| Mobile | RSS

Keserű tanulság, hogy a magyar társadalom Majkában csak a besúgót tudja tisztelni – Puzsér Róbert a 168 Órának

– SZERZŐ: ÁRPÁSI BENCE

Polgárháborús légkört szeretne a hatalom létrehozni a kultúrharccal – jelentette ki Puzsér Róbert lapunknak adott interjújában. Úgy véli, a Rákosi-rendszerhez hasonlít a jelenlegi rendszer kultúrpolitikája, és arról is beszélt, ki a magyar popzenében MC Házmester.

Amióta Demeter Szilárd felel a könnyűzene társadalmasításáért, egyre többen találgatják, hogy vajon mit takarhat ez a tevékenység. Az Ön olvasatában ez mit jelent?

Számomra ez egyértelmű jelzés: a jelenlegi kultúrpolitika nem Aczél György, hanem Révai József (a Rákosi-korszak meghatározó kultúrpolitikusa és ideológusa – A szerk.) szellemét hordozza. A popzene társadalmasítása – ilyesmi Aczél Györgynek és Erdős Péternek nem szerepelt a tervei között. Ők nem társadalmasítani akarták a popzenét, hanem szelepet igyekeztek formálni belőle. Úgy tervezték, hogy azon át majd levezetődnek azok a társadalmat feszítő energiák, amelyek 1956-ot okozták – és nem is kalkuláltak rosszul. Úgy gondolkodtak, hogy a rendszer rugalmasságának érdekében olyan szelepeket kell képezni a könnyűzenei produkciókból, amelyek ezt a feszültséget levezetik – így funkcionált a kádári kultúrpolitika. Ezzel szemben a jelenlegi működés a rákosista kultúrpolitikára emlékeztet: szó nincs arról, hogy a rendszer rugalmasságát akarnák növelni. Ők úgy gondolkodnak, mint Révai József: a popzene a magyar társadalom, a dolgozó nép fontos önkifejezése, melyben a hazai fiatalság megvallhatja a magyarság ezeréves történelme iránti elragadtatását. Identitásképző eszközként tekintenek a popzenére – vagyis az a szándékuk, hogy az ne a fiatalságból induljon ki, hanem a rendszerből. 

Ebből a politikából az következik, hogy a popzene szelep-funkciója nem fogja ellátni a szerepét, és elfojtások keletkeznek, ha ez a Demeter Szilárd-féle anyag megvalósul?

A mai tömegkommunikációban már a politikai rendszerek jellegétől és szándékától függetlenül nagyon sok szelep van. A jelenlegi tömegtársadalmak már nem szorulnak Aczél Györgyökre, hogy feszítő energiáikat levezessék. Ezeket az internet különböző csatornáin keresztül Demeter Szilárd részvétele nélkül is levezeti a magyar társadalom. A popzene társadalmasításának kísérlete legfeljebb arról szól, hogy a jelenlegi hatalom miként gondol önmagára, a kultúrára és a magyar társadalomra.

Fotó: Youtube

Egy pillanatra az is eszembe jutott – anélkül, hogy az Ön által említett olvasat felmerült volna bennem –, hogy a popzene társadalmasítása talán már a kilencvenes években elkezdődött, és ennek lett az a vége, hogy nem tudjuk, mitől szomorú a szamuráj, és találgatjuk, hová visz minket nyaralni az álomhajó.

Az én szememben a társadalmasítás kísérlete arra utal, hogy bölcs vezérünk rápillantott a popzenére, és megállapította, hogy az nem eléggé társadalmi. Túl individualista, túlzottan a fiatalok kedvteléseiről, élveteg szenvedélyeiről szól. Konkrétan: drogokról, nemi vágyakról és bűnözésről. Ez csupa olyan téma, ami nem társadalmi. Ez az individualizmus pedig bölcs vezérünknek nem kedves, ezért ki kell irtani a popzenéből – magyarán a popzenét társadalmasítani kell. Szóljanak a dalok a magyarság fényes jövőjéről, az előttünk álló nagyszerű évszázadról, Orbán Viktorról, aki megvédi a déli határt a migránsoktól! Szóljanak a dalok az ezer évünkről – erről a dicsőséges, rettenetes és csodálatos évezredről itt, a Kárpát-medencében! A politika alapvetően kétféleképp viszonyul ezekhez a popdalokhoz. Egyik esetben meghatározza, hogy miről szóljanak, mi szolgálja a magasabb társadalmi érdeket – ilyen a totalitárius kultúrpolitika. Ha Szálasinak lett volna ideje kultúrpolitikát szervezni, az is ilyen lett volna. Másik esetben paternalista kultúrpolitikáról beszélünk, amely hagyja a fiatalokat szórakozni, s ennek szab kereteket és határokat. Legyen meg a három T-betű, de a cél az, hogy a középső T – vagyis a „tűrt” kategória folyamatosan szélesedjen, a két szélső – a „támogatott” és a „tiltott” – pedig folyamatosan szűküljön, mert ez ad a rendszernek rugalmasságot, s ezáltal stabilitást. Ezzel szemben Révai Józsefnek és a jelenlegi rendszernek a kultúrpolitikája épp ennek ellenkezőjére törekszik. A „támogatott” és „tiltott” kategóriákat szélesítik, a „tűrt” kategóriát pedig szűkítik – nem a rendszer rugalmasságában érdekeltek, hanem a feszültség fokozásában. Létre akarnak hozni két masszív csoportot: a támogatott könnyűzenét, amely társadalmi, mert a magyarságnak szól a magyarságról – és a nem társadalmi könnyűzenét, amelyet a hatalomnak minden eszközzel el kell lehetetlenítenie. A kormányzat a mai körülmények közt nyilván nem tudja úgy betiltani azt, ami nem tetszik neki, ahogy azt Rákosiék tették, ugyanakkor a rendelkezésére álló eszközökkel arra törekszik, hogy kiszorítsa valamennyi olyan felületről, amely felett uralma van. 

Most pedig erre meglátták az alkalmat. Rájöttek arra, hogy a járványhelyzetben anyagilag megszorultak a zenészek, előlép Demeter Szilárd: osztunk pénzt, cserébe ti írjatok Trianonról, ne drogokról, szexről, bűnözésről meg egyéb individualista témákról. 

Szeretném hangsúlyozni, hogy ők ezt nem meggyőződésből teszik. Nem jelenthető ki, hogy feltétlenül így gondolkodnának. Nekik ez mindössze alkalmas egy új kulturális front megnyitására. Kulturális háborút vívnak a baloldal ellen – azért akarják a hazai könnyűzenét társadalmasítani, mert ez ideális ügy a számukra, hogy a balliberális kurzust provokálják. Pontosan végiggondolták ezt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mert ennyire nem hülyék: ők elrendelik a magyar könnyűzene társadalmasítását, amelyre válaszul a 168 Órában olyan interjúk fognak készülni, mint ez. Ők akarják ezeket az interjúkat, és reagálni akarnak rájuk a saját felületeiken. Akarják ezt az üzengetést és ezt a feszültséget, mert ez tartja őket hatalmon – ez az ő kultúrharcuk: a huszadik század folytatása posztmodern keretek közt egy modellezett médiatérben. Nem lehet pontosan tudni, mennyire őszintén révaisták, és mennyire játszanak ezzel triggerelés céljából cinikus megfontoltsággal, de tulajdonképpen mindegy is, mert a hatása így is, úgy is ugyanannak a polgárháborús légkörnek a kialakulása. 

Fotó: Facebook/Sétáló Budapest 2019

A járványhelyzet nemcsak a kultúrpolitikai feszültségeket hozta elő, különféle előadóművészek is egymásnak ugranak. Ennek egyik leglátványosabb csattanása Majka és Lovasi András csörtéje. Miért állt bele ebbe a Kispál és a Borz egykori frontembere?

Lovasi András meggyőződésesen áll szemben a rendszerrel, és annak ellenzékével is. Ő olyan autonóm kulturális szereplő, akinek minden alapja, oka és joga megvan ahhoz, hogy páros napokon a balliberális kurzust, páratlan napokon meg a népnemzeti kurzust küldje el melegebb éghajlatra. Meggyőződésből tette, és nem balhét akart kelteni – ebben biztos vagyok. 

Erre jött Majka, mondván: miért akarsz, András állami segélyt? Csak picit fura, hogy ezt épp az a Majka mondja, aki a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tévéjében műsort vezet.

Sőt, Majka a ByeAlexszel közösen előadott „jól csinálod, tetszik, szép a hasad, szexi” refrénű számára állami támogatást is felvett a magyarok adójából. Bizony: a Nemzeti Kulturális Alap nem csekély pénzzel támogatta azt a Majkát, aki most hisztizik, mert a bárki másnak kiutalt támogatás már fáj neki. Csak az ő számlájára járjon állami pénz, senki máséra, mert amint bárki támogatást kap, Majka rögtön veri az asztalt, amiért az a pénz nem az ő zsebébe került. Ez éppen ugyanaz a mechanizmus, amellyel MC Házmester évtizedes barátját és partnerét, Curtist egy koncert közönsége és egy ország nyilvánossága előtt drogozásért feljelentette, s az eset után mindenki vele érzett együtt. Keserű tanulság, hogy a magyar társadalom még ózdi vagányból is csak a besúgót tudja tisztelni igazán.

fecsego.eu/168 óra

Leave a Reply 56 megnézve, 1 alkalommal mai nap |