| Mobile | RSS

Megbocsátok, elfogadlak, de bűnös maradsz


Fotó: Kisbenedek Attila / AFP

A homoszexualitás kezelésében az egyházi tanítás nehezen lép tovább a toleranciánál. Veszélyeztetve érzi világképe alapjait, a teremtés, a há­zasság szentségét. Amit aztán az állam politikai manipulációra használhat.HIRDETÉS

Semjén Zsolt nem kertel. Vagy inkább fogalmazzunk így: a hatalom birtokában, miniszterelnök-helyettesi pozícióban egyenesen kimondja a kormánypártisággal összehangolható legbensőbb gondolatait is. Ehhez a vonásához maradt hű a Telex porkavaró videójában. Fábián Tamás a pedofiloktól és homoszexualitástól óvó törvénymódosító salátától felfújódva arról érdeklődött a kormányoldal vezető motorosaitól, vajon maradhatna-e aktív politikus a Fidesz–KDNP-ben valaki, ha felvállalná nyíltan a homoszexualitását. Na, mondtak neki mindenféle szépet, megkerülőt: Miért ne lehetne? A XXI. században élünk, ez egy szabad ország (Varga Judit), nem téma, a belépésnél nem volt ilyen kérdés (Menczer Tamás), a kormány tagjait a miniszterelnök választja ki, és őt csak az érdekli, hogy ki milyen munkát végez (Hollik István). Semjén Zsolt viszont belemondta az eléje tartott kütyükbe, hogy ugyan elfogadná, de nem lelkesedne érte, mert ő egy keresztény párt elnöke, a keresztény tanítás pedig a természet rendjére épül, és a kinyilatkoztatásra, amely „feketén-fehéren, nagyon világosan mondja, hogy a megvalósult homoszexualitás bűn”. Méghozzá súlyos, mint mondjuk a bigámia vagy a házasságtörés. Mindenki döntse el, mit kezd ezzel, „az ember szabad akaratú lény, elkövethet bűnöket, ennek… nyilván ennek nem büntetőjogi szankciója van, hanem a Jóisten előtt kell majd elszámolni”. Legyünk hálásak Semjénnek, mert kijelentésével nagyon lényeges pontra irányította a figyelmet a homoszexualitás kezelésével kapcsolatos vitákban, jogvédő küzdelmekben. Világos, hogy a politika ezt a kérdést is saját szolgálatába állítja, és kedvére manipulál vele. De fontos látni, melyek azok a társadalmi örökségek, erkölcsi beidegződések, szellemi nyomvonalak, amelyekre építeni lehet a manőverek közben. Ha a homoszexualitással kapcsolatban csupán tudományos kérdések merülnének fel, hogy genetikus eredetű-e, betegség, velünk született vagy szerzett adottság, már rég túl lennénk az új jogi keretek kialakításán. De az ellen­érzések, az idegenkedés hátterében ott húzódik, hogy a homoszexualitás kezelésének liberalizálása – akárcsak a szabad abortusz – újabb óriási kihívás az egyházak vallási-erkölcsi tanai számára. Ha belegondolunk, azok alap­jait kaparja meg, olyan elveket, amelyek beépültek a világi élet értékrendjébe is. Talán érdemes röviden áttekinteni a kritikus pontokat a három nagy monoteista tanítás alapján. A homoszexualitás elfogadása lényegében már a teremtés történetével, szentségével ütközik. „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket (…) és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” – olvashatjuk Mózes első könyvében (1, 27-28). Az Újszövetségben Jézus tanítása talán még erőteljesebben hangsúlyozza a szaporodás parancsát, a két nem egyesülésének teremtő, isteni jellegét: „Nem olvastátok-e, hogy a teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? (…) és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy.” (Mt, 19, 4-6) Mindettől semmiben sem tér el a Korán. Így aztán érthető, hogy a homoszexuális nemi kapcsolatot a judaizmus, a kereszténység és az iszlám is elítéli és tiltja, mert nem vezet szaporodáshoz. Az ismert idézetek Mózes harmadik könyvéből: „Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az.” (3Móz, 18, 22) „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.” (3Móz, 20, 13) Az Újszövetségben ehhez kapcsolódik Pál apostol rómaiakhoz írt levelének egyik részlete: „Mint ahogy asszo­nyaik­ felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban; férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban.” (1, 26-27) Az iszlám közösségek keményen, többek között elűzéssel, a fajtalankodó pár nyilvános testi fenyítésével, súlyos bírságokkal büntetik a homoszexualitást, ugyanakkor a Korán homályosan fogalmaz, és elfogadja az őszinte bűnbánatot. A nők című szúra idevágó szövegének értelmezése máig vitatott: „És a kettőt, akik közületek követik el (a paráznaságot), büntessétek meg mindkettőt. De ha megbánják, és megjavulnak, akkor forduljatok el mindkettőjüktől. Bizony, Allah Megbocsátó, Irgalmas.” (16) Nincs egységes álláspont arról, hogy két férfi kapcsolatára vonatkozik-e a szöveg.

Egyház kontra emancipáció

A homoszexualitás megítélésének azonban mindhárom monoteista szent könyvben van egy érdekes sajátossága. Egyszerűen a többi fajtalannak tartott, alkalmi szexuális kapcsolat közé sorolják. Bárki elkövetheti. Nem kapcsolódik hozzá sajátos emberi hajlam, vonzódás, mai kifejezéssel élve, szexuális orientáció. Az egyházi tanításoknak az idők során kellett szembenézniük a magatartás állandóságával, és ennek fényében kialakítaniuk róla álláspontjukat. A katolikus egyház katekizmusa például ma már elválasztja a (nemi) tisztaság elleni bűnöktől (maszturbáció, paráználkodás, pornográfia, prostitúció, nemi erőszak). „Rendetlen”, elfogadhatatlan hajlamnak tekinti, amely ellentétes a természeti renddel, mert a nemi aktusból kizárja az élet továbbadását. Az a megfogalmazás azonban, hogy a homoszexualitás sok embernél „nagyon mélyen gyökerezik”, kimondatlanul arra utal, hogy felszínesebb formái is vannak, és komoly erőfeszítéssel meg lehet szabadulni tőle. Ezért is kell tisztelettel, megértéssel kezelni az azonos neműekhez vonzódó embereket, és segíteni őket, hogy végül kiállják a próbatételt. És itt érkezünk el a törésvonalhoz az egyházi tanítás és az emancipá­ciós álláspont között. Sok nagy egyház a kérdés kezelésénél meg akar állni a toleranciánál. Kész a megértésre, de képtelen elfogadni a homoszexualitás autonómiáját, az élet minden területére kiterjedő jogi legitimációját. Hiszen ez megkérdőjelezné a létről, a teremtésről vallott felfogását. Saját neméhez vonzódó férfi vagy nő nem lehet teljes értékű isteni teremtmény, aki élheti szabadon a saját életét. És ez a szemlélet ösztönösen jelen van a társadalom legszélesebb, részben világias gondolkodású heteroszexuális ré­te­gei­ben is. Semmi bajunk a melegekkel, a leszbikusokkal – hangoztatjuk felvilágosultan –, de azért furcsa lenne, ha házasodhatnának. Vagyis, bajunk van velük, idegenkedünk szexuális magatartásuk esetleges megnyilvánulásai­tól. Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy tőlük a mi világunk rendje, a saját identitásunk is kibillen. Nem véletlen, hogy a tudomány is sokáig reménykedett abban, hogy a homoszexualitás betegség, amelyet gyógyítani lehet. A múlt században neki is lendült, főleg a pszichiátriában, hogy megtalálja hozzá a mesés eszközöket. Próbálkoztak hipnózisterápiával, elektrosokk-terápiával, még az agyi homloklebeny lobotómiájával, kimetszésével is. Az averziós terápia azzal próbálkozott, hogy gyógyszerekkel, árammal undort váltson ki a páciensből homoszexuá­lis tartalmak nézése közben. Meg­győző eredmények azonban nem születtek, és 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság lemondott arról, hogy a homoszexualitást mentális betegségnek tartsa.

