< Böngészés > Főoldal / Kultúra / Blog article: Luis Bunuel Oscar-díjas spanyol filmrendező, a modern filmművészet egyik kiemelkedő alakja 30 éve halt meg

| Mobile | RSS

Luis Bunuel Oscar-díjas spanyol filmrendező, a modern filmművészet egyik kiemelkedő alakja 30 éve halt meg

2013. július 26. | 1 Hozzászólás | Kultúra

Luis Bunuel Oscar-díjas spanyol filmrendező a Sajtó- és fotóarchívum 2013. 31. hét érdekes emberei sorozatban
archivum hirlevel fejlec 600

bunuel


Luis Bunuel spanyol filmrendező a Madridi Egyetem Aranyérmének átvételekor.
Madrid, 1980. április 14.
(MTI/EFE)
Luis Bunuel Oscar-díjas spanyol filmrendező, a modern filmművészet egyik kiemelkedő alakja 30 éve, 1983. július 29-én halt meg.

Az Aragónia tartományban fekvő Calandában született 1900. február 22-én. Üzletember apjától, aki 1898-ban a spanyol-amerikai háborúban is harcolt, kalandos természetet örökölt. Zaragozában tanult a jezsuitáknál, kiválóan, emellett jól sportolt és szépen hegedült. Tizenhét évesen beiratkozott a madridi egyetemre, ahol előbb mérnöknek tanult, majd filozófiával és irodalommal foglalkozott. Itt ismerkedett meg Salvador Dalí festővel és García Lorca költővel.
1920-ban megalakította az első spanyol filmklubot, és kritikákat írt az ott bemutatott filmekről. Megismerkedett a freudi pszichoanalízissel, aminek hatására szakított a vallással. 1924-ben Párizsban a Filmművészeti Akadémiát látogatta, filmkritikusként és rendezőasszisztensként dolgozott. Megismerkedett a szürrealista mozgalommal, barátságot kötött Louis Aragon költővel és Man Rayjel, a dadaista képzőművésszel.
1928-ban Dalíval együtt elkészítette első filmjét, a 16 perces Az andalúziai kutyát, amely a filmművészet egyik legjelentősebb szürrealista alkotása. 1930-ban Franciaországban forgatta az erősen vallás- és burzsoáellenes Az aranykor című művét, amelynek vetítésén a Hazafiak Ligája és a Zsidóellenes Liga tagjai botrányt okoztak, majd a jobboldali sajtó vezetett hadjáratot ellene, végül a cenzúra teljes egészében betiltotta a filmet.
1933 és 1935 között Párizsban az amerikai Paramount vállalat számára dolgozott, majd a Warner Bros felkérésére Spanyolországban producerként közönségfilmeket készített. A spanyol polgárháború kitörése után felajánlotta szolgálatait a párizsi emigrációba kényszerült köztársasági kormánynak, amely 1938-ban Hollywoodba küldte, hogy technikai tanácsadóként részt vegyen a spanyol köztársaságról szóló filmek forgatásában. Egy darabig vágó, majd bemondó volt, később New Yorkban a Museum of Modern Arts munkatársa, de amikor kiderült, hogy ő rendezte az ateista szellemű Az aranykor című filmet lemondásra kényszerült.
1947-ben Mexikóban telepedett le családjával, itt készítette első mexikói remekművét, Az elhagyottakat. Lassan minden filmjét sajátos világlátása uralta: olyan álomvilágot mutat be, amelyben furcsa és váratlan dolgok történnek, munkáiban költőiség és az érzékenységből fakadó agresszivitás fonódott össze. 1960-ban visszatérhetett Spanyolországba, leforgatta a Viridianát, amelyet a spanyol hatóságok egyházellenesnek találtak, a cannes-i filmfesztiválon azonban nagydíjat kapott.
A hatvanas évek jelentős alkotásai közé tartozik az antiklerikálisnak tartott Az öldöklő angyal, a nyíltan politizáló Egy szobalány naplója, amelyben a kibontakozó fasizmus metaforáját adta, A nap szépe, amely az 1967-es velencei filmfesztiválon elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Három utolsó filmje, “trilógiája” – A burzsoázia diszkrét bája (1972), A szabadság fantomja (1974) és A vágy titokzatos tárgya (1977) – Párizsban készült. 1972-ben A burzsoázia diszkrét bája elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat.
Életének utolsó éveiben Mexikóban élt, itt állt a háza, cellaszerű szobájával a hatalmas könyvtár és a céllövő terem mellett. Állítólag céllövő szenvedélye miatt lett erősen nagyothalló, filmjeit is hallókészülékkel készítette, és többnyire hang nélküli vetítésben nézte. 1983-ban megjelentette önéletírását Utolsó leheletem címmel, és még ugyanebben az évben, július 29-én Mexikóvárosban meghalt.
1997-ben Bikácsy Gergely tollából megjelent a Bunuel-napló című monográfia, amelyben “az irodalmi elbeszélésmódoktól függetlenedő filmes narrációnak egyik legnagyobb és megkerülhetetlen alkotója”-ként aposztrofálja a rendezőt, aki kalandos utat járt be: Isten dühös tagadásától az Istennel való ironikus vitatkozásig, a dühös polgárpukkasztástól a komikus abszurdig jutott, miközben formanyelve fokozatosan leegyszerűsödött.

forrás:MTVA hírlevél

Leave a Reply 280 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: