< Böngészés > Főoldal / Magyar Helsinki Bizottság / Blog article: Schmitt Pál beszéde a Márton Áron tiszteletére tartott koncert előtt Marosvásárhelyen

| Mobile | RSS

Schmitt Pál beszéde a Márton Áron tiszteletére tartott koncert előtt Marosvásárhelyen

(“Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyek alapján minden magyar embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófödte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelvet beszélnek és hat-hét féle nyelven imádják az Istent”.)

Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a mai napon Önökkel ünnepelhetek itt, Marosvásárhelyen. És hatalmas tisztesség számomra, hogy megidézhetem Önökkel a 30 esztendővel ezelőtt elhunyt Márton Áron életművét, kopogtathatok a szívükön az ő gondolataival. Mert tőle származnak a megidézett sorok Erdély sokszínű tájairól és sokszínű lelkéről.

Kolozsvárott, püspökké szentelésekor hangzottak el ezek a mondatok. Már akkor tudta, hogy a nyáj, a közösség, melyért most felelősséget vállal, sokkal nagyobb, mint az egyházmegye.

A katolikusok hite szerint azt, akinek boldoggá-avatási kérelmét befogadja a Szentszék, pere elindul, már megilleti az “Isten szolgája” cím. Én azt hiszem, Márton Áron püspököt egy másik cím is megillet: a magyarság szolgája.

Mert saját egyházának hívein túl lelkipásztorává lett az egész hányattatott sorsú erdélyi magyarságnak. Mert hitt nemzete történelmi igazságában. Ragaszkodott a magyarok kisebbségi, kulturális jogaihoz, s a földhöz, melyet szavai szerint “őseink vére és könnye puhított”.

Kiállt a felekezetek évszázados értékei mellett. De kárhoztatta a “felekezeti szemszöget”. Hogy a magyarok oly gyakran a sokszínű gazdagság öröme helyett törésvonalakat látnak a hitbéli, politikai különbségekben, és sebzetten, haraggal fordulnak testvéreikhez. Ostorozta azokat, akik összetévesztik a megbékélést a meghunyászkodással, a kompromisszumot az önfeladással. Nem félt vitába szállni a hatalommal, ellenszegülni rossz döntéseinek. Méltósággal vállalta a meghurcoltatást, a börtönt, de még hosszú raboskodása után sem akart mártírnak mutatkozni. (…)

Kedves Barátaim!

Azt hiszem, így a huszonegyedik században már jócskán benne élve éppen itt az ideje, hogy a magyarság letegyen arról az önsorsrontó szokásáról, hogy csak a bajban képes összefogni.

Amennyi szenvedést az erdélyi magyarságnak az elmúlt kilencven esztendőben ki kellett állnia, a természet törvényei szerint már fel kellett volna adnia! Több mint két emberöltő! Ennél rövidebb idő alatt is országok, egész népcsoportok tűntek el a történelem színpadáról. Ennyi idő éppen elég lehetett volna, hogy a magyarok már ne akarjanak önmaguk lenni.

Hogy mégsem így lett?

Annak legfőbb forrása, magyarázata az erdélyi történelem lapjain keresendő. A megmaradás ereje ott van a fejedelmek virágzó udvaraiban, gazdag kultúrájában. Ott van az irodalom anyanyelvet őrző soraiban éppúgy, mint 1956 székelyföldi visszhangjában, a forradalomért kivégzettek, bebörtönzöttek mártíromságában.

És ott van a lelkiismereti szabadságot hirdető szellemben, mely minden európai törekvésnél előbb, az 1568-as tordai országgyűlésen mondta ki: “ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől!” Vagyis mindenkinek joga van vallást, hitet választani. Sőt, joga van eszmét, irányzatot, politikát követni. Így, ezzel a választásával együtt lesz fontos.

Erdély történelmi nagysága ebben is áll: a négy felekezet egyformán fontos, nemzetépítő jelenlétében.

Hölgyeim és Uraim!

Jól tudom, ma szép számmal vannak itt közöttünk fiatalok. Ott ülnek fenn a karzaton. Örülök, hogy velünk vannak, és a rájuk jellemző szemszögből, kicsit távolabbról, felülről látják a többieket. Szeretném, ha mindazok, akik az erdélyi magyar közéletben bármilyen módon részt vesznek, mindig magukon éreznék ezt a tekintetet, a következő nemzedékek figyelmét! Ez a tekintet ugyanis – miként a tizenéveseké szokott lenni – kíméletlen. Ők számon fogják kérni az örökségüket, az előttük járók fejére fognak olvasni minden elvesztegetett lehetőséget.

Ők már csak a szüleik elbeszéléséből tudják, milyen nehéz az: kínkeservvel, meghurcoltan, szenvedve magyarnak lenni. Ők a szabadságba születtek. Csak magyarok szeretnének lenni, ilyen tisztán, ilyen egyszerűen. Nem értik a viszályokat, gyűlölik a széthúzást. Értik viszont a halk szavakat, megvetik a melldöngetést. Ahogy Márton Áron fogalmazott: “a fiatalok az erdélyi magyarság útját akarják”.

Bizony, az erdélyi magyarok nem élhetik a mások életét. Sem az anyaországiakét, sem a romániai többségi társadalomét, sem az egyes pártokét! Nem kölcsönözhetnek utat más európai népektől, nem cserélhetik el kisebbségi sorsukat mások hasonló helyzetével.(…)

A mai napon két érmet hoztam magammal ajándékba. Az egyiken a honfoglaló vezérek alakja látható. A hét arc, a hét tekintet arra figyelmeztet, hogy a magyaroknak végzetük az egység, a közösen elvégzendő munka, az összefogás. A másik érem Szent István király alakját idézi meg, s vele a közös örökséget, a sokszínű közös hazát.

Az anyaországiak évtizedek óta úgy jönnek Erdélybe, hogy ihassanak az igaz, szép magyar szóból, belélegezhessék a hagyományt. De azt is tudjuk, hogy arra, ami volt, ma új világ épül, a mai magyaroké.

Ma hoztunk még valamit Önöknek: az összefogás élményét. Magyarország idén példátlan akarat-egyesítéssel, azzal az elvárással küldte az Országgyűlésbe a képviselőket, azzal adott megbízást a kormányzó pártoknak, hogy legyenek úrrá a széthúzáson. Teremtsék meg a magyar nemzet határokon átívelő lelki, szellemi, gazdasági újraegyesítését.

Meg is tettük, amire megbízást kaptunk: az összetartozás napjának megünneplésével és a különleges eljárásban megszerezhető magyar állampolgárság törvényével készek vagyunk új alapokra helyezni a nemzet ügyét. (…)                                                     (MTI)

Leave a Reply 1764 megnézve, 1 alkalommal mai nap |