< Böngészés > Főoldal / Kultúra / Blog article: A színházat esténként a közönség szenteli föl

| Mobile | RSS

A színházat esténként a közönség szenteli föl

2013. április 20. | hozzászólás | Kultúra

Megválogatja, hogy mit olvas, hol és miben játszik, vannak olyan színházak, ahol néző sem lenne. Gálvölgyi János szerint borzasztó, hogy napjainkban minden átpolitizálódott, s kettéhasított országban élünk. A Kossuth díjas színész arról is beszélt, hogy a Heti hetes résztvevőit a józan ész vezérli, soha senki nem szólt bele abba, hogy mit mondjanak, vagy mi maradjon ki. Gálvölgyi ősszel a Játékszínben rendez is, a színházat pedig olyan templomnak tartja, amelyet csakis a közönség szentelhet föl.

– Kell egy színésznek politizálnia?

– Egyáltalán nem kell. Én például egyáltalán nem politizálok.

– Műsort vezetsz a Klubrádióban, ami már önmagában állásfoglalás.

– Ez borzasztó, ha már az is politika, hogy az ember bármelyik rádióban műsort vezet. De ha ez politika, akkor ilyen értelemben igen, erősen politizálok, mert minden péntek délelőtt nagy örömömre a Klubrádióban vagyok.

– És a Heti Hetesben sem politizálsz?

– Nem. Ott elmondjuk a gondolatainkat arról, ami körülvesz minket. Hiszen a politika végigkíséri az életünket. De én aktívan sosem politizáltam, nem jártam kongresszusokon, nem voltam soha tagja egyetlen pártnak sem. Ha valamelyikhez kötődnék, akkor nem mondhatnám el a véleményemet róluk. Nem lenne tisztességes.

– Jó, fogalmazzunk úgy, hogy a közéletről mindig van véleményed.

– Én hiszek abban, hogy a színészet általában intellektuális pálya. Sem élni, sem színész lenni nem tudnék, ha nem lenne véleményem a körülöttem lévő világról. Esténként azzal is politizálok, hogy föllépek. Ha úgy vesszük, az is politika, hogy miben lépek föl és hol. Örömömre szolgál, hogy a Népszava megkérdez, egy másik lapnak azonban nem adnék interjút, persze ez is állásfoglalás.

– Ott voltál a múlt héten a Népszava születésnapi ünnepségén is.

– Tán kevesen emlékeznek rá, egy időben rendszeresen írtam is a Népszavába. Darvas Ivánnal, Székhelyi Józseffel és Verebes Istvánnal felváltva. Aztán a rovat szerkesztője meghívott minket egy nagyon elegáns budai étterembe, hogy megköszönje, milyen kitűnően írunk. Akkor drága Darvas Iván megkérdezte, hogy ez kérem a búcsúebédünk lesz? Jaj, nem – hangzott a válasz, majd másnap közölték, hogy többet nem kell írnunk. Ezzel együtt kötődöm a Népszavához, minden nap olvasom is. De megválogatom, hogy mit olvasok. Mivel tisztaságmániás vagyok, bizonyos lapokat a kezembe nem veszek.

– Erre nem mondhatják, hogy egyoldalúan tájékozódsz?

– Nem, mert azért tudok mindenről és így beszélni is tudok róluk, például a Heti hetesben. Ami pedig nagyon fontos: ott még soha senki nem szólt bele abba, hogy ki mit mond. Mindenki előadhatja a maga ostoba, vagy okos, némelyeknek szimpatikus, másoknak ellenszenves véleményét, persze a politikáról is. Természetesen vágják a műsort, felveszünk majdnem három órát, abból áll össze ötven perc. De még soha senki nem szólt, hogy politikai okokból valami ne maradjon benne.

– Volt neked egy önálló ested, azzal a címmel, hogy Én összeféltem magam. A Heti Hetes szereplőinél nincs valami belső kontroll?

