< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár, Közélet, Kultúra / Blog article: Tényleg a gyakorlat teszi a mestert?

| Mobile | RSS

Tényleg a gyakorlat teszi a mestert?

A Magyar Televízió Ki mit tud? című műsorának résztvevői az előkészületek során
Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Az emberiséget évszázadok óta foglalkoztatja a siker receptje. Ki ne vágyna arra, hogy valamiben a legjobbak között lehessen? Erre a sóvárgásra építve rendre születnek elméletek arról, hogyan válhat bárki sikeressé: egyesek a kitartó gyakorlásra esküsznek, mások szerint minden eldől a születésünkkor.

Csupán 10 ezer óra szorgos gyakorlás, és bármilyen területen a legjobbak közé kerülhetünk, nagyszerű zongoristává, kiváló teniszezővé, regényíróvá vagy éppen műkorcsolyázóvá válhatunk. Ezzel az igencsak népszerű gondolattal robbant be a köztudatba az eredetileg történészdiplomával rendelkező Malcolm Gladwell, amikor 2008-ban megjelent Kivételesek – A siker másik oldala című könyve. Az ígéret, hogy napi három vagy heti 20 óra gyakorlással mindössze 10 röpke év alatt bármivé válhatunk, amivé csak akarunk, hamar sok hívet szerzett a szerzőnek, aki komoly kutatási eredményekre építette az elméletét. Könyvében azt írta, mindegy, hogy sakkozókat vagy profi bűnözőket vizsgáltak, ugyanaz jött ki: a naggyá válás mágikus száma a 10 ezer. A Beatles tagjai is éppen ennyi időt töltöttek gyakorlással, és Bill Gates is szorgosan nyomkodta már kamaszkorától a számítógépet, mielőtt az a világ leggazdagabb emberévé tette (egy időre). Az életen át való tanulás propagálói, pedagógusok és a gyerekeiket motiválni próbáló szülők idézik előszeretettel Gladwell elméletét, a legtöbbször sajnos hibásan. Gladwell ugyanis soha nem állította, hogy ennyi óra kitartó gyakorlás kiváltaná a tehetséget, csupán azt próbálta bizonyítani, hogy bármilyen területet vizsgál, az igazán sikeres emberek mögött nagyjából ilyen hosszú út áll. Mindezt többek között Anders Ericsson pszichológiaprofesszor kutatására alapozta, azonban ő az elsők között volt, aki árnyalni kezdte a világon virálisan terjedő tételt. Azt is igyekezett tisztázni: valójában az ő eredményei nem határoznak egy konkrét óraszámot, ami alatt kiválóvá, szakértővé vagy bajnokká lehet válni. A 10 ezres szám csupán egy átlag, vizsgálata során volt dolga olyanokkal, akik sokkal kevesebb idő alatt profik lettek valamiben, míg voltak olyanok, akiknek 25 ezer óra volt csak elég. 

Végletes leegyszerűsítés

Azóta maga Gladwell sem győzi különböző előadásaiban tisztázni az elmélettel kapcsolatos félreértéseket. Például, hogy a 10 ezer órát egyfajta minimumnak tartja, vagyis ő nem találkozott olyan profival, aki ne töltött volna legalább ennyi órát az adott tevékenység gyakorlásával. De ez önmagában nem jelenti azt, hogy egy 150 centis ember profi kosárlabdázó lesz, ha rászán 10 évet az életéből, egy botfülű műkedvelőből pedig ünnepelt komponista ennyi idő alatt. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem mindegy, ez a 10 ezer óra milyen minőségű gyakorlással telik. Hiába úszik valaki kitett fejjel, rossz technikával napi három órát a közeli uszoda 25 méteres medencéjében, nem fog Hosszú Katinkával versenyezni a következő olimpián. Gladwell mondanivalója sokkal inkább arról szól, hogy a tehetség kibontakoztatásához is időre, kitartó gyakorlásra van szükség, amely egyre nagyobb és nagyobb kihívások elé állít. Kritikusai szerint a még mindig népszerű életvezetési-bestseller író végletesen leegyszerűsített bizonyos kutatási eredményeket, alkotott belőle egy hangzatos elméletet, egy univerzálisnak tűnő szabályt, azóta pedig nem győz kihátrálni belőle. Addig árnyalja és finomítja, hogy tulajdonképpen alig marad belőle valami. Mindettől függetlenül az elmélet önálló életre kelt, elterjedt, különböző kutatók pedig nem sajnálják az óráikat, hogy változatos módszerekkel cáfolják a tévhitet. A Princeton Egyetemen például 88 különböző kutatás eredményeit összesítették, amelyek azt bizonyították, hogy a gyakorlás csupán átlagosan 12 százaléknyi előnyhöz juttatta azokat, akik elég időt fektettek az adott tevékenységbe. Az eredmények területenként váltakoztak: a játékok területén 26 százalék, a zenében 21, a sportokban 18, az iskolai tanulásban viszont már csupán négy-, a szakmák területén mindössze egyszázaléknyi különbséget eredményezett az „edzés”. Hogy ez miért lehet így, arra egy másik népszerű életmód-tanácsadó bestselleríró adhat magyarázatot. Frans Johansson szerint a folyamatos és állandó gyakorlás azokban a tevékenységekben játszik igazán nagy szerepet, amelyeknek a szabályai és keretei merevek és állandóak. Pél­dául a tenisz, a sakk vagy a klasszikus zene területén a szabályok szinte sosem változnak, így tanulhatóak a megfelelő technikák. Viszont szerinte a vállalatvezetés vagy a rockzene nem ilyen területek. A Sex Pistols például úgy lett világhírű, hogy Sid Vicious állítólag alig tudott játszani a basszusgitárján. Legutóbb Brook Macnamara pszichológusprofesszor és társai ismételték meg az egyik olyan kutatást, amelyre Gladwell az elméletét alapozta. Hegedűsök három csoportjával készítettek interjút a gyakorlási szokásiakról, és arra kérték őket, vezessenek naplót a tevékenységükről egy héten át. A szakmájukban legjobbnak vagy jónak minősített zenészek körülbelül 11 ezer órát gyakoroltak 20 éves korukig, míg a kevésbé ügyes hegedűsök 6000 óráról számoltak be. Vagyis az elég jók és a legjobbak között nem volt számottevő különbség ebben a tekintetben, mégsem vált mindenki virtuózzá. A három csoport között összességében a gyakorlással töltött órák száma a képességkülönbségek negyedéért felelt. Macnamara szerint a gyakorlás egy bizonyos szint felett elveszti jelentőségét, azon a szinten, ahol már mindenki nagyon sokat gyakorolt, egészen más tényezők döntenek. Úgy gondolja, az emberi képességek és teljesítmények különbségeit a környezeti és a genetikai tényezők, illetve azok kölcsönhatása határozza meg. Mindehhez jön a gyakorlás és a tanulás szerepe, nem beszélve a motiváltságról és az ember lehetőségeiről. Vagyis a képlet nem meglepő módon bonyolult, jóval komplikáltabb, mint hogy le lehessen egyszerűsíteni egyetlen mágikus számmá.  

Velünk születik vagy kialakul?

