| Mobile | RSS

Kepes András: Az erős embernek nincs szüksége hatalomra, a gyönge jelleműt pedig tönkreteszi

ködös

5°Ckepes andrásinterjúbookfilmtv

BIELIK ISTVÁN / 24.HUKULTÚRA

admin

László Pál 2020. 12. 22. 11:05

„Manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye” – nem ő mondja, idézi. Nem érdekli a napi politika, ám a kultúra, az irodalom, az oktatás, és az egészségügy helyzete azonban foglalkoztatja. Meg a családja. Hol regényt ír, hol esszét. Interjú Kepes Andrással

Most már mondhatom azt, hogy, egy íróval beszélgetek, vagy még van némi újságíró identitás is Kepes Andrásban?

A rádiós-tévés kulturális újságírással harminc éve felhagytam, tizenkét éve pedig nem is vagyok képernyőn.  Már korábban is jelentek meg könyveim, de az utóbbi évtizedben csak könyveket írok, így azután, ha a jelenlegi foglalkozásomat nézzük, akkor az íróság áll hozzá legközelebb. De miért fontos ez?

Csak azért, mert ha újságíró vagy, akkor kollégaként tegeződhetünk, ha író, akkor inkább magázódunk.

A kulturális újságírás is fontos és élvezetes időszak volt az életemben. Ha a további tegeződésünknek ráadásul ez a feltétele, akkor különösen jó szívvel vállalom…

Viszont most már akkor hivatásos író.

Hogy mit jelent a hivatásos író, azt nem tudom, de a jelenlegi a tizenkettedik könyvem, és most az írást veszem ugyanolyan komolyan, mint korábban a televíziót. Időközben felnőtt egy generáció, amely engem már nem a képernyőről, hanem a könyveim alapján ismer. Amúgy televíziós pályám utolsó évtizedeiben is inkább riport-dokumentumfilm sorozatokat készítettem, az Apropót, a Világfalut, a Különös történeteket. Vagyis, ha úgy tetszik, televíziósként inkább dokumentumfilmes voltam, annak ellenére, hogy amikor a dokumentumfilmeseket sorolják, az én nevem nem kerül szóba. Igaz, egyetemi tanár is vagyok, de ha professzorokról beszélnek, éppenséggel nekem se magam jutok az eszembe, hanem egykori egyetemi társaim, barátaim, ismerőseim, akik igazi tudósok lettek.  Én valahogy mindenhonnan kilógok. Valószínűleg, ha egész pályám során csupán egyetlen területtel foglalkoztam volna, egyszerűbb lenne a helyzet, így meg, úgy tűnik, sikerült összezavarni azokat, akik ragaszkodnak a skatulyákhoz, hogy na, most akkor te mi is vagy: író, újságíró, rádiós, tévés, dokumentumfilmes, egyetemi professzor? De a sokféleségnek is megvan az előnye. Nyitottságot, rugalmasságot ad.

BIELIK ISTVÁN / 24.HU

Ahogy az is változatos, hogy éppen milyen műfajban írsz. Az előző könyved inkább regény, A boldog hülye és az okos depressziós meg egy esszékötet lett. Mi dönti el a formát?

Mondhatnám, hogy szisztematikusan váltogatom a műfajokat, mint a pulóver kötésmintáit szokás – egy sima, egy fordított –, hiszen, ahogy mondtad, a mostani könyvem esszé, előtte egy regény volt, azt megelőzően pedig felváltva fikció és nem fikció…  De az igazság az, hogy mindkét műfaj érdekel, és a téma dönti el, éppen melyiket választom. Ha egy téma kapcsán izgat a cselekmény, és a karakterek, akkor regény lesz belőle. Ha inkább a gondolatmenetre összpontosítok, ami ráadásul tudományos alátámasztást is igényel, akkor esszét írok.

Ezt a könyvet Popper Péter idézetével indítod. „Manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye”. Ez egy tök jó bon mot, de nem változtatta meg a hozzáállásodat Popperhez az, ami kiderült róla? Vagyis, hogy mégis csak fegyverrel védte 56-ban az V. kerületi pártbizottságot, vagy, hogy „Professzor” fedőnéven a Kádár-korszak titkosszolgálatának dolgozott.

Én ilyesmiről soha nem beszélgettem vele. Engem a bölcs, szarkasztikus humorú, elképesztően művelt, a „belső utakat” kutató Popper Péter érdekelt, aki minden vallást és értékrendet igyekezett megérteni. Ami a politikai pletykákat illeti, azt gondolom, hogy ha valaki gyerekként, üldözöttként élte át a vészkorszakot, mint ő, akkor mindössze egy évtizeddel a holokauszt után, egy húszéves fiúban éppenséggel előjöhettek olyan traumák, amit hatvan év távlatából nehéz megítélni. A rendőrségi munkájáról pedig annyit tudok, hogy gyermekpszichológusként fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozott. Péter személyiségét ismerve, valószínűnek tartom, hogy a fiatalok érdekeit legalább annyira szem előtt tartotta, mint az igazságszolgáltatásét. Értelmetlennek tartom, amikor egyesek úgy vájkálnak a múltban, hogy nem mélyültek el az egyes korszakokban, és mai szemmel, gyakran aktuálpolitikai érdekből minősítenek sorsokat. Kiváló friss történelmi kutatások állnak ma már rendelkezésre az első világháborúról és Trianonról, a két világháború közti időszakról és a második világháborúról, a holokausztról, az ötvenes évekről és az ’56-os forradalomról. Ítélkezés előtt, vagy inkább helyett, érdemes lenne azokat olvasgatni. Amikor a Tövispuszta című regényemet írtam, különböző politikai irányultságú történelmi tanulmányokat és visszaemlékezéseket olvastam, hogy képes legyek megérteni a különböző traumákat és ellentétes szempontokat. Mert azt gondolom, Trianon és a holokauszt, a Don-kanyar és ’56, a Kádár-kori és a jelenlegi megalkuvásaink a mi közös, nemzeti traumáink. Aki azt képzeli, hogy ki lehet sajátítani egyiket vagy másikat, az nem érti a történelmet. Bár Hegelnek alighanem igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a történelem legfőbb tanulsága, hogy az emberek semmit se tanulnak belőle”.

Külön lehet választani ilyen erkölcsi kérdéseket?

Az erkölcsi értékrendet én is fontosnak tartom, de egy művész vagy tudós munkásságában csak annyiból, amennyiben a műveit meghatározza. Egyébként életrajzi elem. Irodalomtörténetileg persze fontos lehet, segít megérteni a motivációkat is. De valójában a mű számít.

A baj ott van, amikor egy alkotót nem a művei, hanem a politikai megnyilatkozásai alapján szorítanak háttérbe, vagy épp ellenkezőleg istenítenek.

Ha ebben az esetben megengedő vagyok, akkor legyünk következetesen azok, vagy van egy határ? Te – mondjuk így – egy házban, a Magyar Televízióban együtt dolgoztál Sipos Pállal, akiről szintén csak később derült ki, hogy mit is tett. Meg lehet-e ítélni egy embert csak a művei és munkássága alapján, vagy ehhez hozzátartozik az is, hogy milyen személyiség?

Sipossal soha nem dolgoztam együtt, közelről nem is ismertem. Hallottam róla, hogy jó tanár volt és a képernyőn is sikeresek voltak az ifjúsági műsorai. Az ügyről annyit tudok, amennyit Oláh Judit, Sipos egyik táborozójának a dokumentumfilmjéből megismerhettem, hogy szexuálisan visszaélt a tanítványai rajongásával. Nem ismerem a részleteket, és nem vagyok erkölcscsősz, de egy tanár esetében, aki érzelmileg kiszolgáltatott gyerekekkel foglalkozik, nagyobb súlya van az erkölcsnek az átlagosnál.  Ráadásul a pedagógus a személyiségével is tanít, és a személyiség hatása egy jó tanárnál olykor a tananyagnál is meghatározóbb. De mondom, ezt az ügyet nem ismerem eléggé. Viszont hosszasan lehet sorolni az elmúlt évtizedekből azokat az alkotókat, köztük jelentős írókat, filmeseket, zenészeket, képzőművészeket, akik a különböző politikai korszakokban morálisan elbuktak, gyávák, besúgók, megalkuvók lettek. A dolgoknak azonban nem egyetlen olvasata van, a körülmények ismerete nélkül nem érdemes ítélkezni.HIRDETÉS

A moralizálóknak pedig legyen figyelmeztetést, hogy az erkölcsöt papolók szekrényéből is kiesik olykor egy-egy csontváz.

Visszatérés Epipóba

Nincs-e olyan, hogy valaminek csak egy oldala van. Vagyis meg kell tudni mondani, hogy valami jó, vagy rossz. A politikában is. Demeter Szilárd írása kapcsán nagyon egyértelműen meg is mondtad.

Szerintem mindennek több oldala van, és az értékrendünk dönti el, melyiket választjuk. Nem vagyok militáns alkat, inkább szemlélődő típus vagyok, de ha megkérdezik a véleményemet, elmondom. Nem a „tutit”, hanem természetesen én is a saját értékrendem szerint. Írók, művészek, tanárok százai, sőt a PIM dolgozói is tiltakoztak a PIM főigazgatójának vállalhatatlan írása miatt. Hogy az RTL Klub Híradója miért éppen engem keresett meg, aki politikai ügyekben nem szokott nyilatkozni, azt máig sem tudom. Talán éppen ezért. Azt mondták, készítenek egy összeállítást ebben a témában. Aztán kiderült, hogy én voltam az összeállítás… A hírműfajban a szerkesztők döntik el, milyen rövid idézetet emelnek ki egy interjúból. Én azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy szerintem a pamflet nem egyszerűen a holokauszt áldozatai iránti kegyeletsértés, nem „zsidó érzékenységi” ügy volt, ahogy sokan együttérzésből vagy ellenérzésből beállították. Én úgy gondolom, hogy a 20. századi diktatúrák, a sztálinizmus és a nácizmus rémtetteinek ismeretében ez a gondolkodásmód – vallástól és politikai oldaltól függetlenül – méltatlan egy kultúremberhez. Azt is fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy ugyanilyen elfogadhatatlannak tartom a tiszaújvárosi ellenzéki jelölt, Bíró László zsidózós, cigányozós kijelentéseit is. Az én szememben mindkettőjük bocsánatkérése hiteltelen volt. Ami egy hétköznapi embernél magánvélemény, ha kínos is, az egy politikai közszereplőnél szerintem megengedhetetlen. Ezek az emberek amúgy súlytalan figurák, az őket kinevező, jelölő politikai erők súlya és felelőssége azonban nagy, és – ha ismerve jelöltjeik gondolkodásmódját – vállalhatónak tartották őket, akkor ez rájuk is rossz fényt vet. Éppen ezért nem is számítottam arra, hogy visszahívják őket. Remélem, ezek az ügyek tanulságul szolgálnak majd a következő választásokhoz. Azt gondolom, szükséges lenne egy – minden politikai oldal számára – közös erkölcsi és kulturális minimum.HIRDETÉS

A Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómia-vesztése is felhúzott.

A napi politika nem érdekel. Követem a híroldalakat, de túlságosan egysíkúnak és unalmasnak találom. A kultúra, az irodalom, az oktatás, és az egészségügy helyzete azonban személyesen is érint. Az SZFE-t jól ismerem, régebben tanítottam is ott, ott doktoráltam és habilitáltam, számos barátom járt oda. Ezért reagáltam azonnal az Fb-oldalamon, amikor a kormány megindította a támadást az intézmény autonómiája ellen. Azóta is figyelemmel kísérem, hogy a diákok milyen fantasztikusan higgadtan, bölcsen, kitartóan és rátermetten küzdenek a jogaikért. Hitet adnak a jövőhöz. Bárhogy végződjék az ügy, ők korunk hősei, a kuratórium és a mögötte sunyító minisztérium pedig szánalmas.

MOHOS MÁRTON / 24.HU

Professor emeritusa vagy a Budapesti Metropolitan Egyetemnek, mint egykori vezető mit gondolsz az egyetemek alapítványokba való kiszervezéséről?

Nem vagyok a magánegyetemek ellen, a METU is az, ahol tanítok.  Mindennek van előnye és hátránya. Egy magánegyetem függetlenebb a politikai hatalomtól, miközben kiszolgáltatott a piac és a tulajdonosok üzleti tehetségének. Az állami egyetem a közpénzből könnyebben boldogul, de a politika gyakran késztetést érez, hogy a pénzért cserébe beleszóljon az oktatásba. Erre találták ki az egyetemi autonómiát, hogy az egyetemi polgároknak is legyen döntési joguk és felelősségük a sorsukat illetően. Ez a mesterséges keresztezés: magánegyetem, de a politika által kijelölt, hatalom közeli tulajdonosokkal és vezetéssel, szerintem egy torzszülött. Ezt azok se vehetik komolyan, akik kitalálták. Az az érv se állja meg a helyét, hogy az egész azért történt, hogy javítsanak a színvonalon és a belterjesnek tartott oktatást kinyissák másfajta értékrendek felé is. Ez amúgy jogos és méltányolható elképzelés lenne, az SZFE esetében is, hiszen egy szellemi műhely és a hallgatók is csak gazdagodnak a többféle szemlélettől. De ezzel az egy rugóra járó kuratóriummal aligha ez volt a cél. Hiszen akkor a minisztérium kompromisszumos megoldásra törekedett volna. Az se meggyőző, hogy Vidnyánszky Attilát nevezték ki a kuratórium elnökének, aki már Kaposváron bizonyíthatta volna, hogy képes-e egy művészeti kart felvirágoztatni, a Nemzeti Színház vezetőjeként pedig, hogy tud-e kulturális intézményt menedzselni. De – enyhén szólva – egyik helyen se aratott osztatlan sikert. Nem értem, hogy egy tehetséges, érzékeny embernek mi szüksége van arra, hogy a hatalom bábja legyen.HIRDETÉS

powered by Rubicon Project

Én abban hiszek, hogy az erős embernek nincs szüksége hatalomra, a gyönge jelleműt pedig tönkreteszi.

Azon gondolkodtam, amikor olvastam A boldog hülye és az okos depresszióst, hogy mennyire lehet az ember őszinte, amikor a saját családjáról ír?

Szerintem körülbelül annyira, mint amikor az ember önmagáról ír. A családom nekem a meghosszabbított énem. Vagy én az övék. A saját őszinteségemnek is valahol ott vannak a határai, amikor úgy érzem, ha többet árulok el magamról, visszaélhetnek vele. A család esetében is a féltés a legfontosabb szempont. Meg aztán nem is tartozik minden mindenkire. Mindenkinek van egy titkos szobája, mint a Kékszakállú hercegnek, ahova senkinek nincs bejárása. Pontosan tudjuk, mi az, amit csak a szerelmünkkel, a családunkkal, a bizalmas barátainkkal osztunk meg, mi az, amit szélesebb közönséggel, és persze olyan is van, amit nem mondhatunk el senkinek, elmondunk hát mindenkinek. Ez a könyv egyébként se családtörténet. Egy tudományos kutatásokkal is alátámasztott esszé, gondolatkísérlet vágyakról, értelemről, sikerről, születésről, halálról, társadalmi felelősségről, oktatásról, párkapcsolatról és sok minden más egyébről. Csak a példákat gyakran a magam vagy a családom életéből hozom, mert azt ismerem a legjobban.

Szóval mennyire lehetsz őszinte?

Bolond, aki a családjáról és magáról olyanokat mond, amit égőnek tart. De a művészet vetkőzés, még az irodalmi esszé is, ami azért valahol a művészet és a tudomány közti ingoványos mezsgyén van. Én is feszegetem a saját határaimat, nemcsak azért, hogy az olvasó azt mondja, ez a Kepes milyen fantasztikusan őszinte ember, hanem mert az írásnak csak akkor van értelme, ha valaki a saját őszinteségével is megküzd.

Azért hagytam abba a riportkészítést, mert felismertem, hogy túl könnyen megnyílnak nekem az emberek, és nem akartam kiszolgáltatni azokat, akik megtiszteltek a bizalmukkal. Egy műsor sikere számomra soha nem ért ennyit. Erre mondta nekem egyszer Hofi Géza, amit a könyvben is idézek, hogy én egész jó riporter lehetnék, csak nem vagyok elég geci…

Ezért jó a fikció. Regények karaktereibe elbújva, áttételesen végre beszélhetek olyan érzésekről, kapcsolatokról, gondolatokról, amiket még magamnak is csak félve vallanék be. Ott végre lelkifurdalás nélkül lehetek szemét. Néha kell is, mert, ahogy Updike mondta, jó emberből nem lesz jó író.

BIELIK ISTVÁN / 24.HU

Van olyan azonban, magadról, amit meséltél és engem azóta is nagyon foglalkoztat. Intézetbe kerültél gyerekkorodban rövid ideig. Több helyen beszéltél róla, hogy felnőttként akceptálható döntése volt ez a szüleidnek. De te tudnád intézetbe adni a gyerekeidet? Mennyire békéltél meg ezzel?

Nekik se lehetett könnyű eldönteni, hogy mitől sérül inkább a család és mi, gyerekek: ha egy négyes társbérletben kell élnünk, ahol késsel üldözik az apámat, és ahol idegileg mindenki megroppan, vagy, ha elfogadják a külföldi kiküldetést annak árán, hogy a gyerekeket túszként itthon kell hagyni. Végül úgy döntöttek, két évet kibírunk a nővéremmel egy intézetben, viszont utána kiszabadulunk a társbérletből. Végül egy másfél szobás bérlakásban nőttem fel, a nővéremmel a fél szobában, és ott éltek a szüleim a halálukig. Nem tudom, hogy az ötvenes évek közepén, ilyen körülmények között én hogyan döntöttem volna. Az ember annyi mindent képzel magáról, aztán amikor belekerül egy helyzetbe, maga is meglepődik, hogy egészen másként viselkedik, mint ahogyan korábban elképzelte. Mindenesetre soha nem nehezteltem ezért a szüleimre. Gyerekként természetes volt, később pedig megértettem a szempontjaikat.

Egy külföldi kiküldetésen voltak akkor a szüleid. Apukád később Bejrútban volt kereskedelmi kirendeltség vezető. Ha már az imént a Kékszakállú herceg titokszobáját említetted, nincs semmilyen vadregényes, kémes sztorid az apukádról?

Szívesen mesélnék arról, hogy a papám milyen rettenthetetlen szuperhős volt, de az az igazság, hogy még autót vezetni se sikerült neki megtanulnia… Szüleim mindketten sok nyelven beszélő, vezető diplomaták voltak. Az egy másik szakma. Apámnak kalandos élete volt, de ebbe felszínesen nem érdemes belevágni. Ha „kémes történetekre” vágysz, nézz inkább James Bond-filmeket vagy olvass John le Carrét.

Kicsit most csalódott vagyok. Ezért egy tök hülye kérdés a végére: ez a könyv összegzés is. Foglalkoztat téged a halál?

Ahogy korábban is mondtam, ez a könyv nem az életemről szól. Ez egy gondolatkísérlet, ahol példákat hozok többek között az életemből is. Tudom, sok kortársam mostanában önéletrajzot ír meg nagy összegzéseket, Nádas Pétertől Bereményi Gézáig, Szüts Miklóstól Presser Gáborig. Ez amolyan életkori sajátosság ebben a korban, és nagyon tanulságosak, szépek, olykor megrázók. De én nem tervezek ilyesmit. A halál se foglalkoztat különösebben. Bár, lehet, ez hiba, mert

amikor negyven éve Vas Istvánt megkérdeztem, hogy költőként mi foglalkoztatja, azt felelte: akit hetven fölött nem a halál foglalkoztat, az hülye. Ezek szerint én hülye vagyok, mert engem még az élet foglalkoztat.

László Pál további cikkei

fecsego.eu/24.hu

Leave a Reply 142 megnézve, 1 alkalommal mai nap |