– Esküszöm, hogy nincs. A józan ész vezet bennünket. De az tény, hogy olyan országban élünk, amelyet bizonyos emberek kettéhasítottak. A mi oldalunkon azonban olyan gyűlöletet, vagy olyan fajta élet elleni agressziót sosem tapasztaltam, mint a másik oldalról. Gerendás Péter, aki nekem nagyon-nagyon jó barátom, abban az elkeseredett levelében pontosan leírta a helyzetet. És hiába mondják, hogy ez így-úgy nem igaz, azok a névtelen levelek, amelyekből én is kapok, alátámasztják, hogy nagyon is igaz.

– Neked is van ilyen személyes tapasztalatod?

– Hogyne. Jó dobálózni azzal, hogy te kommunista vagy, te zsidó vagy, te ez vagy, te meg az. És akkor rögtön van rajtad egy címke. Rajtam már rengeteg címke volt. Nemcsak levelekben, újságcikkekben is. Igaz, főleg régebben. Mostanában már nem váltok ki akkora érdeklődést. Két-háromszor az utcán is kaptam már megjegyzést. De én olyankor olyan ordenáré módon szólok vissza – amire az én nagyon kedves, szép, valaha szőke fejemtől nem is számítanak -, hogy megdöbbennek. A gyors reagáló képességemre, hál’ istennek, nem szoktak számítani. Meg tehát még nem vertek…

– A gyors reagáló képességed a Heti Hetesben is látszik.

– Ez biztos adottság kérdése. Miután ’68-ban megnyertem a Ki Mit Tud-ot, egy éven át rengeteget léptem fel. Nincs olyan magyarországi kocsma vagy művelődési ház, ahol ne jártam volna. Ott aztán nem lehetett elmélázni a színpadon. Az egykori Kamara Varietében – majdnem szemben a Nyugati pályaudvarral – előfordult, hogy az emberek bőrönddel ültek benn. Szám közben nem érdekelte őket, hogy én, a nagy sztár mondom a magamét, elkiáltották magukat, hogy jön a vonat és megindultak kifelé. Erre reagálni kellett, méghozzá úgy, hogy én maradjak fölül.

– Lehet napjainkban jó kabarét csinálni?

– Egyszer már megjelent egy újság címlapján, hogy Gálvölgyi gyűlöli a stand up komikusokat. Az történt, hogy egy hölgy, aki újságírónak hazudta magát, megkérdezte a véleményemet róluk. És én meséltem neki Nagy Endréről, Békeffy Lászlóról, Kellér Dezsőről, Darvas Szilárdról – miután engem érdekel a szakmám és tudok is róla elég sok mindent – és eljutottam a stand uposokig, akikről nem mondtam semmi rosszat. Mert ezek a nagy konferansziék, s még Hofi Géza is, a mai stand uposok elődei voltak, csak valamivel magasabb színvonalon. Az viszont engem nem érdekel, amikor valaki a nagymamájáról beszél, vagy az emésztési gondjairól. Olyant kell mondania, hogy ha hazamegyek, elgondolkozzam rajta.

Hofi ilyen volt. Már említettétek az Én összeféltem magamat című estemet, amelyet a kíváló rendező, Marton Frigyes segítségével csináltam a Mikroszkóp Színpadon. Annak a premierje a taxis blokád vasárnap estéjén volt. Frici azt mondta, beszélj Antall Józsefről, vagy Csurkáról, a napi politikáról. Hozzá kell tennem, hogy addig én az újságból csak a sportrovatot olvastam. És a végén mindenről beszéltem, de indirekt módon, úgy, hogy én erről nem is merek beszélni. Ilyent máskor is csináltam. A második önálló estemen mondtam egy varázslatos Csurka monológot a statisztáról. A premier után két nappal kaptunk egy levelet a jogvédőtől, miszerint Csurka István letiltotta a monológot. Erre azt csináltam, hogy bevittem a levelet és elmondtam, ami most következne, azt letiltotta a szerző. Kár érte, mert ez a monológ arról szól, és elmondtam az egészet. Ebbe már így nem lehetett belekötni.

