< Böngészés > Főoldal / Kultúra, Tudomány/gazdaság / Blog article: Családban marad – magyar király Velencéből, aki végül egy kolostorban húzta meg magát

| Mobile | RSS

Családban marad – magyar király Velencéből, aki végül egy kolostorban húzta meg magát

2019. augusztus 20. | hozzászólás | Kultúra, Tudomány/gazdaság

Fotó: wikipedia

A nyár régészeti szenzációja az a sír, amelyet a pécsi bazilika altemplomában tártak fel: második Árpád-házi királyunk, Orseolo Péter eredeti nyughelye. A velencei ifjú, Géza fejedelem unokája kétszer is ült a magyar trónon, de nem sok szerencsével. Apai ágon dózsék leszármazottja volt, egy híres dinasztia utolsó tagja.Péter a nagybátyját, Istvánt követte a magyar trónon. Az államalapító király őt, a messzi földről jött rokont szemelte ki utódjául unokatestvére, Vazul helyett, miután egyetlen fia, Imre vadászbaleset áldozata lett. István halála után a főurak nem is voltak hűségesek az itáliai jövevényhez, mindvégig idegennek tartották. Pár év múlva (1038–41) Aba Sámuel vezetésével elűzték. Péter másodjára a német-római császár támogatásával, a birodalom hűbéreseként kaparintotta meg a hatalmat (1044–46). Újabb rövid országlása leginkább arról nevezetes, hogy akkor halt mártír­halált Gellért püspök. A dunai rév közelében meglincselt főpap – a budai Gellért-hegy névadója – egyébként szintén velencei születésű volt. A Vata-féle pogánylázadás, majd András és Béla hercegek hazatérése bevégezte Péter uralmát; onnantól az Árpád-ház kihalásáig Vazul leszármazottai viselték a koronát. A kor borzalmas szokása szerint megvakították szerencsétlen királyt is, hogy többször ne térhessen vissza a hatalomba. Harmincöt éves lehetett akkor. További életét nem ismerjük, halálának idejét vitatják. Sorsa méltó epilógus az Orseolók történetéhez. „Velencei Péter” apja, apai nagyapja és dédapja egyaránt dózse (hercegi rangú, élethossziglan választott államfő) volt, ám a nagyhatalmú család csillaga leáldozott.

A szent, aki lelépett

Nem kecsegtetett barátsággal a magyarok és a velenceiek első találkozása. A városállamot létében fenyegette honfoglaló őseink 899-es itáliai hadjárata – az első, amelyet a Kárpát-medencéből indítottak. A „kalandozó” (kevésbé romantikusan gyilkoló, gyújtogató és fosztogató) magyarok a Brenta menti csatában győzelmet arattak Berengár király serege felett, és szemet vetettek Velencére. Ám a sztyeppék lovasai nem ismerték a tengert, esetlenül mozogtak a lagúnák között, az ellenséges gályahad megfutamította őket. Ki hitte volna, hogy másfél évszázad elteltével az időközben (többé-kevésbé) keresztény hitre térő magyaroknak velencei királyuk lesz? Az Orseolók ebben az időben már dúsgazdag kereskedők voltak, házasságaik révén a legelőkelőbb családokkal kerültek rokonságba. Pietro, aki egy emberöltővel a magyarok feletti sorsdöntő győzelem után született, grófnőt vett feleségül. Nehéz időkben, polgárháborús helyzetben választotta dózsénak a népgyűlés. I. Orseolo Péter (uralkodott 976–978) magánvagyonából építtette újjá a belharcokban félig lerombolt városállam sok középületét, köztük a Szent Márk-templomot és a dózse palotáját. Bőkezűen adakozott a szegényeknek, népszerűsége óriásira nőtt. Annál furcsábban ért véget kétéves regnálása. A krónikák szerint éjszaka, álruhában hagyta el Velencét, és egy távoli francia kolostorba vonult. Kortársai dicséretes vallási buzgalmának tulajdonítják a váratlan döntést. Vajon tényleg spirituá­lis élmény érte? Vagy megelégelte az államügyeket? Netán prózaibb oka volt menekülésszerű távozásának? Csak találgatni lehet. Az bizonyos, hogy utolsó évtizedét visszavonultságban, remeteként élte le a Pireneusokban. A katolikus egyház szentté avatta – egyedül a Serenisima (a Velencei Köztársaság) történetének 120 dózséja közül. (Más kanonizált republikánus államfőről azóta sem tudunk.)

Arccal az Adria felé

Dinasztiaalapításra aligha gondolt Pietro dózse, amikor sietségében faképnél hagyta azonos nevű kamasz fiát is. Ám az a név olyan jól csengett a velenceiek fülében, hogy amint az ifjú felnőtt, megválasztották városuk élére. E szerencsés döntéssel rendkívül sikeres korszak kezdődött. II. Orseolo Péter (991–1009) receptje mintául szolgált az eljövendő évszázadokra: a költséges hadakozással szemben előnyben részesítette a jövedelmező kereskedést. Hátat fordított Itália állandó kicsinyes viszályainak, arccal a tenger felé. Remek diplomáciai érzékkel bizalmi viszonyt alakított ki a korszak minden fontosabb hatalmával. Legidősebb fia, Giovanni bizánci hercegnőt vett feleségül. Még a pápát is megbékítette, pedig az egyház rossz szemmel nézte, hogy „hitetlenekkel” üzletel. Ehhez azonban ragaszkodott az éles eszű dózse, mert felismerte a kapcsolatban rejlő tőkét. Szerződéseket kötött a Mediterráneum muszlim fennhatóság alatt álló városaival, Damaszkusztól Alexandrián és Palermón át Córdobáig. Arab kereskedők révén jutott a mesés Kelet luxuscikkeihez (fűszerek, selyem, szőnyegek, üveg, papír, elefántcsont, illatszerek). Ez biztosította a városállam kivételezett helyzetét egészen a nagy földrajzi felfedezésekig. A keleti kereskedelemből származott az a mérhetetlen gazdagság, amelyből a bizánci–gótikus–reneszánsz–barokk Velence épült, a varázslatos város, amilyennek ma megcsodálhatjuk. De Pietro fejedelem nem olyan kalmár volt, akinek inába szállt a bátorsága. Nem tűrte a zsarolást. Megtiltotta, hogy védelmi pénzt fizessenek a tengeri rablóknak. Ütőképes hajóhadat szervezett, és fokozatosan kiszorította a kalózokat az Adriáról. Sorra fogadtak neki hűséget a dalmát szigetek és a parti városok (Póla, Zára, Spalato, a mai Pula, Zadar és Split). A dózse büszkén vette fel a Dux Dalmatiae címet. Flottájával elűzte a szaracénokat Bariból. Ám dicsősége csúcsán személyes tragédia törte derékba életét: utódjául kiszemelt Giovanni fiának váratlan halála. II. Péter hátralévő három évére bezárkózott palotájának egyik szobájába. Akárcsak remete apja, ő sem volt többé kíváncsi az emberekre.

A köztársaság visszavág

Ottó (Ottone) fia tizenhat évesen lépett apja helyébe (1009–26). Szokatlan neve szintén diplomáciai manőver eredménye: a német-római császár volt a keresztapja. Szárazföldi szövetségest keresve folytatta a bevált házasságpolitikát, és az új magyar királyságra esett a választása. Géza fejedelem lányát, István húgát vette feleségül – így kerülhetett közös gyermekük, Péter később a magyar trónra. Ám Ottó nem tanulta el apja mértéktartását és kifinomult módszereit, vagy csak túlságosan ifjú volt még (sógoránál, Istvánnál csaknem húsz évvel fiatalabb). Elvetette a sulykot. Családi vállalkozásban kormányozta Velencét, fivéreinek püspökségeket adományozott. Hol volt már a nagyapja, aki saját zsebből építtette újjá a várost? A velenceiek kétszer is fellázadtak a királyként viselkedő Ottó ellen, végül elkergették. Megvédték a köztársaságot. Nem hagyták, hogy elvegyék tőlük a városállamukat. Nem akartak alattvalókként élni egy örökletes monarchiában: sosem tűrtek meg despotát maguk fölött a Serenisima fennállásának ezerszáz éve alatt (697–1797). (Ilyesmivel csak svájci kantonok büszkélkedhetnek.) A megbuktatott dózse olcsón megúszta, különösen középkori mércével mérve. A fejét és szeme világát meghagyták, csak a haját és szakállát vágták le, úgy száműzték Konstantinápolyba. Péter fia ezután menekült Árpád-házi rokonaihoz, Magyarországra, ahol 12 év múltán uralkodó lett – az egyetlen király a dózsék családjában. Velencében még egy Orseolo próbálta puccs-szerűen magához ragadni a hatalmat, de Domenico elvetélt kísérlete – Roberto Cessi olasz történész szavaival – „miserabila parodia” volt. Válaszul a családot kiközösítették, tagjai nem viselhettek tisztséget a köztársaságban, amely flottája, értékálló ezüstdukátja, kereskedőházai és bankjai, valamint Marco Polo felfedezései révén a Földközi-tenger vezető hatalmává emelkedett a reneszánsz idejére. Az Orseolók dicső napjai azonban véget értek. A szenzációs pécsi lelet jelképes végpontja ennek a rendkívüli családtörténetnek: Péterrel sírba szállt a dinasztia.

A sír

A királysírt a pécsi székesegyház altemplomában találták meg a Janus Pannonius Múzeum régészei, Tóth Zsolt vezetésével. Noha a csontok nem kerültek elő, a szakemberek biztosra veszik, hogy a temetkezési hely Orseolo Péteré. A Képes Krónika számol be arról, hogy ott helyezték nyugalomra a velencei származású uralkodót. A kora középkor szokása szerint egyedül az alapító földi maradványait temették a székesegyházakba, márpedig a pécsi bazilikát Péter építtette, egy római kori, ókeresztény temetkezőhely fölébe. A 164 centiméter hosszú sírkamra a mai altemplom padlózata alatt található, tehát a XI. századi, tűzvészben megsemmisült templom szintje alatt lehetett. A kutatók szerint a nyomok arra utalnak, hogy nem kifosztották, hanem gondosan áthelyezhették a második Árpád-házi király ereklyéit.

fecsego.eu/népszava online

Leave a Reply 69 megnézve, 2 alkalommal mai nap |