< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár, EU Sajtószoba, europarl.europa.eu/news/en, europarl.hu, Fecsegő hírek, főszerkesztő blogja, Közélet, Kultúra / Blog article: Mindenütt jó, de a legjobb…? – Szomorú jövőkép: újabb elvándorlási hullámmal számolhatunk

| Mobile | RSS

Mindenütt jó, de a legjobb…? – Szomorú jövőkép: újabb elvándorlási hullámmal számolhatunk

SZERZŐ: LATYÁK BALÁZS

Bár a tendencia javul, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint évente még mindig mintegy húszezer magyar dönt úgy, hogy külföldön fog boldogulni. Több mint egymillióan vállalnak munkát külföldön, tavalyelőtt ez a szám még 965 ezer volt. A külföldön élő magyarok közül sokan nem is tervezik a hazatérést.

New York Cityben járunk, abban a városban, amelyet a legtöbben Amerika legzordabb, legridegebb részének tartanak. Rengetegen nem tudják elképzelni, milyen lehet egy többmilliós lakosú városban élni, ahol egy percig sincs megállás, s egy pillanatra sem lehet elmenekülni a zaj elől. Még többen gondolják azonban a tengerentúli metropoliszról, hogy emberséges és vonzó hely. Közéjük tartozik Hornyai Krisztina, az egykoron egy VII. kerületi általános iskolában tanító pedagógus is, akinek csak pozitív tapasztalatai vannak a városról.

– Az utcákon rengetegszer hallani az „egy csónakban evezünk” kifejezést – mondja. – Itt létezik valamiféle sorsközösségtudat, ami valószínűleg abból ered, hogy New Yorkban szinte mindenki egy másik országból érkezett. Mindenkinek van egy másik nyelve az angol mellett, ami érdekli a többieket, mindenki kíváncsi a másikra, és az emberek értékelnek minden erőfeszítést. Ebből a városból nem lehet kilógni.

Krisztivel a több ezer kilométer távolság okán csak online beszélgethetünk, az időeltolódás miatt azt is több részletben. Ez azonban nem probléma, így is rengeteg tanulságot vonunk le egymás mondataiból.

– Miért döntöttél a távozás mellett?

– Szörnyű kimondani, de az anyagiak miatt – mondja Kriszti, és arcán hirtelen szomorúság lesz úrrá. Mondandóját így folytatja: – Sokan hitetlenkedve fogadnak minden, a pedagógusok egzisztenciális helyzetéről szóló hírt Magyarországon. Hát álljanak itt a tények, amiket tanítóként megéltem: pályám első évében havi nettó 110 223 forint volt a fizetésem, ami az állami béremelés következtében szinte semmit sem emelkedett, igaz, a második évtől már 117 783 forintot kaptam kézhez. Ezután minősítő vizsgát tettem, amellyel magam mögött hagyhattam a gyakornoki státuszt, és átkerültem a pedagógus I. fokozatba. Ez azt jelentette, hogy a harmadik évemtől kezdve majdnem 20 ezer forinttal emelkedett a nettó bérem, míg végül a negyedik évben – az állandó túlóráim után is – átlagosan 10 ezer forint pluszt kaptam. Így lett a fizetésem havi nettó 150 ezer forint. Ebből kellett hónapról hónapra valahogyan megélnem. Csoda, hogy inkább New York Cityt választottam?

Koronavírus - Egyesült Államok

Fotó: Frank Franklin II

Kriszti több mint fél év elteltével könnyebben beszél egykori helyzetéről, de mint mondja, megviselte a tehetetlenség, s a kiutazása is ennek köszönhető. Amikor általános iskolai osztálya, amelyet elsőtől egészen negyedikig kísért végig, elballagott, úgy érezte, hogy időre van szüksége, minimum egy évre parkolópályára akarta tenni az életét. Elhatározta hát, hogy nyelvet tanul, megismer valami újat, és világot lát. Rátalált az au pair programra, amelynek keretében New York Cityben kínált munkát neki egy magyar–argentin származású, Amerikában élő család.

– Au pairként – a családdal együtt élő bébiszitterként – fizetést és teljes ellátást kapok, cserébe magyarra tanítanom a gyerekeket, segítek a velük kapcsolatos feladatokban – mondja Kriszti. Hozzáteszi, mindig is olyan munkát szeretett volna végezni, amelyben el lehet mélyülni, amely kellő kreativitást igényel, s teret enged az egyéni ötletek megvalósításának. Most a gyerekekkel foglalkozva ki tud teljesedni. Jól érzi magát, a jövője biztosított, a munkáját szereti. De hazatér, amint lejár a szerződése. Azt mondja, a végleges távozás meg sem fordult a fejében. – Akármilyen nehéz otthon boldogulni, egyszerűen nem tudnám hátrahagyni az ottani életem, mindazokat, akikhez ragaszkodom, és hétezer kilométerre felépíteni egy teljesen újat.

– Évek óta köztudott, hogy a fiatal, képzett munkaerő elvándorlása vagy külföldi munkavállalása nem segíti Magyarországot. Pozitív hatása akkor lehet, ha a külföldi tapasztalatszerzést visszatérés követi, és így a külföldi munkában felhalmozott tudás, a képességek, az anyagi és kapcsolati tőke itthon kamatozik – tudom meg Gödri Iréntől, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársától. Hozzáfűzi: – Reménykedésre adhat okot, hogy a visszatérők száma évről évre nő, az elmúlt esztendőkben az évi 20 ezret is meghaladta. Ha viszont az elvándorlás végleges külföldi letelepedéssel jár, az nemcsak a hazai gazdasági fejlődésre, a munkaerő-szerkezetre, az oktatási ágazatra hat vissza, hanem a hosszú távú demográfiai hatásaival is számolni kell.

