Generációk harca jellemzi a japán újjáépítést
More Sharing Services Share on iwiw Share on instapaper Share on email Share on print
Generációk harca jellemzi Japánt a tavaly márciusi természeti csapások és atombaleset után. Az eltérő korosztályok nemcsak a katasztrófa sújtotta területek újjáépítésének módjáról nem tudnak megegyezni, de az egész gazdaságot érintő kérdésekben is eltérő állásponton vannak. A nemzedékek közti ellentét a japán élet egyre több területén köszön vissza.
Japánban sokakat megdöbbentett a hír, miszerint – 1985 óta először – már nem a japán nők a leghosszabb életűek a világon; a szigetországban élő nők átlagos várható élettartama ugyanis 2011-ben 85,9 évre csökkent az előző évi 86,3 évről. Ez az adat pedig, csaknem egy évvel elmarad a Hong Kong-i nőkétől, akiknek várható életkora 86,7 évre nőtt. A trónfosztás híre azért is csüggesztette el a kelet-ázsiai ország lakóit, mert abban nagy szerepe volt a Japán északkeleti részét sújtó 2011. márciusában bekövetkezett földrengésnek és szökőárnak is. Így a legfrissebb rangsor szomorú emlékeztetője lett annak – egyben rávilágítva egy érzékeny problémára –, hogy a katasztrófa aránytalanul nagymértékben sújtotta az időseket; a közel 18 000 halott és eltűnt 56%-a 65 év feletti volt – írja az Economist.
Eltérő újjáépítési tervek
Az elöregedő Japán társadalom problémája nyomot hagy – többek között – az újjáépítési folyamatban is. Tisztviselők elmondása szerint a part menti városokban komoly „generációs szakadékkal” találkoztak, ami az újjáépítési erőfeszítéseket is akadályozza. Egyszerűen megfogalmazva a problémát: az idősek – tisztában léve a viszonylag rövid hátralevő élettartamukkal – a lehető leghamarabb vissza akarják szerezni, amit elvesztettek a katasztrófában. Mindeközben a fiatal családok a közösségek revitalizálást akarják, több emberrel, munkával és szociális szabadságokkal – írta a The Economist brit gazdasági és politikai hetilap.
Képriportunk a tavaly márciusi katasztrófáról – kattinston!
Onagavában – Mijagi prefektúra egy halászkikötőjében –, ahol a 10 ezer fős lakosság körülbelül tizede elveszett a természeti katasztrófában, a lakosoknak több mint egyharmada 65 év feletti volt a cunami idején – ez az arány Japán egészét tekintve 24%. Mint Jaginuma Tosiaki, egy helyi tisztviselő nyilatkozta az Economistnak, sok idős ember élt annak a 15 halászfalucskának valamelyikében, amelyeket részben vagy teljesen elmosott a szökőár. Ezek újjáépítése helyett az önkormányzatok a környék kisebb-nagyobb településeinek egyesítését szorgalmazzák, amely tervük azonban elbukott az öreg halászok kitartó ellenállása miatt, akik azzal érveltek:minden partszakasz sajátos történelemmel, kultúrával és hagyományokkal rendelkezik. Aggodalmaikat növelte az a tény is, hogy ha elköltöznek, elveszítik értékes halászati és kagylótenyésztési engedélyeiket, amely egyes beszámolók szerint akár évi nyolcmillió jenes (23 millió forintos) hasznot is hozhat.
Ezzel szemben a fiatalabb generációknak más dolgok lennének fontosak. Jaginuma elmondta, hogy ők több üzletet, kórházat, iskolát és munkahelyet szeretnének, és a fiatalok a települések egyesülését is támogatják, mivel így jobb eséllyel találnak házastársat és alapíthatnának családot. Ez pedig fontos tényező egy olyan országban, ahol a világon az egyik legalacsonyabb a termékenységi ráta, s ahol a gyermekvállalás a mai napig szorosan összefügg a házassággal (Japán alig két százalék a házasságon kívül született gyermekek aránya). Nem véletlen tehát, hogy a fiatalok elképzelését támogatja a központi kormányzat is, amely arra törekszik, hogy a szökőár sújtotta területek újjáépítése egyfajta modell lehet Japán más elöregedő közösségeinek revitalizálására is, lehetővé téve új „innovatív területek” és „különleges zónák” kialakítását. Ugyanakkor így azon öregek vágyai, akik egyszerűen csak szeretnék helyreállítani, ami elveszett, nem teljesülhetnek. Holott a hivatalnokok is elismerik; az idősek jelentős szavazati erőt képviselnek a szigetországban és nehéz befolyásolni őket.
Jaginuma beszámolója szerint családokat oszt meg a kérdés: az idősebbek arrogánsnak tartják a fiatalok gondolkodásmódját, míg a fiatalok szerint az idősek nem gondolnak a jövőjükre. Ugyanakkor ez csupán egy regionális, helyi változata annak a generációs szembenállásnak, amellyel az egész országnak szembe kell néznie – figyelembe véve, hogy az idősebb lakosság gazdagabb, kockázatkerülőbb és befolyásosabb, emellett pedig a változásokkal szemben is elutasítóbb, mint a fiatalabb generáció.
Az időseket nem, a fiatalokat visszatartja a sugárzásveszély
A demográfiai kihívások még kiélezettebbek a szomszédos Fukusima prefektúrában, ahol a szökőár előidézte nukleáris baleset miatt százezer lakosnak kellett elhagynia otthonát. Itt az idősek és fiatalok változó kilátásai átfedésben vannak a sugárzásveszély különböző felfogásával. Csakúgy, mint Mijagiban, a szakértők itt is azt mondják, hogy egyre több idős ember szeretne visszatérni otthonába, hogy ott folytassa az életét, ahol abbahagyta. Sok nyugdíjas számára az alacsony dózisú sugárzás kevésbé fontos, mint a megszakított kapcsolatok a régi közösségekkel. (Az akár több generációra is kiterjedő kapcsolati hálózatok fontosságát mutatja, hogy a helyi önkormányzatok a költöztetésnél ügyeltek arra, hogy a közösségek, amennyire csak lehet, együtt maradhassanak.)
„Még ha ki is volnék téve a sugárzásnak, a rák kialakulása eltarthat 20 vagy 30 évig is. Ezért nekünk, időseknek kevesebb az esélyünk a rákra” – magyarázta Jamada Jaszuteru egykori mérnök a BBC-nek, aki a fukusimai katasztrófát követően nyugdíjasokat toborzott, hogy a fiatalok helyett ők segédkezzenek a sérült atomerőműnél – dacolva a sugárzás veszélyével, amely a 72 éves mérnök szerint nem bátorság vagy tapasztalat kérdése, hanem biológiai logika. „Hagyjuk, hogy a fiatalok építsék újjá Japánt” – mondta, hozzátéve, hogy a pusztító földrengés és a szökőár után maradt romok eltakarítását hagyják az idősebbekre.
A fiatalabb szülők eközben kevés reményt látnak arra, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. Többen attól tartanak, hogy gyermekeik a megemelkedett sugárzás miatti nagyobb eséllyel kaphatnak rákot, ezért nem térnek vissza. Mások azzal érvelnek, hogy az idő múlásával az áttelepített diákok hozzászoknak új iskoláikhoz, új környezetükhöz, új barátokat szereznek, s emiatt rossz lenne számukra az újabb váltás. Ezenkívül a munkavállaló fiatalok is szkeptikusak: még a helyreállítás után sem valószínű, hogy a vállalkozások visszatérnek a szennyezett területre, így kevés a remény arra, hogy a fiatalabbak megfelelő munkalehetőségekhez jutnak egykori otthonukban.
„Ez egy összetett helyzet” – mondta Szuzuki Hiroshi, a Fukusimai Egyetem munkatársa, a prefektúra kormányzatának tanácsadója. „Sok idős ember mondja, hogy nem éri meg visszatérni az otthonukba, amíg gyermekeik és unokáik nem csatlakoznak hozzájuk” – idézi az Economist. A hazatérő idősek többségének azonban szembe kell néznie a kockázattal, hogy gyerekek nélkül régi szülővárosaik – ahogyan becsmérlően nevezik – óriási idősek otthonává válhatnak. A brit hetilapnak adott interjújában a fukusimai professzor ennél valamivel optimistább. Véleménye szerint egyeseket visszacsábíthatnak az újonnan épített települések, amelyeket az alacsony sugárzású területen, az elmosott városok közelében építenek modern házakkal és új vállalkozásokkal. Ezek kompromisszumos megoldásként egyaránt vonzóak lehetnek a fiatalok és idősek számára is.
A valósághoz ellenben hozzátartozik, hogy már a múlt évi katasztrófa előtt a népesség öregedésétől és csökkenésétől szenvedett a vidék. A farmerek és halászok többsége 60 év feletti, gyermekeik egy része már a városokba költözött – részben azért, mert fojtogatónak találták a falusi életet. A folyamat megfordítása pedig elképzelhetetlen az új vállalkozások és a nagyobb szociális szabadságok nélkül, amely viszont szemben áll az idős falusiak kitartó ragaszkodásával a régi dolgokhoz.
forrás:friss hirek.hu