Fotó: AFP / Picture-Alliance / HAUKE-CHRISTIAN DITTRICH

Lelki sérülések

Ám különböző egyházi, illetve egyéb, vallási ihletésű szervezetek továbbra sem mondanak le a homoszexuálisok „igaz” emberi útra térítéséről. Az Egyesült Államokban különösen elterjedtek az átnevelő táborok, amelyekben kemény terápiás gyakorlatokkal igyekeznek megszabadítani embereket a hagyományos családmodellel ütköző hajlamaiktól. A jelentések olyan súlyos – köztük öngyilkosságokhoz vezető – lelki sérülésekről számoltak be, hogy tizenhárom államban már tiltottak az efféle átnevelő terápiák. Ugyanakkor szembe kell nézni azzal a jelenséggel, hogy sok homoszexuális a saját akaratából szeretne megszabadulni hajlamaitól, többnyire azért, hogy kiteljesedett vallásos életet élhessen, de nem ritka, hogy fejben heteroszexuális szerelmi kapcsolatra, családi környezetre vágyik. Programja szerint nekik próbál segíteni a Szabadon Választott Terápia és Tanácsadás Nemzetközi Szövetsége (IFTCC). Módszereivel kapcsolatban sok a kérdőjel, kevés a jele annak, hogy tagjai alapvetően új, tudományosan igazolható eljárásokat tudtak volna kidolgozni, felmerül, hogy az elért változás kimerül a vágyak elfojtásában, a „keresztény próbatételben”. Rendezvényeiket nem verik nagydobra, két éve Magyarországon bújtak meg konferenciájukkal. Köztelevíziónk azonban biztosított számukra hírverést és propagandát az Ez itt a kérdés akkori adásában (2019. január 16.). Trombitás Kristóf műsorvezető beszélgetése Hodász András katolikus pappal és Szőnyi Szilárd újságíróval persze nem nélkülözte a politikai üzeneteket sem. (Az LMBTQ-hoz kapcsolódó szervezetek képviselői nem jelentek meg, ami a hazai köztévénél ma azt jelenti, hogy véleményüket semmilyen formában nem kell ismertetni.) A két vendégtől, illetve a konferenciáról szóló riportban megszólaló résztvevőktől megtudhattuk például, hogy ha a demokratikusnak nevezett Nyugaton az ember nem fogad el egy bizonyos, „a meleglobbi által ihletett, keményen szekuláris, istentagadó, család- és életellenes agendát”, megütheti a bokáját. Bezzeg Magyarország nyitott minden gondolatra. Hát igen, úgy látszik, a homofóbiára is. Pontosabban, a rá építhető politikai manőverekre. Amelyekkel el lehet hitetni, hogy a saját emancipációjukért küzdő homoszexuálisok egy összehangolt támadás eszközei a keresztény világ, a természetes rend, azaz a magyar kormány ellen. Nem érik be azzal, hogy toleránsan kezeljék őket, a saját képükre akarják formálni az életet, hajlamaikra nevelnék a gyerekeket. Egy tágabb jogi mozgásteret kérő kisebbségből – helyzetének felvilágosult kezelése helyett – így kell megalkotni egy újabb társadalmi hegemóniára törő, veszedelmes közösség képzetét.

A náci Németországban a homoszexualitást a nemzőképtelenség, a fiatalok megrontása, a zárt érdekcsoportokba tömörülés és a közerkölcs veszélyeztetésének tünetei alapján olyan fertőző betegségként definiálták, amely elviekben minden német férfit megfertőzhet, és – a fertőzés elterjedésének következtében – károsíthatja az árja fajt és a német nép növekedését. 1934-ben a Gestapóban a homoszexuálisokkal foglalkozó speciális részleget hoznak létre Sonderdezernat Homosexualität néven. 1935-ben szigorítják a büntető törvénykönyvben a már meglévő, korábban említett cikkelyt a homoszexuális bűncselekményekkel kapcsolatban. 1936 őszén megteremtik a meleg férfiak országos regisztrációjának lehetőségét. A rendőrség központjában elkezdi működését egy speciális szervezet, a Homoszexualitás- és Abortuszellenes Birodalmi Főhivatal. 1937-ben speciális törvényben több lehetőséget teremtenek megelőzés céljából fogvatartottak „önkéntes” kasztrációjához. 1940-ben kezdődik az elítélt férfiak lágerekbe szállításának engedélyezése. 1941-ben SS és a rendőrség tagjainál halálbüntetést helyeznek kilátásba homoszexuális bűncselekményt elkövetőkre. 1942-ben a Wehrmachtban, majd egy év múlva a Hitlerjugendben titkos utasításokban szabályokat fektetnek le a „homoszexuális bűn” legyőzésére. (Készült Günter Grau történész 2015-ös budapesti előadása alapján.)

fecsego.eu/népszava.hu

Leave a Reply 67 megnézve, 1 alkalommal mai nap |