< Böngészés > Főoldal / Közélet / Blog article: Én egy „csakazértis” ember vagyok

| Mobile | RSS

Én egy „csakazértis” ember vagyok

2014. május 12. | hozzászólás | Közélet

Én egy „csakazértis” ember vagyok

1944. március 15-e a halálos ítélet napja volt, akkor mondták ki a halálos ítéletet a magyar zsidókról – állítja Heller Ágnes. Az éppen ma 85 éves világhírű filozófus úgy véli, a halálos ítéletet nem a megszálló németek, hanem a magyar hatóságok hajtották végre. Beszél arról is, hogy lehet ugyan Orbán Viktort és a Fideszt sikeresnek nevezni a választási győzelem miatt, de mint mondja, azt nem a nép döntötte el, hogy 45 százalékos eredményből kétharmaduk lett. Azt mondja, ha Orbánnak öt percre megjönne az esze, akkor segítene választ találni az Unió tényleges problémáira.
hirdetés

Szokott-e még Arisztotelészt idézni ógörögül, fejből?

Csak akkor, ha Arisztotelészről tartok előadást. Manapság ritkán teszem, csak ha olyan közönség előtt beszélek, akik értenek ógörögül, hiszen nem vagyok sznob.

És nem kell felkészülnie előadás előtt?

Arisztotelészre és általában a klasszikusokra nem kell felkészülnöm, olyan sokszor tanítottam őket.

85 évesen büszke lehet erre…

Nem vagyok büszke. Az én szakmámban ez természetes, mondhatnám.

Azért az idős Kant utolsó korszakát szokták szenilisnek emlegetni.

Arra céloz, hogy nem vagyok szenilis? Kant valószínűleg beteg volt, de akkor még nem ismerték az Alzheimer-kórt.

Ma is tanít?

Igen tanítok, de nem állandóan. Korábban állandóan tanítottam, elsősorban New Yorkban, de most már csak a nyári egyetemen, tavaly pedig Bécsben.

Az ELTE-n már nem óraadó?

Nem tanítok az ELTE-n.

Van ennek köze ahhoz, hogy önt elég komoly támadás érte pályázati pénzek miatt?

Nem hiszem, inkább arról van szó, hogy ma nincs az ELTE-nek pénze. Három éve meghívtak egy kurzusra, akkor valahonnan kaptak, de ingyen is szívesen tanítok. Azt hiszem, ha nagyon akarnék, semmi akadálya nem lenne, hogy tanítsak az ELTE-n, ahol professor emeritus vagyok. Így alakult, nagyon sokfelé utazom és tartok előadást – Magyarországon is -, mindent nem tudok elvállalni.

És hol van az otthona, hol érzi magát otthon?

Itt vagyok otthon, természetesen. Itt születtem, és 50 éves koromig itt laktam Magyarországon, Budapesten. De azért, ha New Yorkba megyek, ott is otthon érzem magam, valamilyen fokon.

Ausztráliában is éltek egy ideig…

Kilenc évig. De ott kevésbé érzem magam otthon, csak Melbourne-ben, ahol tanítottam. Különben az országokat, ahol tanítottam, nem nagyon ismerem, csak a városokat, ahol az egyetemek vagy főiskolák vannak, amelyeken előadtam. Soha nem volt időm kirándulni.

Kik élnek még az 1973-as „filozófusper” áldozatai közül?

Márkus György Sydney-ben, ő nemrég volt 80 éves. Magyarországon pedig Vajda Mihály, aki még csak 79 éves fiatalember. Az utánunk következő generációból vannak néhányan, akik élnek és dolgoznak, de a mi generációnkból már nem nagyon.

Visszafelé menve az időben, megkérdezhetem, hogy 1944-45-ben mit csinált?

Hogy ’44-ben mit csináltam? Inkább azt kellene kérdeznie, mit csináltak velem, hiszen én csak reagáltam. Ha az embert halálra ítélik, és nem tudja, mikor fogják végrehajtani, akkor menekül az ítélet végrehajtása elől. És aztán, ha valamilyen módon túléli, azt sem lehet éppen aktív tevékenységnek nevezni. ’45 egészen más, ugye, kijöttem a gettóból és elkezdtem tájékozódni. Először is árvaházban voltam Újszegeden; apámat Auschwitzben megölték, anyámnak pedig semmi állása nem volt. Az árvaházban ismerkedtem meg a cionista mozgalommal, két évig az egyik polgári cionista mozgalomban voltam tevékeny. Aztán ’47-ben beiratkoztam az egyetemre. Először fizikát kezdtem tanulni, de az akkori barátom, későbbi első férjem, Hermann István elvitt Lukács György órájára. Lukácsnál rájöttem, hogy a filozófia az, ami én vagyok, hogy ezt akarom megérteni és egész életemben csinálni. Egy kicsit költőien úgy is mondhatnám:ez volt az én csillagom. Megtaláltam a csillagom és attól kezdve vakon mentem utána. Nagyon ritkán hoztam életemben racionális döntéseket -, hogy mi helyes és mi nem -, mindig mentem ösztönösen a csillagom után. Úgy gondoltam, az vezérel és azt teszem, amit nekem a csillagom felkínál. Máig ezt teszem.

És arra emlékszik, hogy mit csinált ’44 március 19-én?

Iskolában voltam. Vasárnap volt, a zsidó gimnáziumban szombaton nem volt tanítás, vasárnap igen. Bejött a matematikatanár és azt mondta, lányok, menjenek haza, a németek megszállták Magyarországot. Hazamentem és mondtam a szüleimnek, elmegyek egy koncertre a Vigadóba. Sztravinszkij Tűzmadarát játszották, és én még nem hallottam. Ne felejtse el, olyan idők voltak, amikor csak akkor hallhatott az ember zenét, ha ott volt, ahol játszottak. Sokszor elmeséltem már; anyám rettenetesen tiltakozott: ne menj ki, veszélyes, a németek rögtön Budapesten lesznek. Mire én azt mondtam, anyu, valószínűleg életemben utoljára van módom hangversenyre menni, és az apám azt mondta: menj! Később kicsit megbántam, a Vigadó teljesen üres volt és mikor kijöttem, az Akadémia előtt ott álltak a német tankok. Nem volt nagyon jó ötlet, de csak azért is elmentem, mert én egy csakazértis ember vagyok.

És ez a nap különleges, aminek emlékművet kell állítani?

Ez nap a halálos ítéletem napja volt, akkor mondták ki a halálos ítéletet mindannyiunkról: magyar zsidókról. És nem a németek, a magyar hatóságok hajtották végre ezt a halálos ítéletet – ez számomra a nap jelentősége. Az emlékmű pedig egyrészt történelemhamisítás, másrészt esztétikai botrány. Más véleményem nincs róla.

forrás:népszava online.hu

Leave a Reply 173 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: