< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Santo Spirito

| Mobile | RSS

Santo Spirito

2014. február 21. | hozzászólás | Életképek/bulvár

Santo Spirito

Dekkolok a Piazza Santo Spiritón Firenzében, nézem, hogy úszik el a délután, hallgatózom, figyelem, ahogy néha szembejön egy arc a családból, dédanya bölcsődala még olaszul szólt, ezt hagyta az innen, Firenzéből a Kárpát-medencébe szakadt öreg Giuseppe ránk, meg az arcvonásokat; figyelem magamban az idetartozás furcsa jeleit, tudom, mikor ki miért húzza fel a szemöldökét és mikor miért legyint, nemcsak az utcák, de a gesztusok hálózatát is ismerem, ki tudja, honnan.

Odajön egy csöves, kérdés nélkül leül, és mesélni kezdi, hogy a kutyája talált egy húszeuróst a bevásárlóközpont parkolójában, ez a drága kutya, mutatja a koszos ebet, és fejen csókolja, majd olyan szóáradatot zúdít rám, hogy a felét se érteni, csak hogy a mai napja csodálatosnak ígérkezik a húsz euró miatt, és sugárzik belőle az érthetetlen boldogság. Elfáradtam – mondja egy kedves, idős hölgy, és rám kacsint. Alig bír menni, a botját maga mellé teszi, amikor leül mellém, és a mosolyától olyanná válik az arca, mint az őszi ég, amelyet már elhagytak a felhők. Jól van? – kérdezem, mire körbemutat a fény verte téren: miért ne lennék jól? Aztán jön egy ember, hurcol valami csövet, ami nehéz lehet, leteszi, és énekelni kezd, félhangosan, nyújtózik, hogy oh vagy ah, vigyorog, szemtelenkedik egyet és megy tovább. Egy fekete lép oda, kérdezi tőlem, hogy Afrikából jöttem-e, vagy ő jött onnan? És a saját viccén akkorát röhög, hogy kiesik négy megsodort cigi a zsebéből, és röhögnek velünk a lépcsőn az olasz fiatalok is, aztán megkérdezik, hogy van-e valakinél tűz, amire én csak annyit mondhatok, hogy a tűz, az egy jó dolog. Később, pár várossal arrébb a tengerparton egyre hangosabb a veszekedés mellettem: egy középkorú férfi azt ordítja, hogy csak a te hülye anyád, az rak tejet a tésztaszószba, de normális családban ez nem szokás, mire a nő visszakiabál, hallom magamban anyámat, hátradőlök: itthon vagyok. Ha már veszekedni kell, ezen legalább érdemes.

Caterinával járjuk Rómát, teletankolja a Fiat Cinquecentót a tiszteletünkre, egyébként nem szokta: nem nagyon van munkája. Erről is az a seggfej miniszterelnök tehet, mondja; egy kicsit belerúg a topolinóba, és megsimogatja, mert mégiscsak az ő kis FIAT-ja. Dúdol is valamit. A politikusok hülyék. Senkinek nincs melója. Szarban vagyunk – mondja, és árad belőle a derű, aztán, mert az mégsem járja, hogy ha már ennyire elviselhetetlen minden, akkor legalább ne szóljon hangosan valami, felteker valami ósdi Celentano-számot. Ventiquattro mila baci az elitnek.

Aztán az ember kinyitja az okostelefonon a Közösségi Oldalt, és megtudja, hogy otthon ma megint mindenki fasiszta vagy hazaáruló. Esetleg mindkettő. Jön, hömpölyög, csúszkál a kijelzőn a gyűlölet, az intolerancia és az indulat, amelynek eredője, oka és végeredménye is a magyar politika. Ilyenkor felnéz az ember, nézi maga körül Rómát, ahol korruptak a politikusok, nem érdemes a nevét sem megtanulni az új hatalmasoknak, úgyis buknak – Renzi, eh –, elviselhetetlen, ami a parlamentben folyik, a fiatalok nagy része munkanélküli, és sokkal sokabb euró egy doboz cigi, mint otthon. Nézni Rómát: megérteni, hogy te döntöd el, hogy abban, ami elviselhetetlennek tűnik, hogyan élsz.

Ülök a Santo Spiritón, ha tehetem, máskor csak gondolatban ülök ott, valahányszor nekem csattan a speciális hazai hülyeség, és néha felmerül bennem, hogy Firenzéig az út pontosan ugyanolyan hosszú visszafelé is, mint amilyen volt százvalahány éve idefelé. Csak az az anyanyelv. Azt tudnám feledni. Egyébként meg ventiquattro mila baci, huszonnégyezer csók a hazai elitnek.

szerző:Péntek Orsolya

forrűs:magyar hírlap.hu

Leave a Reply 371 megnézve, 1 alkalommal mai nap |