Egyáltalán nem gondolkodik a hazatérésen a lassan egy éve Izraelben élő Dürr Fruzsina. A most 25 éves fiatal először a 2009 nyarán, egy nemzetközi tornászversenyen találkozott a Földközi-tenger keleti partján fekvő országgal, s egyből beleszeretett. Amikor hazajött, egyszerűen közölte a családjával, hogy ha felnő, Izraelben fog élni. Akkor még nem talált támogatókra ebben.

– Mindenki úgy gondolta, hogy még gyerek vagyok egy ilyen döntéshez, ami részben igaz is volt. Fogalmam sem volt arról, mivel jár egy költözés, ráadásul sem héberül, sem angolul nem beszéltem. A sport révén ugyanakkor kitartó voltam, 17 évesen újra kijutottam a Maccabi Játékokra, és még jobban beleszerettem Izraelbe – mondja. Beszélgetésünk ugyan vele is csak online zajlik, de a Skype-on is sugárzik belőle az elszántság. Így nem lep meg, amikor közli, hogy végleg akkor határozott a költözésről, amikor harmadszor járt Izraelben, és megismerte az egész országot. – Egy velem egykorúakból álló magyar társasággal buszoztuk körbe Izraelt, kísérőnk egy rabbi, egy fegyvert viselő elsősegélynyújtó, egy idegenvezető, valamint egy izraeli katona volt – meséli, és amikor az utóbbit említi, enyhe pír jelenik meg az arcán. Mint kiderül, nem alaptalanul.

– Miért mosolyogsz? – kérdezem.

– A katona egy Dávid nevű srác volt, akiről először nem tudtam, hogy magyar. Majd ahogy teltek a napok, fény derült a titokra. Az utazás alatt kialakult egyfajta vonzalom kettőnk között, majd szerelmesek lettünk egymásba, ma pedig már együtt élünk.

Fruzsi és Dávid jelenleg egy kisebb lakást bérel Haifán. Fruzsi edzőként gyerekekkel foglalkozik, a párja továbbra is katona. Amikor a munkájáról kérdezem, Fruzsi elmondja, hogy nyolcéves korától a szertorna szerelmese. Aktív évei alatt nem volt ügyetlen, többen is nagy reménységnek tartották, de egy sérülés félbeszakította a pályafutását. Nem szívesen hagyott volna fel a sporttal, ezért akkori edzői maguk mellé fogadták, s kitanulta a mesterséget. Értett a gyerekek nyelvén, így megragadt a pályán. Kiköltözése előtt egy zuglói sportegyesület csoportját vezette. Munkája azonban nem volt túl jövedelmező, nagyjából 60-70 ezer forintot keresett havonta. Heti öt napot dolgozott, a fizetése attól függött, hogy éppen hány gyereket edzett. Ennek ellenére komoly sikereket ért el.

– Emlékszem, volt egy csoportom, amelyet azért kaptam, hogy felzárkóztassam őket a kortársaikhoz. Korábbi edzőik egyáltalán nem bíztak bennük, sokukat még versenyezni sem engedték. A közös munka azonban meghozta az eredményt, a csoport minden tagja eljutott a versenyzésig, és jobb eredményeket ért el, mint azok a kortársai, akikhez fel kellett zárkóznia – meséli, majd hozzáteszi: most is hasonló feladata van, jelenleg egy olyan kis csapatot edz, amelynek a tagjaira ráfér a ráncba szedés.

– Ennyire bíznak benned Izraelben, hogy rögtön csodát kellene művelned?

– Az izraeliek mentalitása egészen más, mint a magyaroké! Ha valaki ideköltözik egy másik országból, annak az embernek mindenki örül, támogatják őt, ott segítik, ahol csak tudják. Én ebben a kihívásban is a segítő szándékot érzem. Ráadásul a fizetésem fixen a duplája az otthoninak, amiért hetente kétszer 4 órát kell dolgoznom.

– Itthoni szemmel ez sem tűnik túl soknak.

– Igen, Magyarországon ebből nem tudnám egyedül fenntartani magam, itt viszont egy kisebb lakást ki tudnék bérelni, és még ételre is maradna pénzem.

Ezek a beszélgetések csak két fiatallal készültek, s nem tudhatjuk pontosan, összesen hány interjúra lenne szükség, hogy minden külföldön élő magyar megszólalhasson. Pontos statisztika ugyanis erről nincs. Mint ahogyan bizonyára azokat az embereket, családokat sem fogják majd összeszámolni, akik a koronavírus okozta elbocsátási hullám következtében költöznek majd el, és vállalnak munkát külföldön.

Gödri Irén biztos benne, hogy a munkanélküliség mostani emelkedése vélhetően növeli a külföldi munkavállalási szándékot. Kérdés azonban, hogyan alakul majd a célországok fogadókészsége, munkaerőigénye. Ezt a folyamatot megállítani nem, csupán valamelyest csökkenteni lehet, amihez viszont hosszú távú gazdasági növekedésre, a gazdasági helyzet tartós javulására lesz szükség. Emellett olyan változásokat kell végrehajtani, amelyek pozitív jövőképet nyújtanak azoknak a fiataloknak, akiknek a körében jelentős a kivándorlási hajlandóság. A szakember arra figyelmeztetett: az államnak olyan munkahelyeket kell létrehoznia, amelyek a fiatalok meglévő tudását kamatoztatva és továbbfejlesztve olyan megélhetést biztosítanak, amely ha nem is a nyugati bérekkel vetekedve, de a hazai viszonyok közt kiszámítható jövőt, tervezhető életpályát nyújt.

fecsego.eu/168 óra

Leave a Reply 41 megnézve, 1 alkalommal mai nap |