< Böngészés > Főoldal / Közélet / Blog article: Búcsú a múlttól

| Mobile | RSS

Búcsú a múlttól

2019. április 20. | hozzászólás | Közélet

A vezetésben 1956 után az a meggyőződés alakult ki, hogy a politikai stabilitást az életszínvonal emelésévellehet biztosítani. Ezért a Tervhivatalon mindig gyorsabb növekedést kértek számon, mint ami a realitás volt

szerző:Lóránt Károly
2019. április 20. szombat. 3:50
Frissítve: 2019. április 20. 4:21 ă1 ć

A vezetésben 1956 után az a meggyőződés alakult ki, hogy a politikai stabilitást az életszínvonal emelésévellehet biztosítani. Ezért a Tervhivatalon mindig gyorsabb növekedést kértek számon, mint ami a realitás volt. Lehet-e fél százalékponttal több? – volt a gyakori kérdés.

Már néhány éve megegyeztem a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárával, hogy a tervhivatali időkben felhalmozódott dokumentumaimat átadom nekik, de valahogy csak most fordult komolyra a dolog. Eddig én nem szorgalmaztam, mondván, hogy hátha még használom valamire a régmúlt idők iratait, és ők sem siettek. Mostanra megváltozott a helyzet, ők jelentkeztek, hogy átvennék az irataimat, én pedig feladtam azokat a terveimet, hogy például megírjam a szocialista korszak magyar ipartörténetét. Mindenesetre a legfontosabbnak tartott irataimat beszkenneltettem, mégpedig kereshető (és kijavított!) Word-formátumban, és feltettem a honlapomra – könnyen meg lehet találni –, hogy akinek kedve támad elmélyedni a szocialista korszak gazdasági koncepcióiban, könnyen hozzájusson a legalapvetőbb, főleg a távlati tervezéssel foglalkozó anyagokhoz.

A gyűjteményem abból fakadt, hogy valaha két évtizeden keresztül távlati tervezéssel foglalkoztam, ráadásul az összefoglaló osztályon dolgoztam, aminek idővel a vezetője is lettem. Így hozzám minden, a Távlati Tervezési Főosztályra bekerült dokumentum eljutott, és általában nem is ment tovább. A szobám olyan volt, mint a fekete lyuk, ahova csak beáramlott az anyag, amit a TÜK-ösök (titkos ügykezelés) is tudtak, és az elveszettnek hitt szigorúan titkos anyagokat gyakran az én páncélszekrényemben találták meg. Egy idő után persze a szoba megtelt, és akkor dolgoztam ki az általam „papírtörvénynek” nevezett elvet, azt, hogy havonta annyi irattömeget kell kidobni, mint ami érkezik. Végül is – legalábbis Ste­phen Hawking szerint – még a fekete lyuk is sugároz ki anyagot.

Bár mérnök koromban már attól rosszul lettem, ha két sort le kellett írni, a Tervhivatalban valahogy rájöttek, hogy van némi íráskészségem, és egy idő után én írtam a távlati összefoglaló koncepciókat, amikhez mindenféle részanyagokat kellett felhasználni. Ezek egy része a hivatal más főosztályaitól, más részük minisztériumoktól, kutatóintézetekből származott. Mivel a távlati tervezésben mindennel foglalkoztunk, dokumentumtáramban a szénbányászati koncepcióktól a demográ­fiáig minden megtalálható. Épp azon gondolkodtam a minap, hogy talán aktuális lenne a hetvenes–nyolcvanas évek demográfiai anyagaiból némely részeket idézni.

A Tervhivatal felszámolása után természetesen valamit kellett kezdeni az anyagaimmal, a távlati anyagok nagy része a spenótépületben maradt, tudják az a ház, ami a valamikori Roosevelt (ma Széchenyi) teret elcsúfította, és némileg átalakítva ma is csúfítja. Amit lehetett, még összeszedtem és összezsúfoltam a garázsomban, ahol az elmúlt három évtizedet jól-rosszul átvészelték, no, ezek kerülnek most a levéltárba.

Persze az átadáshoz listát is kellett róluk készíteni, ami volt valamikor, de időközben az anyag megcsappant, részben azért, mert helyhiány miatt selejtezni kellett, részben azért, mert egy volt árhivatali dolgozó elkunyerálta a gazdasági mechanizmussal foglalkozó anyagok egy részét, és nem adta vissza, bár gondolom végül azok az anyagok is a levéltárban fognak kikötni, hiszen ő sem él örökké.

Mindenesetre neki kellett állnom a katalógus megújításának, vagyis az ezernél több dokumentum egyenkénti átnézésének, és ekkor elém vetült a múlt, a fedőlapokon: lássa Lóránt elvtárs, lássa Kiss elvtárs, lássa Sarafi elvtárs, és így tovább. Elvtársak voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek. Legrégebbi anyagaim még a hatvanas évekből származnak, a legújabbak 2010-ből, mert az anyagok gyűjtését nem hagytam abba. Sőt még brüsszeli „kiruccanásom” után a 2010-es években is dolgoztam minisztériumban, de az ott készült anyagok még nem kerülnek archívumba.

