< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár, Közélet, Kultúra / Blog article: Szülői jogokat korlátoz az új köznevelési törvény

| Mobile | RSS

Szülői jogokat korlátoz az új köznevelési törvény

Szombaton diákok, szülők és pedagógusok tüntetnek a köznevelési törvény módosításával szemben. Az új szabályozás – többek között a kötelező óvodáztatási és iskoláztatási kor, vagy épp a magántanulói státusz megszüntetése – korlátozza a szülők Alaptörvényben rögzített, neveléshez való jogát. A Hetek cikke.

Szülői jogokat korlátoz az új köznevelési törvény

A jelenlegi kormány igen nagy hangsúlyt tesz a hagyományos, konzervatív értékek védelmére, és kiemelt figyelmet fordít a családokra. A családok védelméről szóló 2011-es (CCXI.) törvény kimondja, hogy a „család Magyarország legfontosabb nemzeti erőforrása, és a családban történő nevelkedés biztonságosabb minden más lehetőséghez képest…”. Az Alaptörvény XVI. cikke pedig deklarálja, hogy a szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést, valamint a szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni, beleértve a taníttatást is. A szülői jogok akkor korlátozhatóak az Alaptörvény értelmében, ha a gyerek érdeke úgy kívánja, például ha a szülők nem biztosítják a megfelelő anyagi, érzelmi biztonságot, vagy kifejezetten bántalmazzák a gyereket.

A 2019. július 1-je óta hatályos köznevelési törvény – mértékadó vélemények szerint is – az Alaptörvényt (is) sértő módon korlátozza a szülői jogokat, és komoly akadályokat gördít a családban történő nevelés elé. Az új törvény abból indul ki, hogy az óvoda alkalmasabb a gyermek nevelésére, mint a saját otthona, és a szülőnek kell bizonyítania ennek ellenkezőjét.

Külön engedéllyel, eddig ismeretlen összetételű bizottságok döntése alapján négyéves korig nevelkedhet kizárólagosan a családjában a gyerek, ezután kötelezően óvodába kell járnia, függetlenül attól, hogy szülei milyen körülményeket tudnak biz­tosítani a számára. A minél korábbi életkorban történő óvodakezdés a hátrányos helyzetű gyerekek számá­ra valóban előnyös lehet, hiszen ők azok, akik sajnálatos módon saját otthonukban nem kapják meg a kellő figyelmet, vagy akár a napi többszöri étkezést sem.

Az átlagos, rendezett hátterű családokban azonban minden tényező adott ahhoz, hogy a gyerekek a megfelelő képességeket elsajátítsák. Több idő jut egy gyerekre még egy nagyobb családban is, mint egy 20-25 fős óvodai csoportban, sokkal inkább egyénre szabható az együtt eltöltött idő, erősödik a szülő-gyerek kapcsolat, és a család értékrendje dominál a kortárshatások helyett.

Paczolay Péter alkotmánybíró már a 2014 szeptemberében életbe lépő  – a szülőknek még több jogot biztosító – közoktatási törvénnyel kapcsolatban így fogalmazott különvéleményében: 

„A szabályozás fordított – már-már családellenes – logikát képvisel, hiszen a szülő alaptörvényi jogaiból kiindulva nem azt kellene igazolnia, hogy ő alkalmas a gyermeke megfelelő nevelésére, hanem azon esetekben lenne indokolt és indokolható a szülői jogok korlátozása, ahol ténylegesen igazolt, hogy a szülő a gyermek jogaival és érdekeivel ellentétes módon eljárva nem tudja biztosítani részére a megfelelő nevelést és társadalmi beilleszkedést.”

Soha senki nem igazolta tudományosan azt, hogy a korai és kötelező óvodába kényszerítés volna az egyetlen és legjobb módja a kisgyermekek nevelésének. Nem azt állítjuk, hogy az óvoda nem jó hely a gyerekek számára, azt viszont igen, hogy a szabad választás lehetősége ebben az esetben is fontos lenne.

