< Böngészés > Főoldal / Közélet / Blog article: Óévbúcsúztató koncertek

| Mobile | RSS

Óévbúcsúztató koncertek

2014. december 31. | hozzászólás | Közélet

Óévbúcsúztató koncertek

Szakcsi Lakatos Béla, Orbán György, Balázs Elemér eksztázisban FORRÁS: MŰVÉSZETEK PALOTÁJA/POSZTÓS JÁNOS

Szakcsi Lakatos Béla és Kathy Horváth Lajos a barátaikkal, meg az EURoma Gipsy Fesztivál Zenekarral tartottak óévbúcsúztató koncertet a Művészetek Palotájában. A Pesti Vigadóban pedig Szulák Andrea a Győri Filharmonikus Zenekarral közösen köszönt el az elmúlt esztendőtől. Az óévbúcsúztatók összegzések, előretekintések és embermustrák is egyben, a közönség egymást is bámulja, vizslatja, tán a művészeket is a szokásosnál jobban végig méri. A zenén kívül a látvány, az ünnepi alkalom, a különböző gesztusok, a színpadias jelleg kifejezetten fontossá válik.

Karácsony és újév között a koncerteken oldottabbaknak, kipihentebbeknek tűnnek az emberek. Sokan nem dolgoznak ilyenkor, és többen olyanok is elmennek színházba, hangversenyre, akiknél ez év közben nem alaptevékenység. Csak én többekkel találkoztam, akik először voltak a tízéves Művészetek Palotájában, és gyorsan meg akarták nézni valamennyi zegét-zugát, a dermesztő hideg ellenére még a tetejét is megcélozták dicső úti célul.

A hosszas zárva tartás, felújítás után tavasszal megnyílt Pesti Vigadó esetében a közönség nagy része érezhetően először járt az épületben, és kellőképpen rácsodálkozott, aprólékosan bámészkodott, miközben persze megszemlélte azt is, ki milyen ruhában érkezett, hiszen ebben az időszakban szeretnek kiöltözni, akik szeretnek. A Vigadó inkább előhívja az eleganciát, a Művészetek Palotájában mindig szép számmal vannak elvből is farmeresek, pulóveresek, jazzkoncerten pedig különösen.

Szulák Andrea, Silló Sándor FOTÓ: GYARMATI GÁBOR

A jazzmuzsikusok zöme sem a nagy eleganciájáról híres, Szakcsi Lakatost még úgy istenigazából elegánsan soha nem láttam. Feltehetőleg nem is állna jól neki. Elmaradhatatlan, sildes vászonsapkája viszont abszolút jól áll, hozzánőtt az egyéniségéhez. Kívülről is jelzi improvizálásra mindig kész játékosságát, és azt, hogy esze ágában sincs önmaga szobrába merevedni, miközben persze komolyan veszi, amit csinál, van benne könnyedség is.

Nehézkesen kijön, kicammog a zongorához, leül, és, ha egyedül játszik, csaknem elfelejtkezik a külvilágról. Bebújik magába, meg a hangszerébe, és szinte szeretkezik vele. Egymásba olvadnak, eggyé válnak. Közben akár nyög is, sóhajtozik, azt kell mondanom, hogy már-már elélvez. És a publikum tagjaként én ugyancsak. Ha ehhez Kathy Horváth Lajos barátja hegedül, akivel már évtizedekkel ezelőtt, a Rákfogó együttes alapító tagjaiként is közösen muzsikáltak, akkor az improvizáció bámulatosan zseniálissá válhat.

Azon töprengtem, hogy zeneszerzők nagy munkával miért izzadnak annyit, hogy papírra vessenek kottafejeket, ha ők csakúgy összeállnak, és ilyen mélységekig juthatnak. Persze tudom, ez nekik is sokban van, a lelkük legmélyét teszik közszemlére, és ehhez megvannak a virtuóz eszközeik. Behappolnak és vegyítenek minden zenei műfajt, komolyat és kevésbé komolyat, népzenét, slágert, rockot, ki tudja még mit, és saját egyedi, karakteres minőséget hoznak belőle létre.

És most ott van mögöttük, de jobban illik ide az a szó, hogy velük, a 35 tagú EURoma Gipsy Fesztivál Zenekar tagjai. Egy húron pendülnek, ahogy a többiekkel is, akik fellépnek. Balázs Elemér most is, mint bármikor, elementárisan dobol, arcára kiül mindaz, amit érez, akár egy időben jár a pokolban és a menyben.

Szakcsi Lakatos Róbert eszelősen temperamentumos, Orbán György a bőgőnél, fiatal kora ellenére, bölcsességet áraszt. Játszanak így trióban is. Tintér Gabriella, művésznevén Tinti, megrendítő fájdalmassággal, a hatalmas termet betöltő hanggal énekel. Rostás Csaba ütőhangszereken veri a ritmust, és tovább fokozza a hangulatot azzal, hogy mokány táncra is perdül. Babos Gyula, két szám erejéig, egészen átszellemült, arccal beszáll gitározni.

Balázs Fecó pedig énekel egy roppant erőteljeset. Tán ez lett volna a koncert vége, már szivárognak is vissza meghajolni a szereplők, de a zenekar elszabadul, és csakúgy, Kathy Horváth vezénylete nélkül, bravúrosan rázendít a Trics-Tracs polkára. Ez azért így meglehetősen jó óévbúcsúztató.

Szulák Andreával és a Győri Filharmonikus Zenekarral sem volt rossz óévet búcsúztatni. Más arcát mutatja fölöttébb személyes estjén, mint amit leginkább megszoktunk. Nem az a vagány, nem az a nagyhangú, nem az a rikító színekkel dolgozó, mint amilyen szerepeket általában ráosztanak. És persze nincs körülötte az a csillogás sem, mint amikor tévés show műsorokat vezet. Mielőtt megjelenik a pódiumon, a Silló István által lendületesen, olykor egyenesen robbanékonyan vezényelt zenekar, a My Fair Lady című musicalből ad egyveleget.

Ezek aztán igazán olyan szárnyaló dallamok, hogy utánuk be lehet jönni pompázatos sztárként, nagy fogadótaps kíséretében, és parádézni a reflektorfényben. Ehelyett Szulák a zenekari tagok között, a szűk helyen szinte oldalazva jön ki, fekete ruhában, amit azért némi szintén fekete szőrmeszerűséggel hathatósan feldobott. Szerény üdvözlő szavak után csak jönnek azért díváknak való dalok, Dolly belépője, a Hello Dollyból, ami élete első nagy színházi megmérettetése volt Győrben.

A Funny Girl címszerepét már az Operettszínházban osztották rá. Megjegyzi, hogy „egy pici törékeny, azaz pont olyan, mint én” francia sanzonénekesnő számaiból is énekel. És, amikor azt mondja, hogy pont olyan, mint ő, kicsit csúnyán néz, hogy vannak, akik ezen nevetnek. Máskor arról beszél, hogy hálás, ha valaki vevő a humorára. Nem teszi poénokkal tele a műsorát. Néhány szarkasztikus, önironikus szurkapiszkát enged meg magának. Közismert örökzöldeket énekel bensőségesen.

De például a New York, New York számnál úgy istenigazából kiereszti a hangját, ami, mint tudjuk, van neki. Ez a vagány, belemenős énje, amiben már-már kihívó erotika is van. Ennek a dalnak az előadása közben még bárénekesnő múltja is érződik, amit soha nem tagadott. Azt sem, hogy sok tekintetben ebből a múltból táplálkozik. Gyakran vérforraló, energiabombaként működő figuráinak nyilván itt az eredetük.

De ez most kulturáltsággal, időnként csaknem visszafogottsággal társul. Összekötőszövegében utal a teremben ülő, már némiképp elálmosodott kislányára. És arra, hogy pontosan azt csinálja, amire vágyott, a pályáján jóval többet ért el, mint, amiről álmodott. Ez az est a megszenvedettségen, fájdalmon keresztül kivívott harmóniát, sőt boldogságot sugárzott magából. És ami a legfontosabb, önazonosságot.

szerző:Bóta Gábor
forrás:népszava online.hu

Leave a Reply 1014 megnézve, 1 alkalommal mai nap |
Tags: