< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Béla, a Gyula, meg a Mari…

| Mobile | RSS

Béla, a Gyula, meg a Mari…

2012. január 15. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Egy verőfényes szeptember délelőtt a kerti sátor alatt olvasgattam. Élveztem az Ősz baráti, játékos ölelését. A könyv oldalain pörögtek az ókori népek életre, halálra folyó csatái. A szerelem, a vadság, a férfiasság, a bajvívás lekötötte a figyelmemet. A harcosok végtelen kegyetlenkedése elismerést váltott ki belőlem. A lovaglás művészetét már pólyáskoruktól gyakorolják a fiúgyermekek. A területszerző háborúkba távozó fiatal harcosok igazi férfiként térnek vissza a törzsi tűzhöz. Épp egy lángoló szerelmi képi jelenetnél tartottam, mikor megérkezett Mari.
– Jó napot művész úr. Látom, pihenget. Meg sem várta, hogy üdvözöljem, s egy újabb kérdéssel bombázott. Mit olvas?
– Középkori szerelmi történetet.
– Az… biztos szép lehet! – s helyet foglalt velem szemben. Érdeklődve néztem. Képzelje el, Gyula, a férjem, szétvágta baltával a kézfejét! A marha, baltával ütötte a falat! – ordibált. Azt tudni kell, Mari, nem bír halkan beszélni.
– Mért verte a falat Gyula?
– Mert megbolondult!
– Meg bolondult? – váltam kíváncsivá.
– Ajtót akart betenni az ablak helyére.
– Hmmmm.
– Látom, nem érti a művész úr.
– Nem teljesen!
– Na ide figyeljen. A fürdőszoba udvari ablaka helyére egy ajtót szerettünk volna. A mester sokért vállalta, ezért, az én Gyulám azt mondta, – majd ő beteszi az ajtót. Az ablakot kivette, s baltával verte méretre a nyílást, s közben rávágott a kézfejére. Ugrált, őrjöngött a fájdalomtól. A szomszédok siettek a segítségére. Nem voltam otthon. De ha ott lettem volna…
– Mért engedte. Hisz Gyula bácsi érgörcsben szenved!
– Nem lehet azzal bírni! Ha egyszer valamit a fejébe vesz..
– Mi történt azután?
– Az ügyeleten összevarrták a kézfejét. A lányom kísérgeti kezelésre ezt a bolondot.
– S mi lett az ajtóval.
– Meg csinálta!
– Marikám, amit kért szobabútort csekély ellenszolgáltatás fejében
magának adjuk.
– Tényleg! – ragyogott fel az arca. Felugrott, s már az ajtóban állva kiáltotta. Azonnal jövök, s viszem a bútort.
– István iszunk egy kávét? – kérdezte a nejem. Majd az acélkék szemével megsimogatott. Imádom, ides – tova huszonnyolc éve! Ő biztosítja számomra a munkámhoz, – íráshoz – nélkülözhetetlen nyugalmat, biztonságot. Rajongásig bálványozza a lányát, a fiát. A családot keményen, mégis laza gyeplővel irányítja. Nem panaszkodik. Rendületlenül megy előre, ha a család érdeke kívánja.
Hallottuk, érkezik Mari. Pedig még csak az utca elején járt. Hangosan kiabált
Évikéék nekem adták a bútort.
– Itt vagyok! – ragyogott az arca.
– Nyitva a kapu!
– Hoztam segítséget, mutatott a szellemi sérült Bélára, ki sovány, magas volt. Sírt szegény.
– Miért sírsz? – kérdezte hangosan Mari.
– Kutya… harapja… Bélát, harap.
– Nem bánt! – közben megcirógatta az arcát. Béla rágcsált egy nagy szemű szilvát.
– Ezzel… jó lakni… jóllakni. Telik vele… a has, a has! – és bizakodva nézett a jótevőjére. A kapun belépve nekem szegezte a kérdést.
– Kutya bánt… harap… s potyogtak a könnyei.
– Nem bánt! – majd megfenyítettem a kutyát.
Az ülőgarnitúrát elég nehezen bírtuk kihozni a szobából. Béla nem értette, mért kell felemelni a bútort, mikor olyan szép..
– Fogjam… hmm, hol fogjam… hmm, így jó?
– Igen. Így kiváló.
Nem akarta felemelni a szép bútort. – Mi van veled? Az csak bámult a barna szemével. Fogjad, oszt vigyük.
– Fogjam… mi… azt mondod, fogjam?
– Most meg mért sírsz. Hát nem kint voltunk a temetőben. Mire kért az apád?
– Hát… hát arra, s közben a kíméletlen könnycseppek meneteltek a megviselt arcán. Kiköpte a szilvamagot. Hogy… hogy… szót fogadjak… hmm… s jó fiú legyek.
– Na hát! Erről van szó! – kiabált Mari.
– Erről… van… van szó. A szemével úgy nézett, mint aki védelmet, megerősítést vár.
– Igen, igen. Csak emeld már!
Nehézségek árán, kapun kívülre került a garnitúra. A legnehezebb feladat következett! A negyvenszer, negyvenes kiskocsira tették fel a kétméteres ágyrészt. Többször leesett. Béla folyamatosan sírt. Mari ordibált.
– Látja Évike, mindig csak a szalonnát enné! Igaz Bélám?
– Adjak szalonnát? – kérdezte a nejem.
– Á, nem kell. Jó lakott mielőtt idejöttünk.
– Jó.. lakok… vele… telik… a has?
– Telik, telik, csak emeld. – kiabált Mari. Amaz lehajolt, s visszanézett
– Emelni… emelni, hmmm.
– Emelni hát. Az egész utca minket bámult. A cirkuszi jelenet feldobta az egyébként is leskelődő, hallgatózó szomszédokat.
– Mért sírsz?
– Telik vele… a has?
– Telik bizony, s megtörölte az orrát. Ezután a nejemhez fordult.
– Azért sír, mert nem volt katona! Nem vitettem el! – nevetett Mari. Meséld el Évikének, mi történt a birkával. Leesett a lovas kocsiról? Gyerekkorába az apjával birkát szállítottak s menetközben egy leesett a kocsiról. Látja Évike, ezt nem felejtette el.
– Le… Birka… esett.
– Mit mondott a birka.
– Nyekk.
A nejemmel e párbeszédet egy ideig bírtuk, ám később felböfögött a hahotázás. Végre sikerült rögzíteni az ágyat, úgy ahogy, s elindultak! Másnap Maris elvitte a két fotelt s elmesélte, Béla ott hagyta menetközben. A cirkuszi kocsit rábízta egyik ismerősére, amíg hazamegy Gyuláért, kivel elhúzták a bútort hazáig.
-oil-

Leave a Reply 360 megnézve, 1 alkalommal mai nap |