Rugalmatlan iskolakezdés

Nem csak az óvoda megkezdésének ideje és időtartama kerül ki a szülők fennhatósága alól. Az eddigi évtizedekben alkalmazott rugalmas iskolakezdés helyett 2020 szeptemberétől kötelezővé válik a hatéves kori beiskolázás. Külön engedéllyel, valamely még meg nem nevezett bizottság döntése alapján maradhat még egy évet óvodában a gyerek, de mindenképp szigorítani kívánják a „halasztás” feltételeit. Az iskolában való helytállás számos olyan készséget igényel, ami egyénenként eltérő ütemben fejlődik. Nem elég, ha valaki értelmes, jó képességekkel bír.

Az önfegyelem, a figyelmi képességek, a gátlófunkciók érettsége, szociális és érzelmi érettség mind szükségesek a sikeres iskolai évekhez. Ebben az életkorban az idegrendszer évről évre spontán módon is rengeteget fejlődik, szükség esetén pedig számos kognitív és mozgásfejlesztési mód áll rendelkezésre.

Az azonos életkorban eltérő képességekkel bíró gyerekek együttes iskolakezdése nem jelentene problémát egy olyan iskolarendszerben, ahol a gyerekek egyéni jellemzőit és különbségeit a pedagógusok jól tudnák kezelni. A differenciálás, az egyéni haladás lehetősége azonban a hagyományos iskola nagy létszámú osztá­lyaiban gyakorlatilag megvalósíthatatlan, vagy ritka, mint a fehér holló.

A meg nem nevezett bizottság egyelőre ismeretlen módon fogja felmérni az iskolai alkalmasságot. A korábbi gyakorlatból kiindulva elmondható, hogy a szűrőmódszerek nem voltak elég szenzitívek, és csak a komolyabb lemaradásokat tudták tetten érni. Ugyanakkor számos olyan eset lehetséges, amikor nincs nagyobb mértékű eltérés, tehát a gyerek nem akad fenn a rostán (nem kap diagnózist, nem lesz „papíros gyerek”), de több apró éretlenség hosszú távon összeadódó hatása később komoly gondokat okozhat.

A szülő tehát nem dönthet arról, hogy mikor kerüljön iskolába a gyereke. Sőt, jelentősen szűkültek a tanulási forma megválasztásának lehetőségei is. Mit tehetett eddig a szülő, ha a kérdéses színvonalú állami oktatásnál jobb, egyénre szabottabb módon akarta taníttatni a gyerekét? Választhatott egyházi vagy alapítványi fenntartású iskolát. Ennek lehetősége most is fennáll, de a törvény jelentősen csökkentette ezeknek az oktatási intézményeknek a szuverenitását azáltal, hogy az alternatív iskolák tanrendjét is az állami iskolákhoz igazították.

Tanrendjük legfeljebb 30 százalékban térhet el a NAT-tól, és félévenkénti bontásban kell a követelményeket megjeleníteni. Ezeknek az iskoláknak az egyik fő vonzereje éppen abban áll, hogy ugyanazt a tananyagmennyiséget más ütemben, más formában tanítja meg a gyerekeknek, a törvény így komoly és indokolatlan kihívás elé állítja ezeket az intézményeket. A cél itt is egyértelműen a központosítás, egységesítés, a diverzitás csökkentése. A magániskolák vagy alapítványi iskolák viszont a nagy többség számára anyagilag és/vagy földrajzilag nem elérhetőek, kapacitásuk korlátozott, tömegek számára nem jelentenek tehát alternatívát az állami oktatás helyett.

Magántanulói státusz megszüntetése

Az eddigiekben egyfajta menekülési útvonalat jelentett még a családok számára a magántanulóság intézménye, amit szeptembertől eltörölnek. A helyébe lépő „egyéni tanrend” lényegesen szigorúbb feltételekkel érhető el, a beteg, külföldön tartózkodó, élsportoló gyerekek számára jelent leginkább megoldást. Eddig a tankötelezettséget magántanulóként teljesítő gyerekek ugyanúgy elsajátították a NAT által meghatározott tananyagot, ám azt saját tempójukban, egyénre szabott módszerekkel tehették. A magántanulói csoportokban a gyerekek együtt, képzett pedagógusok segítségével, modern pedagógiai elvek alapján tanulhattak – jogilag magántanulóként.

Több okból lehetett valaki magántanuló. Közismert, hogy az iskolákban megnőtt a „papíros gyerekek” száma, amit úgy próbált a kormányzat kezelni, hogy megszüntette az értékelés alóli felmentést, de megfelelő segítséget továbbra sem biztosított az érintett gyerekeknek. Akiket pedig magántanulóként „kimenekítettek” a rendszerből, azokat most visszaterelik oda, miközben a fejlesztésük továbbra sem biztosított.

Jelentős azoknak az aránya is, akik kifejezetten a minőségibb, korszerűbb oktatás reményében éltek ezzel a lehetőséggel. A magántanulóságot önként és tudatosan választó szülők és diákok számára ez az oktatási forma nagyszerű lehetőséget jelentett arra, hogy a gyerek a neki leginkább megfelelő oktatást kapja úgy, hogy több ideje jusson pihenni, kikapcsolódni, és nem mellékes módon idejének nagy részét a családjában töltse.

Az egyénre szabott tanulási mód nem egy elcsépelt „liberális” frázis, hanem az az oktatási forma, ami mindenki számára a lehető legtöbbet tudja nyújtani anélkül, hogy az úgynevezett „átlag” dobozba tuszkolná, és jelentős kompromisszumokra kényszerítené a gyereket.

Kelet-Európában igen elterjedt tévhit, miszerint a magántanulók nem tanulnak meg kapcsolatokat teremteni, „antiszociálisak”, nem tudnak alkalmazkodni. Ehhez képest amerikai kutatási adatok szerint a magántanulók jobb tanulmányi eredményeket érnek el, függetlenül a szüleik iskolázottságától vagy a család anyagi helyzetétől. A magántanulók átlag felett teljesítenek a szociális, érzelmi és pszichológiai mutatók területén, magasabb az önbecsülésük, fontosabb számukra a családi összetartás és a közösség szolgálata is, mint iskolába járó társaiknak.

Azoknál a gyerekeknél, akik számára a magántanulóság kényszer, akiktől ilyen módon kívánt „megszabadulni” az iskola, természetesen a fent tárgyalt előnyök nem jelentkeznek. A törvényhozó célja ezeknek az eseteknek a rendezése, ám jogos kérdés, hogy pusztán az iskolába való visszairányítás megoldja-e az eredeti problémát? Megkapja-e ott a segítséget a gyerek, ahol nem tudták kezelni a helyzetet? Sajnos a válasz egyértelműen nem.

Bezáruló lehetőségek

A szülő nevelési jogának korlátozása messzire vezet. Nem mindenki választhat magának úri szabó által pontosan méretre készíttetett öltönyt, és jó dolog, hogy vannak olcsóbb, nagyüzemben előállított termékek is. Az átlagos emberre alapvetően illik a konfekciótermék is, esetleg kicsit szorít, máshol bő, de hordható. Vannak azonban olyanok, nem is kevesen, akiknek a gyártósorról leesett ruhadarabok fájdalmasan szűkek, vagy éppen lötyögnek rajtuk. Az állami oktatás adta kereteket mindenek felett valónak, egyedül járható útnak kikiáltani olyan, mintha azt állítanánk, hogy a Távol-Keleten készült tömegtermék magasabb minőséget képvisel, mint egy pesti úri szabó keze munkája.

A hatályos közoktatási törvény felvet jogos problémákat, azonban azokat megoldani nem tudja. A szabályozás potenciális nyertesei a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, akik számára a korai óvoda- és iskolakezdés komoly erőforrás lehetne, ha ennek mindenhol meglennének a szakmai feltételei. A vesztesek sora viszont jóval hosszabb, sajnos a törvény alapkoncepciója ezáltal szembemegy a hagyományos családi értékekkel.

fecsego.eu/atv

Jantek Gyöngyvér pszichológus teljes cikkét a Hetek pénteken megjelent számában olvashatják.

Leave a Reply 135 megnézve, 2 alkalommal mai nap |