságát, erőszakot tesz a számára fontos jogokon és értékrenden, nem szükséges elismerni a választásokon kialakult többség akaratát, nem minden hatalomnak kell alárendelni magunkat.” Ezen elvek mentén fejtik ki tevékenységüket azóta is, minden alkalmat kihasználva, hogy a konzervatív kormány ellen tiltakozzanak. Teszik ezt nem is akárhogyan: brutális, kíméletlen, az erőszakot sem nélkülöző forradalmat hirdetnek, s azon vannak, hogy minden kihágásuk, szélsőséges provokációjuk a lehető legnagyobb visszhangot kapjon a hazai és a külföldi médiában. Egyre gyakrabban a kontinensünket mindinkább behálózó antifa mozgalom lengyelországi megtestesítőiként tekintenek rájuk, ami nincs is túlságosan ellenükre.

Ismételten hangsúlyozom, nem szerecsenmosdatás a szándékom Jankowski atyával kapcsolatban. Ha rábizonyosodik, amivel vádolják, haló poraiban akkor sem méltó egy ilyen eljárás vele szemben – szobrát pedig azok, akiknek fontos, hogy élete jelentős szakaszában együttműködött a Szolidaritás szabad szakszervezet vezetésével, hogy a hazáért bemutatott miséin tömegek vettek részt, hadd helyezzék át magánterületre. Nagy kár, hogy esendő az ember, és még nagyobb, hogy esendőségét egy olyan két évezredes intézmény, mint a katolikus egyház tekintélyének kikezdéséhez lehet felhasználni – ez Jankowski és a hozzá hasonló kevesek bűne. Különösen ártalmas ez akkor, amikor ez az intézmény egyébként is rendszeres támadások célpontja.

A nehéztüzérséget a Gazeta Wyborcza tavaly decemberi ominózus cikke előtt, még 2018 szeptemberében bemutatott Klérus című film tolta elő. Wojciech Smarzowski mintegy a lenini bölcsesség je­gyében – amely szerint „a művészetek közül számunkra legfontosabb a film”, hiszen a mozgókép révén lehet a legkönnyebben hatni milliókra – készítette eredetileg „Feneketlen persely” című munkáját, úgymond azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet az egyház bűnei­re. A rendező mintegy makarenkói pofonokban kívánta részesíteni az egyházat, úgy nyilatkozva, hogy érte haragszik, nem ellene, amikor a lengyel hétköznapokban mindenütt, születéstől a halálig, a politikától a gazdasági életig jelen lévő intézményre ráolvassa eltévelyedéseit. Miközben minden objektivitást nélkülöző, hamis képet fest a lengyel klérusról, profanizálja a vallási értékeket, nem riad vissza az utolsó vacsora, a szentségek vagy az isteni gondviselés kifigurázásától sem. S teszi ezt olyan lendülettel, hogy ha a néző komolyan veszi mindazt, amit lát és hall, többé nem teszi be a lábát katolikus templomba, vagy ha mindenáron hívő akar maradni, áttér más vallásra, melyeknek közös jellemzője, hogy valamiért nem támadja őket senki. Nem véletlen, hogy a forgatócsoportot egyetlen lengyel szakrális térbe sem engedték be, a templomi jeleneteket Csehországban voltak kénytelenek felvenni.

A kezdeményezés igazán pokoli volta abban mutatkozik meg, hogy a hatalmas propagandával beharangozott filmre, amelyet egy időben az ország 478 mozija kezdett játszani, érthetően szinte mindenki kíváncsi volt. Így aztán óriási kasszasiker lett, idén januárig ötmillió fölötti nézőszámot hozott, többet, mint analóg esetben a maga idején a Titanic vagy az Avatar. Minderre erősített rá Michnik lapja tavaly decemberi cikkében. S idén február elején egy deklaráltan meleg politikus, Robert Biedroń szélsőségesen liberális pártot alapított Tavasz néven, amelynek programja „természetesen” nem hagyhatta szó nélkül az egyházat sem. Megtiltaná a hittan iskolai oktatását, jóval magasabb adókat vetne ki a papokra, s adókötelessé tenné a perselypénzt, a miséken gyűjtött adományokat. S mivel ezek a lépések számos ponton ütköznek a Szentszékkel 1993-ban kötött konkordátummal, az egyház és az állam viszonyát szabályozó megállapodás újratárgyalását is kilátásba helyezte. „Megtesszük, amit 1989 után egyik politikai erőnek sem volt bátorsága megtenni: nem fogunk letérdelni a püspökök előtt! Eddig se tettük, ezután se fogjuk!” – szögezte le Biedroń.

Ugyanazok, akik ilyen „haladó” eszméket képviselnek, nem mindennapi vehemenciával, sajátos módon cseppet sem háborognak olyan események miatt, mint például, hogy a múlt héten Stockholm elutasította az európai elfogatóparancs alapján körözött, embe­riesség elleni bűntettek elkövetésével vádolt Stefan Michnik volt lengyel sztálinista vérbíró kiadatását, azzal érvelve, hogy a gyanúsított svéd állampolgár, és a neki tulajdonított tettek elavultak. Milyen tettekről van szó? Nos, a gyanúsított a kommunista hatalom által politikai ellenfeleknek tartott személyek megsemmisítésére törekedett, amikor az ötvenes évek első felében a varsói katonai kerületi törvényszék bírájaként halálos és börtönbüntetést előíró ítéleteket hozott a második világháború idején és az ezt követő években a német és a szovjet megszállás ellen harcoló lengyel katonák ellen.

Beszédes tény: a volt bíró Adam Michniknek, a balliberális Gazeta Wyborcza lengyel napilap főszerkesztőjének féltestvére. Stefan apja a két háború közötti időben élt kommunista funkcionárius, az 1937-es sztálini „csisztkák” áldozatául esett Samuel Rosenbusch volt, Adamé pedig, aki édesanyja, Helena Michnik nevét viseli, az ugyancsak vörös aktivista Ozjasz Szechter. És Adam Michnik volt az, aki az egykori demokratikus ellenzék vezető személyisége köntöséből kibújva a rendszerváltozás után elsőként vette védelmébe Jaruzelskit, s annak jobbkezét, a Szolidaritás ellen keményen fellépő belügyminisztert, Kiszczak tábornokot, akit elhíresülten „a becsület emberének” nevezett.

Érdemes hozzátennünk: Michnik a volt kommunista funkcionáriusok védelmében igen következetes. A lengyel hatóságok a kilencvenes évek elején kezdtek vizsgálatot egy sziléziai láger ügyében, amelynek parancsnoka 1945 februárjától novemberéig a kommunista belbiztonsági szervezet ezredese, Salomon Morel volt. Az ide került foglyok zömét népi németek alkották, de voltak ott még birodalmi németek, lengyelek, ukránok, valamint különböző nemzetek – osztrák, belga, román, cseh, jugoszláv, francia, amerikai, litván, svájci, holland és egyéb államok – polgárai. A lengyel nemzetiségűek főleg a Honi Hadsereg (AK), illetve a Nemzeti Fegyveres Erők (Narodowe Sily Zbrojne, NSZ) tagjai voltak. Ez utóbbi formáció mind a német nemzetiszo­cialista, mind a szovjet kommunista megszállók ellen harcolt. A Morel vezette táborban, annak kilenc hónapnyi működése során 5764 foglyot szállásoltak el, akik közül 1855 – körülbelül a harmaduk – életét veszítette. A Lengyel Nemzet Elleni Bűncselekmények Fő Vizsgálóbizottsága és a Nemzeti Emlékezet Intézete 1991-ben vizsgálatot indított a táborban történtekkel kapcsolatban. Mielőtt azonban megállapítást nyert volna Morel bűnössége, az érintett kivándorolt Iz­raelbe, ahol állampolgárságot szerzett. A lengyel igazságügy-minisztérium 1998 márciusában benyújtotta az első kiadatási kérelmet az izraeli kormányhoz, amely azt hasonló indokkal utasította el, mint Svédország Stefan Michnik kiadását: az ottani törvények szerint azok a bűncselekmények, melyekkel Morelt megvádolták, már elévültek. Varsó még három ízben próbálkozott, míg végül úgy döntött, nem erőlteti tovább az ügyet. Morel 2007. február 14-én, Tel-Avivban hunyt el. Hab a tortán: a volt kommunista táborparancsnok mindhalálig élvezte mintegy bruttó ötezer złotyt (körülbelül négyszázezer forint), az akkori lengyel átlagkereset kétszeresét kitevő nyugdíját. A Gazeta Wyborcza annak idején Morelt is védelmébe vette Michnik álláspontja jegyében, amely szerint „kultúrember elutasítja a zsigeri antikommunizmust”.

Ezek után kínálkozik a kérdés: vajon a náci bűnösök üldözése miért szalonképes és el nem évülő, míg a kommunistáké miért nem az? S miért „haladó” és szalonképes a zsigeri keresztényellenesség? A polkorrekt válaszra eleddig hiába várunk. Nyilván azért, mert ugyebár nincs összefüggés a történések között. De ettől még a következtetés megáll: a biszkubélák mindenütt megússzák, s amint látjuk, igazi liberális demokrata csak az lehet, aki korábban kommunista volt, de legalábbis balos. És persze ateista.

forrás:magyar hírlap

Leave a Reply 150 megnézve, 1 alkalommal mai nap |