A megsárgult és néhol penészes lapokról régmúlt arcok, régmúlt viták vetülnek elém, kollégáim jó része már meghalt, különösen azok, akiktől megtudhattam, hogy milyen volt a tervhivatali élet a klasszikus ötvenes években Vas Zoltán elnöksége alatt. Sőt ekkor tudtam meg az idős kollégáktól, akik még a háború előtt is valamelyik miniszté­riumban dolgoztak, hogy a zsidótörvényeken kívül más is történt abban az időben, például hogy számos területen a magyar ipar a világ élvonalában volt.

A Tervhivatal demokratikus intézmény volt, még a legkeményebb időkben is, bemehetett akár egy előadó is Vas Zoltánhoz, ha valami nem tetszett neki az elképzelések közül. Hetényi István elnökhelyettes korában híres volt arról, hogy ebédre az étteremben beállt a sorba, és leült oda, ahol volt éppen hely, ami nagy megrökönyödést keltett a Pénzügyminisztériumban, amikor ő lett a pénzügyminiszter. De ez más vezetőkről is elmondható volt, közülük talán Hetényi a legismertebb, ezért említem őt.

A Tervhivatalt a kívülállók gyakran azonosítják a rossz döntésekkel, vagy a bürokratikus, mindenbe beleszóló irányítással, tervlebontással. Valójában az 1968-as mechanizmusreform után a Tervhivatalnak lényegé­ben koordináló szerepe volt. A miniszté­rium­ból bejöttek a fejlesztési igények, amelyek általában másfélszer-kétszer haladták meg a lehetőségeket, ezeket kellett nyirbálni addig, míg valahogy megközelítették a realitásokat. Hogy a tényleges döntéseket hol hozták, azt nem tudom. De nem csak én nem tudtam, így nyilatkozott Huszár István, a Tervhivatal egyik elnöke, az MSZMP KB Központi Bizottságának tagja, a KB pénzügyi osztályának munkatársa is, azt mondta, fogalma nincs, hol születnek a döntések. A „háttérhatalom” hozta akkor is a döntéseket, nem azok, akiket ezzel formálisan megbíztak.

A „háttérhatalommal” én magam is szembekerültem, amikor a hetvenes években a kőolajár-robbanás következtében Magyar­országnak hatszázmillió dolláros hiánya keletkezett a fizetési mérlegében. Ekkor elkezdődött a vita arról, hogy mi a teendő. Háromnapi számolás után (akkor még nem volt számítógép) arra a következtetésre jutottam, hogy bármilyen feltételek alakulnak is ki, nettó forrásbevonás csak három-négy évig lehetséges, mert utána a törlesztés és a kamatfizetés összege szükségképpen meg fogja haladni a hitelfelvételi lehetőségeket, ezért azt javasoltam, hogy fékezzük le a gazdasági növekedést annyira, hogy az export fedezni tudja az importot, és ne vegyünk fel hiteleket. Ezt a véleményemet minden lehetséges párt- és szakmai fórumon felvetettem, de a válasz minden alkalommal néma csend volt. A kollégák sem azt nem mondták, hogy igazam van, se nem cáfoltak, egyszerűen hallgattak.

Ennek megvolt az oka. A politikai vezetésben 1956 után az a meggyőződés alakult ki, hogy a politikai stabilitást az életszínvonal rendszeres, érezhető emelésével lehet biztosítani, és mint később kiderült, ebben nem is tévedtek sokat. Ezért a politikai vezetés a Tervhivatalon mindig gyorsabb növekedést kért számon, mint ami a realitás volt. Lehet-e fél százalékponttal több? – volt a gyakori kérdés. Ilyen légkörben egy tervhivatali vezetőnek azt felvetni, hogy a növekedést vigyük le az évi öt-hat százalékos ütemről három-négy százalékra, amit javasoltam, az öngyilkossággal ért fel. Én viszont jól láttam, hogy a hitelfelvétellel sem húzhatjuk sokáig, ezért állandóan kritizáltam a készülő ötödik ötéves tervet, amiért állítólag feljelentettek a pártközpontban, hogy nem bízom a párt politikájában. Ebből én csak annyit érzékeltem, hogy a főosztályvezető letolt: vegyem tudomásul, hogy neki a pártközpontból nem diktálják a számokat. Nem is kellett, a politikai igényeket a tervhivatali vezetők „kiszimatolták”.

Az eladósodást ma jórészt Fekete János nyakába varrják, ami szerintem igazságtalan, ő csak azt mondta, hogy a hitelek felvehetők, hogy fel is kell venni őket, az nem tőle származott. Sőt a főnöke, az MNB elnöke, László Andor határozottan a hitelfelvétel ellen foglalt állást, amiért rövid úton nyugdíjazták. Az eladósodás politikai félelmeknek és a már akkor is hangadó liberális közgazdászok véleményformálásának köszönhető. Hallom, hogy nemsokára meg fogunk szabadulni attól a külföldi adósságtól, ami az én időmben keletkezett. Örülök, hogy ötven év múltával talán megérhetem ezt.

Még sok emlék merült fel bennem a régi elképzelésekről, vitákról szóló anyagokat lapozgatva, de bármennyire is megfognak fiatal éveim történései, az élet realitása az, hogy egyszer búcsút kell tőlük venni.

A szerző közgazdász

forrás:magyar hírlap

Leave a Reply 150 megnézve, 1 alkalommal mai nap |