< Böngészés > Főoldal / Életképek/bulvár / Blog article: Rab Irén:Nézzünk bizakodva a jövőbe

| Mobile | RSS

Rab Irén:Nézzünk bizakodva a jövőbe

2019. február 23. | hozzászólás | Életképek/bulvár
Magyar hírlap

A visegrádiak kulturális és gazdasági projektekkel fűzik szorosabbra a szálakat, épül az összekötő infrastrukturális hálózat, közösen védik a határokat

szerző: Rab Irén

Hetek óta Örkény jár az eszemben, egészen pontosan egy egyperces novellája. „Nézzünk bizakodva a jövőbe!” – írta a maga módján a hatvanas években, amikor a munkáshatalom és a termelőszövetkezeti mozgalom deklarált politikai győzelmével sikerült végre befejezni a szocializmus alapjainak lerakását. A cél, a szocializmus végső formája, a kommunizmus megvalósulása a párt ideológusai szerint belátható, egy-két emberöltőnyi időn belül be fog következni.

Az egyperces novella jövőképét nem az ideológia, hanem Örkény szarkazmusa alakította. A múltját és presztízsét vesztett, egyre fogyó, a reménytelenségben irreális vágyakba burkolódzó nép milyen jövőre számíthat? „Már csak száztíz-száztizenöt évet kell várnunk – írta Örkény –, és egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait.” A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez. Mint a magyarság jövőjének nemzeti dalainkban megfogalmazott parafrázisa, örkényi groteszkbe burkolva.

Minden friss kurzusomat ezzel a novellával indítottam, hadd lássa az a diák, miért kell magyarul tanulnia, miért kell a magyar kultúrát megismernie! A német diákok általában jót derültek Örkény humorán – ezért máris érdemes magyarul tanulni! Igét csináltunk a „magyar” szóból, és egyből megtanultuk az igeragozást is. Ilyen a magyar ember, gondolták a diákok, tele humorral, öniróniával, ami a túlélés, a megmaradás alapfeltétele.

Mostanában viszont egyáltalán nem nevetni valónak találom ezt az írást. A beígért száztíz év fele letelt, sok víz lefolyt a Dunán, és a leírtak jó része a szürreális utópiából a megvalósulás irányába mozdult el. Minden sorának aktualitása van. Mintha Örkény abszurd jövőképéből építkezne a mai magyar kormányzati politika.
A harangkondulás „az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria” – másképpen, a miniszterelnök szóhasználatában véget ér a száz év magyar magány. „Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel”. A Nemzeti Hauszmann Terv ugyan csak a budai Vár újjáépítésével foglalkozik, de a Nemzeti Várprogram turisztikai és kulturális hasznosítási céllal további tizenkilenc magyarországi várat hoz helyre. Ebben benne van a visegrádi fejlesztési program is, a fellegvár, az alsóvár és a Salamon-torony, valamint az Örkény által beígért királyi palota rekonstrukciója.

„Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait.” Azért ez a felhorgadó magyar vágy, mondhatnánk túlzás, de a beteljesüléshez szükséges száztíz évből még csak a fele telt el. A mai világpolitika már ismeri és elismeri a visegrádi csoportot, melynek tagjai mindig is összetartoztak: közösek kulturális és szellemi értékeik, közösek a vallási hagyományok, amelyeket meg kívánnak őrizni és tovább erősíteni. A visegrádi négyek összefogása pedig tagadhatatlanul Magyarország kezdeményezésére indult meg, mint hajdanán az Anjou-királyok korában, és a mai közös politika szemmel láthatóan a magyar irányvonalat követi.

Visegrád jelképesen ennek az interregionális együttműködésnek a székhelye, tengerből – ha a Balatont nem számoljuk – egyelőre csak egy van a régióban, de a csoport felé kacsingató Horvátországgal, Szlovéniával (van még ötven évünk) a tengerek száma tovább emelkedhet. A száz év trianoni magány – amelyben a nagypolitikai érdek hol elszigetelni, hol tovább csonkolni, ellehetetleníteni akarta Magyarországot, vagy éppen a régióban élőket áldozta fel a hidegháború oltárán – a visegrádi együttműködéssel úgy tűnik, véget ért. A visegrádi országok határokon túlnyúló kulturális és gazdasági projektekkel fűzik szorosabbra a szálakat, épül az összekötő infrastrukturális hálózat, közösen védik a határokat, és kiállnak egymásért az európai politikában. Elnéztem a februári V4-csúcson a német kancellár asszonyt, ahogy tipródott a négy férfiú között, tűrte a konzervatív kisztihandot, mindenre bólogatott, mindent helyeselt. Jó a sikeres oldalon lenni, végül is földrajzilag Németország Közép-Európa, de az urak bármennyire udvariasak, az elért pozícióikat és persze az összefogó barátságot szeretnék megtartani. Pedig Németország két tengerrel tudná növelni az örkényi álmot!

Örkény abszurd víziójában lenne Európában egy Alsórajnai Magyar Köztársaság, amelyet „akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű elnyűtt alsórajnaiak.” Hogy németek-e az alsó-rajnaiak, arra Örkény nem tért ki, nem is térhetett, mert a 60-as években, a szocializmus lerakása idején, a gazdasági migráció ismeretlen dolog volt, az 56-os megtorlás elől menekülőket pedig disszidensnek nevezték. Németországba akkoriban szivárogtak be a török vendégmunkások, és ahogy a nevük mutatja, vendégként, azaz ideiglenesen jöttek. Mára a német lakosság 23 százaléka migrációs hátterű, az ENSZ jelentése szerint Németország a világ harmadik leginkább migránsok lakta országa. Ráadásul Japán után a világ második legelöregedettebb társadalma, a németországi átlagéletkor 44 év. Ha ehhez még hozzáveszem a friss, 2018-as gazdasági adatokat, az éves GDP 1,4 százalékos emelkedését, amin belül a negyedéves eredmények egyre csökkenő tendenciát mutatnak, nem is tudom, mit mondjak. A német kormány 2019-re egy, a német bankok viszont csak fél százalékos GDP emelkedéssel számolnak. Német gazdasági elemzők már fel is tették a kérdést: országunk Európa beteg embere lesz?

Örkény szerint az Alsórajnai Magyar Köztársaságban élő elnyűtt alsórajnaiak csak kabalából vették föl a magyar nevet. Kabalából, mert „le sem lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a »magyar« szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal…”

Úgy legyen! Kár, hogy már nem élhetem meg.  55 Google +1  0  0   forrás:magyar hírlap

Leave a Reply 114 megnézve, 1 alkalommal mai nap |