Vagyis kutatások ide, elméletek oda, az emberiség nem lett sokkal okosabb abban a kérdésben, hogy vajon mi a siker receptje. A 10 ezer órás szabály azért is válhatott ilyen népszerűvé, mert egyszerűen figyelmen kívül hagyta azt az évszázadok óta vizsgált kérdést, hogy mi is az a tehetség, és vajon hol lakik. Abban már viszonylag nagy az egyetértés, hogy a tehetség létezik, ráadásul valami genetikai, velünk született dolog. Ezt bizonyította például az a kísérlet, amikor egy- és kétpetéjű ikerpárokat kértek meg, hogy rajzoljanak portrét egy modellről. Míg az egypetéjűek közel azonos színvonalon ugrották meg a feladatot, a kétpetéjűeknél jelentős különbségek voltak a rajzok színvonalában. A tehetség mibenlétével és a fejlesztésének, gondozásának lehetőségeivel a 2004-ben elhunyt híres pszichológus, Julian Stanley kezdett el foglalkozni az elsők között. Ő alapította 1979-ben a Johns Hopkins Egyetem Fiatal Tehetségek Központját, ahová azok kerülhettek be, akik az egyetemi felvételijük alapján a felső egy százalékba tartoztak – ide járt többek között Mark Zuckerberg ­Facebook-alapító, Szergej Brin, a Google egyik alapítója és Lady Gaga is.  

Idejében felismerni

Az intézet arra is lehetőséget adott, hogy a fiatalok sorsát nyomon kövessék, Stanley 45 éven át tartó kutatása a matematikából kiemelkedően tehetséges gyerekekre fókuszált, összesen ötezer alany későbbi karrier­útját követte nyomon, sokan közülük tudósok, innovátorok lettek, és rengetegen töltenek be vezető pozíciót vállalatoknál. Ez a valaha volt leghosszabb kifutású vizsgálat ebben a témában, adataiból 400 tanulmány és könyv született. Elsősorban arra ad választ, hogy hogyan lehet már korán felismerni a tudományos, technikai, mérnöki és matematikai tehetséget. De Stanleyt az is foglalkoztatta, hogyan lehet a jó képességű gyerekeket még okosabbá tenni, képessé arra, hogy megváltoztassák a világot. Kutatásai összességében arra mutattak rá: a korán elismert kognitív képességeknek sokkal nagyobb hatásuk van a várható teljesítményre, mint a szorgalomnak vagy az olyan környezeti tényezőknek, mint a gazdasági-társadalmi státusz. Vagyis a lényeg az lenne, hogy minél korábban felismerjék, ki miben jó, és idejében elkezdjék fejleszteni a képességeiket. Viszont a legtöbb ország oktatási rendszere erre kevéssé alkalmas, az iskolák nagy része a leszakadó, nehezen boldoguló diákok felhozására helyezi a hangsúlyt. Sokkal hamarabb kiderül, ha valaki nem tudja tartani a tempót, mint az, ha többre lenne képes. A jó tanulók közül egyáltalán nem biztos, hogy észreveszik, ha valaki úgy színötös, hogy közben nem fejlődik, mert a képességei tizedével képes ezt produkálni. Arról nem is beszélve, hogy például a zenei tehetség egy olyan családban, ahol nem játszanak hangszeren, túl sokáig rejtve maradhat. Sokan afelől is kételkednek, hogy vajon jó dolog-e idejekorán a „tehetséges” vagy akár a „zseni” címkét ráaggatni egy gyerekre, esetleg elkényelmesítve ezzel. Mindenesetre tény, hogy minél előbb ismerik fel valakinek azon képességeit, amik megkülönböztetik őt az átlagtól, annál hatékonyabban fejleszthetőek, és annál nagyobb az esély, hogy az illető sokra viszi az adott területen. A tudomány mai állása szerint a tehetség nem egyértelműen örökölt, és nem is kizárólag a környezeti hatásokon múlik, egy komplex konstrukció rengeteg változóval. Valójában egy lehetőség, amit ha idejében észrevesznek, ápolnak és gondoznak, adottak a fejlődés lehetőségei, és az illető kellően motivált, tényleg kiemelkedő lehet valamilyen területen. De ehhez elengedhetetlen a kitartó, megfelelő, és a határokat feszegető gyakorlás – több ezer órányi.

0,2 százalék az extrémen kiemelkedő értelmi képességű (zseni) az emberek között. 15-16 százalék mondható átlagon felülinek, kiemelkedőnek pedig további 2 százalék.

fecsego.eu/népszava online

Leave a Reply 53 megnézve, 2 alkalommal mai nap |