– Miután akkor már nem voltál vele beszélő viszonyban, azt sem tudtad megkérdezni, hogy ugyan miért tiltatta le.

– Nem, de hogy a politika milyen borzasztó dolog. Egy premierre készültem a Madáchban, délelőtt főpróba, este megint, és a kettő között kimentem sétálni. Jövök visszafelé, jön szembe egy magas pali. Közel értünk egymáshoz és köszöntünk: szervusz Pista, szervusz Janikám, és továbbmentünk. Néhány lépés után éreztem, hogy ő is megállt, én is megálltam. Mind a ketten meglepődtünk, miért is köszöntünk ilyen kedvesen. Ez borzasztó, de nem én kezdtem.

– Ahhoz mit szólsz, hogy a színházi élet is ennyire átpolitizálódott? Jordán Tamás mondta mindig, azzal nem lehet foglalkozni, hogy ki kinek ad végszót. Most már majdnem mindenki ezzel foglalkozik. Mindenkit besorolnak valahová.

– Nekem azért könnyű a helyzetem, mert a Thália Színházban 20 évig voltam Rátonyi Róberttel egy öltözőben, kettesben. Tehát számomra teljesen ismeretlen dolog volt a büfébe fölmenni, üldögélni, pletykálkodni. Bemegyek hat órakor a színházba, beülök az öltözőmbe és nem vagyok ilyen büfé színész. Persze van olyan kollégám, akiről pontosan tudom, hogy hol szokott szavalni. Mert valóban minden átpolitizálódott. Nemrég beszélgettem egy kolléganőmmel valamelyik színház folyosóján, komoly témákról, egyszerre csak minden átmenet nélkül megkérdezi, hogy vannak az unokáim. Ez megőrült – gondoltam -, éppen valami érdekesről beszélgettünk, akkor láttam, hogy elment mellettünk egy másik kolléganő, azért váltott témát. 45. éve vagyok a pályán, ilyesmit még sosem tapasztaltam. A rendszerváltás előtt meg biztos nem volt.

– A Játékszínben továbbra is játszol, pedig ott is új helyzet van.

– A Játékszín Balázsovits Lajos vezetésével jó színház volt, ahol olyan emberekkel dolgozhattunk együtt, akikkel egyformán gondolkodunk, nem csak a politikáról, a világról, a színházról, meg mindenféléről. Hernádi Jucival mondtuk Lajosnak, elmegyünk veled Dabasra, Szatymazra, ha kell. Lajos azonban – átvitt értelemben – hazament. Oda meg az ember nem megy vele. Jött Németh Kristóf, aki udvariasan fölhívott, elmondta, hogy csinál egy olyan színházat, ahol sikerdarabokat akarnak játszani. Ez nekem szimpatikus és fogalmam nincs, miért és hogyan kapta meg. Ez is megint politika, és ez régen is így volt. Kazimír Károlyról – aki éppen ebben a hónapban lenne 85 éves, a főiskolán osztályfőnököm volt, aztán igazgatóm, atyai barátom – azt mondták, hogy nagy politikus. És valóban mindig tudta, hogy mit kell bemutatni. Azt is tudtuk, ha egy darab eleve bukásra volt ítélve, de tisztában voltunk vele, ha bemutatja, akkor majd eljátszhatunk egy jobbat.

– Te mindig jó színházakban játszottál.

– Nekem nagy szerencsém volt, mert annak idején, amikor megszűnt a Thália, s jött az a bizonyos Művész színház, akkor én már elszerződtem a Madáchba. Ez gyerekkori álmom volt. Más színház számomra nem is létezett. 20 évig voltam a Thália tagja, 20 évig a Madách Színházé, de én úgy érzem, mi Madách-osok vagyunk. Ugyanakkor nem tudom elítélni azokat a kollégákat, akik olyan színházakban játszanak, ahol én még néző sem lennék, hiszen valamiből élni kell.

– Amikor zenés színházzá vált Madách, akkor föl sem vetődött, hogy elmenj?

– Nem, Hála Szirtes Tamásnak, nem. Mindig kaptam vagy kapok prózai feladatot, de beszálltam a Macskákba, vagy eljátszottam a Producereket. Igaz, amikor odakerültem, még nem volt annyira zenés színház. Kicsit úgy éreztem, hogy fölszálltam álmaim nagy sétahajójára és hajóztunk Csehovék, Bernard Shaw, meg Molnár Ferenc szigetek felé, de a hajó egyszer csak elfordult. Így aztán jártam egy évig Toldy Máriához énekelni, hogy kiderüljün, a Producerek szigetére le tudok-e szállni. Mert azt a szégyent nem bírtam volna el, hogy menet közben szóljanak, gyere már le, mert ez nem megy. Nagyon örülök viszont annak, hogy még vannak prózai feladataim. És ha hiányérzetem lenne, hogy egy kicsit kevesebbet játszom a Madáchban, akkor a jó isten megint csak a kezét nyújtotta a Játékszínnel, ahol játszom és szeptemberben rendezni is fogok.

– Mit?

– Egy Camoletti-vígjátékot. Régebben én már rendeztem a Tháliában. És nem akarok senkit se megbántani, de 45 éve folyamatosan rendezem magam. Már egykor Kazimír is azt mondta, amikor bementem színpadra: apuskám, tessék. És hátradőlt. Akkor aztán a te jó ízléseden múlik, miképpen gazdálkodsz magaddal. Azon kívül mindig szerettem olyan kollégákkal játszani, akik minimum jobbak nálam, és szoktam segíteni a fiataloknak is.

– Ez a jövő, hogy rendezni akarsz?

– Sztanyiszlavszkij rendező volt, meg Várkonyi Zoltán és Kazimír Károly is. Rátonyi Robi is rendezett és én nagyon hálás voltam neki, hogy játszhattam az ő rendezésében. Több mint negyven év tapasztalatával talán tudok mondani dolgokat. Ennek a szakmának is vannak megtanulható részei. Ez pont olyan, mint a politika. Vannak karizmatikus emberek és vannak jó emberek, de soha nem lesz belőlük semmi, mert ahhoz valami hiányzik.

– Hogy a Nemzeti Színházban most ki marad és ki megy, az kit minősít: a színészeket, vagy az igazgatót?

– Az igazgatónak jogában áll megválogatni, kivel akar dolgozni. Borzasztó dolog, mégis tény, hogy ha egy színész nem szeret egy rendezőt, abból az utóbbinak semmi kára sincs, de fordítva már nem igaz. Ha egy rendező nem szeret engem, akkor én nem fogok játszani. És az szubjektív megítélés dolga, hogy valaki kit tart jó színésznek. A színész ilyen borzasztó kiszolgáltatott helyzetben van. Amikor a Tháliából Művész Színház lett, találkoztam érdemes művész kolléganőkkel, akik sírtak, mert X Y közölte velük, ne haragudj, de nem is láttalak még soha színpadon és nem is óhajtok veled dolgozni. Rossz rendezőnek és rossz igazgatónak lenni pedig bárkinek jogában áll.

– Az új igazgató fel akarja szenteltetni a Nemzeti Színházat.

– Amikor ezt olvastam, azt mondtam, itt borzasztó baj van, mert az illető úr valószínűleg nem tudja, hogy a színház maga egy templom. Régi szabály, hogy a színpadon nem eszünk, nem hangoskodunk, nem fütyülünk, oda nem megyünk be kalapban. A színházat esténként a közönség szenteli föl. A papnak ezzel nincs dolga, mert lehet gyönyörű az épület, ha kutyaütő rossz előadások vannak benne, az már nem templom. Megáldhatja, vagy szentelheti az összes pap és minden felekezet, akkor sem lesz belőle színház.

Sebes György, Balogh Gyula / Népszava

Leave a Reply 269 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: