< Böngészés > Főoldal / Közélet / Blog article: Lőtávolon kívül

| Mobile | RSS

Lőtávolon kívül

2019. szeptember 8. | hozzászólás | Közélet

Legyünk tisztában a magunk erejével, lehetőségeivel, képességeivel. Ne engedjük elszédíteni magunkat se provokátoroktól, se meggondolatlan handabandázóktól

Lőtávolon kívül

szerző:Szerencsés Károly

A közeljövő európai történelmének számunkra legnagyobb kérdése kétségkívül az, hogy élni tényleg csak „bent” érdemes-e, azaz a politikai közösség, amelyhez tartozunk, valóban előnyünkre válik, legalábbis elősegíti boldogulásunkat, megmaradásukat, avagy lehet élni „kívül” is? Kiválni, ha nyilvánvalóvá lesz, hogy ez a közösség éppenséggel hátrányunkra van, s végső soron nem érdekelt a megmaradásunkban sem. Ami nagyon megnehezíti a választ, az a gazdasági globalizáció, s emellett Magyarország Tria­nonban fogant – egészen abnormális – kiszolgáltatottsága ebben a gazdasági globalizációban. „Finom” kiválást aligha engednének nekünk, látjuk Nagy-Britannia esetét. Viszont a „kintről” jövő életmentő gépek tartozékai híján ezrek halnának meg, egyes, csak onnan beszerezhető gyógyszerek híján tízezrek sorsa válna egyik pillanatról a másikra válságossá, az import elektronikai rendszerek elemei híján egy pillanat alatt összeomlana az állami, önkormányzati, oktatási, egészségügyi rendszer. Elmaradásunkat a háborúk okozták, igen a szocializmus bezártsága, és persze a rabló hiénák, de azért ne szépítsük: el is bambultunk, el is ernyedtünk a nagy élni akarásunkban.

A helyzet ma olyan, hogy óriási munkanélküliség, talán még élelmiszerhiány is kialakulna, az elmúlt évtizedek majdnem öngyilkos folyamatainak hatására, amelyek következtében Magyarországon dél-amerikai zöldséget, német húst, holland krumplit és olasz szőlőt vásárolunk. Valahogy tudnánk ezen segíteni – majdnem mindenen –, csakhogy mára a szellemi kiszolgáltatottságunk is olyan mértékűvé vált a globalizáció révén, ami nagyon megnehezítené a talpon maradást. Arról a szellemi, fizikai és lelkierőről beszélek, ami 1918, sőt 1945 után is megvolt még. Ami megroppant 1956 után, s 1990-ben alig-alig érződött. A szellemi, lelki kiszolgáltatottság mindennél károsabb, mert elveszi az önálló gondolkodás, cselekvés esélyét is. Még nem adtuk fel, sőt, mintha mozdulna valami… De hát a pénz! Hiába, a gondolathoz is pénz kell már, mert a gondolat megvalósítása ezt igényli. Még Trianon után is maradt valami, a Weissnek, Chorinnak, Vidának, Esterházynak, Festeticsnek, Goldbergernek. Harmincnyolcban pár hét alatt összedobtak egy teljes évi plusz költségvetést, mert kellett. A Hazának. Hogy aztán rossz lett a vége, nem csak az ő hibájuk.

Nem tréfa dolog ez. Nincs helye az indulatoknak, meggondolatlanságoknak. Nem az „eb ura fakó” ideje van. A helyzet sokkal súlyosabb, mint Rákóczi vagy Kossuth idejében volt. Teljes gyökérzetünkkel és idegzetünkkel is része vagyunk annak, amit Európának neveznek, s a „kint” vagy „bent” kérdése tényleg csak akkor merülhet fel, ha a létünk a tét. Mert hát ez a legfőbb megosztó kérdés ma is: érték-e, ha megmaradunk magyarnak – avagy szebb és fennköltebb beleolvadni valami nagyobb közösségbe? Megcsapott már minket számtalanszor e dilemma szele. Voltak, akik szívesen olvadoztak volna, s lássuk be, aki nem érzi magát a nemzet részének, könnyen csapódik ide, oda! Aki akarja, tartsa meg amolyan „privát nyelvnek” a magyart, bolondságnak, fényűzésnek – mondják. De országok helyett birodalom, nemzetek helyett jogállás, s a „privát nyelvek” felett egy hivatali, irodalmi, oktatási és hírközlő nyelv. Óh, de ismerős!

Legyünk tisztában a magunk erejével, lehetőségeivel, képességeivel. Ne engedjük elszédíteni magunkat se provokátoroktól, se meggondolatlan handabandázóktól. S aztán vegyük számba, mi is a helyzet ezzel a politikai közösséggel, amelynek tagja vagyunk. A múlthoz fordulhatunk. Valójában 1526 óta tagjai vagyunk ilyen közösségnek. Saját kísérleteink egy közép-európai politikai közösség létrehozására – Nagy Lajos, Jagelló Ulászló, Hunyadi Mátyás idején – kudarcba fulladtak. Jogosnak látszott hát, hogy „Nyugaton” keressünk szövetségest a fenyegető Oszmán Birodalommal szemben. És része lettünk egy politikai közösségnek, amely azonban sok csalódást okozott nekünk. Országunkat megvédeni késlekedett. Majd miután a magyarság a harcokban az ország nagy részén csaknem kipusztult, a felszabadítás után „meghódított területként” kezelte hazánkat. Erős szabadságharcokkal kellett figyelmeztetnünk a szövetség eredeti értelmére. Sikerült. Nem értek el a lelkünkig, nyelvünkig, legendáinkig. Lőtávolon kívül voltunk. Mélyen és magasan.

Végül „kiegyeztünk” a Habsburgokkal, nem jól, de  ahogy lehetett. A vége minden elképzelhetőnél rosszabb lett. Bocskai, Rákóczi, Kossuth még tudott seregeket toborozni, de aztán csak nagyuraink maradtak, pompával, önérzettel, de sereg nélkül. Függetlenek így lettünk 1920-ban, de húsz év múlva megint csatlakoztunk egy globális politikai közösséghez, a háromhatalmi egyezményhez. Attól is azt vártuk, hogy megóv az új keleti hódító birodalomtól, a kommunista Szovjetuniótól, de mint korábban Bécsből, most Berlinből is „meghódított területnek” látszottunk. S ahogy Caraffa vagy Haynau, úgy jött Veesenmayer, a teljhatalmú birodalmi megbízott is. Az „európai keresztes hadjárat” hamar összeomlott, s „Európa erőd” is elesett. Akkor talán sokakban megfogalmazódott: soha többé ne tartozzunk senkihez.

Nem kérdezték. Akadtak, akik úgy gondolták, meg kell találni a helyünket egy új politikai közösségben. Csak ez most egy „keleti” birodalom képében jelentkezett. Ezek most Vorosilovnál kilincseltek. Talán egy kis remény volt, hogy mehetünk a magunk útján. Semlegesség, harmadik út. Nem sikerült. Sokat szenvedett az ország a szovjet birodalom külső gyűrűjében, s eddigi utolsó fegyveres szabadságharcát is megvívta. Leverettetett, de megint figyelmeztette a birodalom urait és helytartóit. Miénk az igazság! S bár az értelmetlen szocialista gazdaság kiszakította az országot Európából, a szellemi „kitettségünk” nem volt végzetes. A kulturális teljesítményünk lőtávolon kívül volt. A magasban. Ez óvta meg a magyarságot újra.

Aztán hirtelen itt maradtunk majdnem magunk. Az oroszok mentek, más meg – katona – nem jött. Talán egy pillanat lehetett. Ki-ki elgondolkodhatott: akkor most hogyan tovább? Erdélyben felrémlett a magyarokat irtó erőszak Marosvásárhelyen. Délvidéken véres háború, magyarellenes zárótüzekkel. S milyen lesz az önálló Szlovákia, Ukrajna? Hárommillió magyar odaát. Lehetnénk semlegesek? Kívül? Menjünk a harmadik úton? De hát annyian és olyan meggyőzően állították, hogy nincs harmadik út. Nincs meg hozzá az erőnk. Katonára gondoltak, pedig dalra, versre kellett volna! Megint felülkerekedett a gondolat: jobb tartozni valahova, s akkor az Európai Unió vonzónak tűnt. Egyszerűen ide tartoztunk. Tagjai lettünk a NATO-nak, az Európai Uniónak.

Mostanában feszült a viszonyunk a politikai közösséggel, amelynek tagjai vagyunk. Vizsgálnak. Fenyegetnek. Megbélyegeznek. Ismerős. De kik? Talán, akiket megbíztunk a vezetéssel? Aligha. A világtörténelem legvisszataszítóbb bolhacirkusza zajlik Európában. Az „egység” nevében kultúrát, hitet, elveket, sőt életet odadobó pénzéhes feneségek törnék darabokra Európát, a nemzeteket, városokat, egyházakat, közösségeket. Az „egység” bajnokai felépítették fórumaikat. Saját szobraik előtt pózolnak, bronztáblákba vésik a dogmákat. Állnak a fórumaikon a humanizmus, nyitottság, szabadság, tolerancia fehér tógáiban, de ha a szél fellibbenti a selymet testükről, rothadt bűz árad, önzés, önkény, uralomvágy, hiúság, mohóság. Tisztátalanság. Ott áll a főcenzor, amott a néptribun, a pontifex maximus, s körben a szenátori rend. Ők az „egység” ügyesbeszédű szószólói, akik kéjesen számolják aranyaikat. Züllött, renyhe, mohó társaság. Vigyázzatok! Előbb-utóbb lent a nép felkiált: Jöjjön Caesar!

Nagy hullámok úgyis jönnek. Viharok. Kint vagy bent? Eldől az is. Csak nyugalom. A hullámokat „türelmesen ki kell lovagolni”, s majd meglátjuk, tudunk-e javítani a közösségen. Addig van esély, míg el nem süllyedtünk. De azelőtt, mikor már ránk szakadna a tonnányi víz, szálljunk fel, s ha már csak repülhetünk, akkorra legyenek szárnyaink is. S emelkedjünk a magasba szép meséinkkel, dalainkkal, verseinkkel. Magasra, lőtávolon kívülre.

forrás:magyar hírlap

Leave a Reply 47 megnézve, 1 alkalommal mai nap |